Társszerző kerestetik Dan Brownnak! – Kritika

Egészen biztosra veszem, hogy létezne egy mindenki számára ideális megoldás. Kettő is akár. Például írhatna Dan Brown eleve forgatókönyvet, átugorva ezzel azokat a csapdákat, amikbe regényírás közben rendre belesétál. De ha mégis ragaszkodik a könyvesboltban beszerezhető, nyomtatott formához, akkor felkérhetne valakit társszerzőnek, aki a stílusért és a szereplőkért felel. Véget érne végre a fanyalgók és rajongók háborúja, békés mosollyal biccentene mindenki Brown neve hallatán. Igen, egy szebb világ kezdete lehetne ez.

Ismét az emberiség sorsa a tét

Tűkön ülve várták milliók, hogy mikor kezdhetik elkapkodni a polcokról az Infernót. Sokáig titok volt a megjelenés dátuma, de még ennél is nagyobb körítést kapott a fordítók munkája. Olaszországban egy föld alatti bunkerban készültek a fordítások, fegyveres őrök zárták el esténként az aznap elkészült anyagokat egy páncélteremben, tiltott volt minden személyes kommunikációra alkalmas eszköz a munkálatok alatt. Grandiózusra sikerült hát a felvezetés, a sztori pedig majdhogynem monumentális.
Robert Langdon visszatér. Egy kórházban eszmél magára, fején gyanús seb, fogalma sincs, hol lehet, és mire megpróbálná kibogozni a szálakat, máris menekülnie kell. Az üldözők egyre szorosabban lihegnek a nyomában, ráadásul egyre többen is vannak. Nagy a tét: a világot kell megmenteni. Ha a professzornak sikerül időben megfejtenie egy őrült tudós rejtvényét, akkor talán megakadályozhatja, hogy egy titokzatos vírus söpörjön végig az emberiségen. Ha mindez nem lenne elég, szegény Langdon még amnéziával is küzd, de szerencsére csak az elmúlt napok eseményei tűntek el a memóriájából. Könyvtárnyi tudása nagyon is működik, erre pedig kiváltképp szükség van a rejtvény megfejtéséhez.

Olvasás közben nincs pihenő

Dan Brown nyilván nem véletlenül ennyire népszerű. Jó sztori, fordulatok, olyan műfajban ráadásul, amely az ingergazdagsághoz szokott, thrillereken és akciókon edzett közönséget kellőképpen mozgásban tartja olvasás közben. Jobban is a kelleténél. A folyamatos akciók nem hagynak pihenőt, az olvasó szó szerint kapkodva veszi a levegőt néhány oldal után, legalább annyira a fáradtságtól, mint az izgatottságtól. Úgy tűnik, nincsen mondat, ami kicsit is megbocsátja a lankadó figyelmet – mintha állandó készenlétben kellene lenni, vigyázzállásban olvasni, kávéval a kézben. Az akciókat pedig súlyosbítja az a mázsányi információ, ami oldalról-oldalra ránk szakad. Brown kétségkívül művelt és tájékozott. Saját bevallása szerint is többnapos kutatómunkájába telik Langdon szájába adni egy-egy frappáns következtetést. Az ember szinte úgy érezheti, vizsgára készül a könyv olvasása közben, annyi apró irodalmi, képzőművészeti vagy éppen építészeti részletet tud meg, hogy 600 oldal után készen állhatna egy disszertációra is. Értelmetlen, fárasztó és öncélú viszont ilyen mennyiségig és ilyen végletekig elmenni. Nem takarja ugyanis el teljesen a regény egyéb hiányosságait. A tények és a fikció keverése ráadásul mindig vékony jég. Nem árt észben tartani, hogy amit olvasunk, az egy regény, nem pedig tanulmánykötet.

Kimaradtak a szereplők

A könyvben említett titkos átjárók közül viszont tény, hogy mindegyik létezik. Legalábbis az író azt állítja, személyesen ment át a rejtett múzeumi és templomi ajtókon, melyek főhősének útvonalát adják. És tény, hogy a túlnépesedés problémája is valós. Az a probléma, amely a regény főgonoszát a megtalálandó vírus kikísérletezésére sarkallja.
Kár, hogy esélyünk sincs bármit is gondolni erről olvasás közben. Tulajdonképpen érezni sem. A szerző ugyanis nemhogy nem inspirál bennünket, de leigáz az adatok ostromával. A szereplők kapcsán még az érzések csírájáig sem jutunk el, ugyanis semmi nem indokolja, hogy bármilyen érzések szülessenek bennünk. Lényegében nincsenek is szereplők. Figurák vannak, akiknek részben ismerjük a motivációját és néhány tényadatot a múltjukról, nincs viszont személyiségük, nem váltanak ki belőlünk semmit, és szemlátomást a megálmodójukból sem. Kötelező bábok csak ők, hogy a történet továbbgördülhessen. A professzort egész útján elkísérő fiatal nő, Sienna ugyan a regény végén sort kerít végre egy rövid, érzelmes monológra, de ez sem írja felül azt, hogy a szereplők esetlegesek. Behelyettesíthetők lennének bárkivel, akire illik a külső személyleírás és az életrajz néhány eleme. Persze ez jelentősen megkönnyíti a castingot egy készülő filmhez. Hiszen nyilván készül film ebből is.

Végállomás: egyszer nézős mozi

A Sony Pictures már be is jelentette, hogy 2015-re viszik vászonra a regényt, méghozzá Tom Hanks főszereplésével. Jó, hogy így döntöttek, és a film is minden bizonnyal jó lesz. Nem az a maradandó fajta, amelyiket hideg őszi estéken évente újranézünk, hanem amelyik megéri a mozijegy árát és a popcornét.
Ha ugyanis a sztori végére megoldódik a rejtély, akkor már nincs értelme újranézni. Már nem izgalmas. Ennél többet pedig egyszerűen nem nyújt elsőre sem, még ha az akciót bő kézzel adagolja is.
Az Inferno nem jó regény, de ígéretes forgatókönyv egy látványos krimihez. És turisztikai kézikönyvnek is remek: úgy mutatja be például Firenzét, hogy hirtelen nagy kedvünk támad azonnal odautazni.
Így aztán az olasz idegenforgalom mindenképpen jól jár vele, ahogyan talán néhány könyvtár is, az elszántabb rajongók ugyanis biztosan átlapoznak majd néhány művészettörténeti lexikont vagy Dante Isteni színjátékát, a művet, amely végigkíséri Langdonék feladványát. És már ez is valami.