Sandra Bullock eddigi legjobb alakítása – Gravitáció kritika

Sci-fi is, meg nem is

Töredelmesen bevallom, az NLCafé heti mozis cikksorozatát nem szoktam elhalmozni sci-fikről szóló anyagokkal, viszont a Gravitáció nem egy messzi-messzi galaxisban vagy a nagyon távoli jövőben játszódik, nincsenek benne mutánsok, szörnyek és lézerpisztolyok, és senki nem merül el benne a kibertérben. Bár a film az űrben játszódik, a hősei az amerikai űrhivatal, vagyis a NASA dolgozói, akik éppen egy műholdat próbálnak megszerelni. Ez nem a jövő vagy egy alternatív univerzum, hanem maga a valóság, és a baleset, ami az űrben megesik velük (egy felrobbantott műhold széjjelrepülő darabkái okozzák a galibát), bármikor megtörténhetne. Pont ettől lesz a film félelmetesen valóságos, miközben egy olyan világot láthatunk általa, ami csak nagyon kevés halandónak jut osztályrészül.

Utazás az ismeretlenbe

Láttam már korábban súlytalanul lebegő űrhajósokat, gigászi, egymással csatázó űrhajókat és félelmetes űrszörnyeket is a mozivásznon, de a világűrt még soha egyetlen film sem hozta olyan közel hozzám, mint a Gravitáció. Ennél az életre teljesen alkalmatlan helynél nem létezik félelmetesebb, és amikor Sandra Bullock egyedül sodródik a hangok és oxigén nélküli ismeretlenben, a néző minden porcikájában átélheti a magányát, a félelmét és kiszolgáltatottságát. A film ugyan a világűrben játszódik, űrkompok, műholdak és űrállomások között, de a látszat megtévesztő. A Gravitáció nem sci-fi, hanem egy ravasz, extrém körülmények között pergő survivor thriller, ahol nincs kézzel fogható ellenség, hanem a főszereplőknek az elemekkel kell megküzdeniük a túlélésért, és ehhez csak egyetlen dolgot kell legyőzniük: a saját korlátaikat.

Tátva marad a szád!

A soha nem látott űrkalandhoz soha nem látott látvány dukál. A Gravitáció ugyanis az a film, aminél azt veszed észre a végén, hogy a büfében vásárolt popcornhoz hozzá sem nyúltál, annyira magával ragadott a világűr félelmetes szépsége. A filmvégi stáblista legördülésekor szó szerint támolyogva álltam fel a moziszékből, mivel az asztronauták lebegése, forgása és sodródása olyan élethű és intenzív volt, amihez foghatót még sosem láttam a moziteremben ülve. Azok közé tartozom, akik rühellik a 3D-t, de ennél a filmnél a tér mélysége (egy feléd lebegő csavar, a szétrobbanó alkatrészdarabok…) borzongató élményekkel ajándékozott meg. Hihetetlen, hogy ezt az egészet számítógépes effektvarázslók alkották meg, hiszen George Clooney és Sandra Bullock fejének kivételével itt minden, de minden animáció. Igen, még a két sztár szkafanderbe bújtatott teste is, és ha ezt most nem írom le, senki nem jönne rá a film nézése közben.

Oscart nekik!

Oscar maximum a technikai kategóriákban szokta díjakkal elhalmozni a sci-fiket, de mint már említettem, a Gravitáció nem igazi sci-fi. Thrillerként és túlélődrámaként is működik, így pedig máris Oscar-kompatibilissé válik. Sandra Bullock élete egyik legjobb alakítását nyújtja, és George Clooney ide vagy oda, ez abszolúte Bullock filmje (ezt a sármos színész maga is elismerte a velencei sajtótájékoztatón).  A Gravitáció lélekemelő mozi az életigenlésről és a küzdeni akarásról, ami forradalmi látványvilágával még az Avatarra is köröket ver. Ráadásul James Cameron (aki maga is agyondicsérte a filmet) gigamozijával szemben az egész nem több kilencven percnél, de ez a másfél óra olyan sűrű és intenzív, hogy utána te is friss levegő után fogsz kapkodni, akárcsak Sandra Bullock.