A piszkos tizenkettő szuperhősös verziójának tűnt, és az előzetesek olyan pörgősek, profik és hangulatosak voltak, hogy a fél világ előre megőrült a Suicide Squad – Öngyilkos osztagért. A Deadpool idén már megmutatta, hogy milyen veszettül szórakoztató tud lenni, ha nem a tipikus hősalakok, hanem az antihősök kerülnek reflektorfénybe, így az elvárások tényleg az egeket verdesték. A kész film azonban semmi mást nem bizonyít, csak azt, hogy egy – vagy több – jó előzetes még messze nem egyenlő egy jó filmmel. A film marketingjét és kommunikációját valószínűleg egyetemeken fogják tanítani, mert az iskolapéldáját mutatja be annak, hogy a bűzölgő szeméthalmot is el lehet adni, ha elég szépen csillog a csomagolás.
Gyorstalpalóval kezdődik
Alig kezdődött el a film, gyorstalpalóban mutatják be az osztag börtönben vagy épp máshol rohadó tagjait. Mindez afféle cool képeslapokként jelenik meg a vásznon – még kimerevített képeket is kapunk, rajta bulletpointos feliratokkal a legfőbb tudnivalókról. Nem hiába a sietség, ugyanis Joker – rá még később visszatérek – kivételével ezeket a fickókat még nem nagyon láthatták a nézők, de mivel piszkosul sokan vannak, mindenkit elintéznek egy-két odavetett képsorral, és egy családtaggal, aki valamilyen módon a motivációt jelenti az életében.
A képregényfilmek pont azért lettek divatosak a 2000-es években, mert képesek voltak valódi személyiséggel felruházni a szereplőket, így a Suicide Squad mindenképp visszalépés abba a papírmasé figurás irányba, amit annak idején a Mindörökké Batman, valamint a Batman & Robin jelentett. Egyedül Will Smith – akiről megírtuk, hogy álompasi – Deadshotja, Margot Robbie Harley Quinnje valamint Viola Davis Amanda Wallere jelent kivételt, akik talán egy kicsivel több játékidőt kaptak a többieknél, és ezt ki tudták annyira használni, hogy élő-lélegző alakokat vigyenek vászonra a kartonpapírfigurák között. A többiek között még olyan figura is akad, akit csak azért vezetnek be, hogy öt perccel később csak úgy felrobbantsák a fejét, de például Jai Courtney Boomerangjának jelenlétét sem igazán értettem, hiszen csak egy mezei tahó bankrabló, nulla szuperképességgel, aki nagyjából semmit sem tesz hozzá a film történetéhez.
Az egész egy nagy bevezetés és befejezés
Apropó, történet. A film egyik óriási hibája, hogy van bevezetése és befejezése, de nincs közepe, vagyis a tárgyalást egy az egyben kihagyták. Az első óra semmi másra nem szolgál, csak a második óra hosszúra nyúlt, szünetekkel tűzdelt harcjelenetének felvezetésére, ahol hőseink arctalan, trutyifejű lények seregével küzdenek meg a feszültség vagy az izgalom legkisebb jele nélkül, nulla darab emlékezetes pillanattal, divatosan sötétre hangolt és már sokszor látott nagyvárosi díszletek között.
A főgonosz valami boszorkány meg az ő testvére, akik valamiért egy gyilkos gépet akarnak varázsolni egy felhőkarcoló tetején, hogy valami kacifántos okból elpusztítsák az emberiséget, és teszik ezt úgy, hogy a boszi (szegény Cara Delevingne alakításában) folyamatosan hastáncol egy CGI (Computer Generated Image – vagyis az olyan képsorok a filmekben, amiket nem kamerával vettek fel, hanem utólag adták hozzá a számítógépes trükkmesterek) örvény közepén. Őrület. Náluk is rosszabbul járt azonban Joker (Jared Leto), ha kivágták volna a filmből, annak sztorija egyáltalán nem sérült volna, és észre sem vettük volna a hiányát. Bár Jared Leto telehaknizta a sajtót azzal, hogy milyen beteges tréfákkal viccelte meg a szereplőtársait, mindezt elég nehéz megérteni annak fényében, hogy Margot Robbie-t leszámítva a többiekkel nem is igazán akad közös jelenete a filmben. Leto alakítása Jack Nicholson és Heath Ledger után kifejezetten haloványnak hat, és nyoma sincs benne annak a döbbenetes őrületnek, ami miatt ezt a figurát annyira megszerettük. Sőt, még csak nem is félelmetes.
Egy borzalmas mozis korszak szörnyű lenyomata
A filmen érződik, hogy tesztvetítések kérdőívei, valamint a szoros határidő szorítása közepette készült, annyira összecsapottnak és szedett-vedettnek érződik. A túltolt soundtrack – minden harmadik percben ellőnek egy agyonhasznált slágert –, a keménykedőn néző szereplők, a gátlástalanul túlzásba vitt lassítások és a nézőkre szabadított CGI-tenger még nem csinálja meg a filmet a rendező és a forgatókönyvírók helyett.
Három filmmel a háta mögött (Az acélember, Batman Superman ellen és ez a mostani) a DC szuperhősös mozis univerzuma olyan mély gödörbe esett, hogy innen már nem nagyon van visszaút. Kaparhat még egy kicsit odalent, próbálhat belőle kimászni (ez fog történni, ugyanis túl sok film van már gyártásban ahhoz, hogy leállítsák mindet), de ezek után az eredmény úgyis az lesz, hogy ott pusztul el majd magányosan a gödörben, egy borzalmas mozis korszak szörnyű lenyomataként. Vagy esetleg újraindítják az egészet, egy kicsit több tehetséggel és hozzáértéssel.
