Van annak valami kedves bája, amikor olyan nagyszabású hollywoodi filmet nézhetünk meg, amit Magyarországon forgattak. Ilyenkor ugyanis a film általános erényein (sztori, színészi játék, hangulat, izgalom stb.) túl pluszban kapunk egy érdekes mókát, nevezetesen a “Hány ismert hazai helyszínt tudunk azonosítani?” nevű extra izgalmas játékot, ami még akkor is le tud kötni valamelyest, ha a filmnek netán nem sikerülne ez a mutatvány.
Az Infernóban fővárosunk nagyrészt Firenzét, kis részben pedig Cambridge-et és Isztambult alakítja, ám mivel a stáb azért az ikonikus külső helyszínek kedvéért eredeti helyszíneken is forgatott, ez nem az a film, ahol Budapest utcáiban és tereiben teljes pompájukban gyönyörködhetünk. Egy-egy esős, homályos és elmosódott háttér esetében azért felismerhető a fővárosunk, de nem ez lesz az a film, ami kedvéért filmturisták árasztják majd el Budapestet. Még ha nekünk örömet is okozna az ellenkezője, szakmai szemmel pont az dicsérhető, hogy a főváros ezúttal is gond nélkül át tudott lényegülni más európai nagyvárosokká, és nem sok helyen lóg ki a lóláb.
Rejtélyek horrorral és romantikával
A Dan Brown negyedik könyvéből forgatott harmadik Langdon-mozi (Az elveszett jelképet félretették ínségesebb időkre) nem annyira A Da Vinci-kód kimértebb, inkább az Angyalok és démonok vágtatóbb tempóját viszi tovább, feldobva az eddigi receptet egy romantikus szállal és néhány egészen jól működő horrorisztikus elemmel. Persze az író népszerűségét elsősorban mindig is az adta, hogy az évszázadok előtti kultúra nagyjainak munkásságát használta fel egy afféle misztikus kirakós darabkáiként, ahol az olvasó/néző a főhőssel együtt próbálja kitalálni a következő feladványt, és ez a felállás az Inferno esetében sem változott.
A felfokozott tempónak köszönhetően azonban esélyünk sincs együtt gondolkodni a Tom Hanks által rutinból alakított Langdon professzorral, inkább csak csodáljuk az ő bámulatosan gyorsan dolgozó agytekervényeit és azt, milyen sebességgel fejti meg a rá váró rejtélyeket. A gyorsaság jót is tesz a filmnek, mert legalább a nézőnek nincs ideje együtt agyalni a proffal, és mielőtt ráeszmélne a sztori nagyon is létező logikai bakugrásaira, Langdon már a következő feladványnál jár, nekünk pedig nincs időnk a további agymunkára, ha semmiről sem szeretnénk lemaradni.
Fejsérülésből izgalomfaktor
Az Inferno című film elején Langdon egy firenzei kórházban ébred. A fején sérülés, ő pedig majd megpusztul a fejfájástól, és nem igazán emlékszik az elmúlt napok történéseire. Nincs ideje sokáig lábadozni, mert egy rendőrnek beöltözött bérgyilkos csap le rá, ő pedig csak az állapotáért felelős talpraesett doktornőnek, Sienna Brooksnak (Felicity Jones) köszönheti, hogy élve ússza meg a találkozást.
Innentől kezdve az Inferno egy nonstop hajsza, mely során Langdon és Brooks doktor az újabbnál újabb rejtélyek megfejtésével jönnek rá arra, hogy egy rejtélyes és néhány napja meghalt milliárdos, Bertrand Zobrist (Ben Foster) kirakós játékának szereplői, melynek végén egy félelmetes vírus várja őket, ami pár nap alatt kivégezheti az emberiség felét. A professzor Dante-szaktudására van szükség ahhoz, hogy ezt megakadályozzák, de az ő agya sem működik ugyanúgy a fejbe kólintásnak köszönhetően, ráadásul a nyomukban bérgyilkosok, rendőrök, terroristabérencek és a WHO CIA-ként viselkedő emberei loholnak.
A történet egyik legnagyobb erényét Langdon fejsérülése jelenti, ami elegendő indokot szolgáltat az íróknak ahhoz, hogy a prof ne rögtön jöjjön rá néhány egyértelmű összefüggésre, és mindig csak éppen akkor eszméljen rá a megfejtésre, amikor az üldözők már az ajtóban toporzékolnak. Ez adja a film feszültségének fő forrását: hősünk rájön-e mindenre időben, vagy elbukik, és vele elbukik az emberiség is.
Dan Brown erős és gyenge oldala
Ron Howard (Apollo 13, Hajsza a győzelemért) ügyes rendező ugyan, de nem az a fajta fickó, aki képes lenne zsenialitásával a forgatókönyve gyengeségeit ellensúlyozni. Tökéletesen adja vissza Dan Brown prózájának legerősebb részeit, és engem valóban magával ragadott a Dante-misztériumban elmélyedő Langdon, és egy percig sem unatkoztam a nagy hajsza közepette. Howard ugyan még sosem rendezett horrorfilmet, de Dante pokolról szóló látomásait is olyan hatásos képekben mutatja be, ami még egy rutinos horrorgurunak is becsületére válna.
Kifordult fejű emberek, ragyás bőrű koldusok és más szörnyszülöttek tobzódnak Langdon Dante-inspirálta látomásaiban, és ezek a pillanatok ott vannak a film legemlékezetesebbjei között. Viszont Howard sem tud karaktereket írni, ha Dan Brown ezt nem teszi meg helyette. Langdon továbbra is olyan üres és szürke figura, mint a korábbi könyvekben/filmekben, és az egyetlen szerencse, hogy a vásznon Tom Hanks – akinek egyszer végignéztük az összes filmjét – alakítja őt, aki még ezt a papírvékonyságú fazont is meg tudja tölteni élettel.
Egy régi szerelmi szál felemlegetésével próbálnak neki valamiféle mélységet adni, sajnos nem sok sikerrel. Ami azonban ennél sokkal nagyobb hiba, hogy Dan Brown négy köteten át építette fel Langdon zsenialitását, ezért fejsérülés ide vagy oda, egyszerűen nem hittem el, hogy a film nagy fordulatának szánt, nagyjából az első perctől kezdve várható pillanatot egy ilyen nagy elme ne szúrna ki jó előre, amikor az átlagnézőnek is minimum gyanúsnak kéne lennie legalább a játékidő felénél. Sajnos mai, erősen spoilerérzékeny világunkban nem írhatom le, pontosan mire gondolok, de a moziban ülve úgyis mindenki tudni fogja.
Sok hűhó semmiért
A filmnek azonban nem ez a legnagyobb hibája. Az elképesztő tempó lehetővé teszi, hogy a moziszékben ülve még ne essen le, de a teremből kifelé jövet mázsás téglaként csapjon fejbe a felismerés: az író és a forgatókönyvíró addig csavarta a sztorit, és annyira telepakolta fordulatokkal, hogy közben csak arról az egyetlen apróságról feledkeztek meg, hogy már magának a kiindulópontnak sincs semmi értelme. INNENTŐL A SPOILERÉRZÉKENYEK NE OLVASSANAK TOVÁBB! Ugyan mi értelme van rejtélyes nyomok tömkelegét hagyni egy olyan vírus kapcsán, ami pár napon belül magától, mindenféle külső segítség nélkül is elszabadulna, ha a vírus létrehozójának amúgy az volt a célja, hogy megtizedelje vele az emberiséget? Így csak azt érte el, hogy a szövetségeseivel együtt az ellenségei is esélyt kapnak arra, hogy időben rátaláljanak, megakadályozva a világméretű pusztítást, ami elvileg a nagy terve volt. Amikor ez a gondolat a moziból kifelé jövet átjár bennünket, akkor már tudni fogjuk, hogy az Infernóra hogyan emlékszünk majd: sok hűhó semmiért. Pedig még a könyv befejezését is megváltoztatták…
