Tizenhárom év telt el a Némó nyomában című csodálatos Pixar-mese bemutatója óta, márpedig az animációs filmek folytatásaival nem szokás ennyit várni. Ennek egyszerű oka van: a fő célközönséget alkotó nézők ennyi idő alatt simán felnőnek, és a moziban már inkább más típusú filmeket részesítenek előnyben. A Pixar azonban nem akkor készít folytatást, amikor úgy érzik, hogy anyagilag a legjobban megérné – kivétel ez alól a Verdák 2. –, hanem akkor, amikor azt gondolják, tényleg van annyi mondanivalójuk, hogy abból ne csak egy felesleges folytatás, hanem egy, az első résszel egyenértékű történet születhessen. Andrew Stanton rendezőnek az adta meg a kezdőlökést, amikor rájött, hogy a legérdekesebb sztorit akkor tudja megálmodni, ha főszereplőnek a gyenge rövid távú memóriával rendelkező Szenillát teszi meg Némó és Pizsi helyett. Ez talán merész húzásnak számítana, hiszen kevés film bírná ki, hogy a folytatásban lecserélik a főszereplőjét, csakhogy Szenilla már az első részben is igazi közönségkedvencnek számított, ami jelentősen csökkentette a kockázatot.
Hasonló, mégis más
A kiindulópont ezúttal is hasonlót, csak most nem a kis Némó kerül bajba, hanem Szenilla, akinek egyszer csak beugrik, hogy vannak szülei, és szeretné megtalálni őket, a két bohóchal barátja pedig elkíséri az útján, hogy aztán elvesszen, és egy tengeri rehabilitációs intézetben találja magát – ez egy olyan hely, ahol sérült tengeri élőlényeket gyógyítanak. Míg Pizsi és Némó kintről azon ügyködik, hogy valahogy bejusson a vízi komplexumba, addig Szenilla egy polip segítségével nézi át a centrumot, hogy megtalálja a szüleit. A sztorit eszem ágában sem lenne forradalminak vagy újítónak nevezni, de azért annyi csavart vittek bele, hogy ne érezzük az első rész puszta másolatának. A mellékszereplőket most nem hozták vissza, illetve akit igen, azt csak egy pillanatra, így a folytatáshoz új figurákat találtak ki. Közülük a legviccesebb kétségtelenül két, magát rendkívül menőnek gondoló, lebzselő oroszlánfóka, akik kissé ütődött társuk fejét folyton leordítják, vagy ott van az a madár, akinek még a szeme sem áll jól. A legemlékezetesebb azonban Hank, a már-már kommandósként viselkedő polip lett, aki a film adott pontján egy akciójelenetben még kamiont (!) is vezet. Nem csodálkoznék, ha a film után a gyerekek körében a plüsspolip számítana a legnépszerűbb játéknak a játékboltban.
Egy fontos üzenet
A Pixar mindig is értett ahhoz, hogy a humora ne csak a kicsik, hanem a felnőttek számára is egyaránt élvezetes legyen, és erről az útról most sem tértek le. Arról azonban nem tehetnek, hogy a film legjobb poénja nem nekik, hanem a Szenilla nyomában magyar szinkrongárdájának köszönhető. Ezt persze vétek volna előre lelőni, így csak annyit mondok, hogy a Szenilla nyomában után Kautzky Armand neve már senkinek a fülében nem úgy cseng majd, mint korábban. A fickó legenda lett, ennyi az egész. Dicsérhetném még az elegáns történetvezetést, amiben pont annyi akció van, amennyi kell, vagy a csodálatos animációt, de ez talán 2016-ban egy Pixar-filmben már alapelvárás.
Ezeknél én sokkal fontosabbnak tartom, hogy a cég egy fogyatékkal élő karaktert tett meg főszereplővé, és egészen biztos vagyok abban, hogy számtalan gyerek van a világon, akiknek egy ilyen példakép rengeteget jelent majd. Ráadásul ennek az üzenetét a film nem hangsúlyozza túl, egyszerűen Szenilla megtanul együtt élni a hátrányaival, és amikor kell, azt képes akár az előnyére fordítani. Ennél szebb és intelligensebb mondanivalót nem is kívánhatnánk egy családi filmtől. Ennek köszönhetően még azt is megbocsátottam az alkotóknak, hogy a kelleténél kicsit többször és direktebben próbáltak a könnyzacskóimra hatni a hatalmas szemű és übercuki szereplőik segítségével, pedig az ennyire hatásvadász ríkatásnak nem vagyok lelkes híve, ahogy annak sem, hogy a végső, nagy akciójelenetben túl sok túlzást engedtek meg maguknak.
A Szenilla nyomában nem olyan tökéletes film, mint anno a Némó nyomában volt, de az üzenete annyira szép és fontos, hogy a hibái fölött könnyen szemet hunyhatunk, pláne, hogy a Pixar szórakoztatásfronton sem mond csődöt, és a rekeszizmainkat is alaposan megdolgoztatják.
