Szabadidő

“Miattad fogunk mind meghalni, te állat!” – részlet az Airport Hungary könyvből

Újabb részletet olvashattok el nálunk Kordos Szabolcs, Airport Hungary című könyvéből. A Luxushotel, Hungary szerzőjének új könyvében elárulják titkaikat a magánrepülőgépeken dolgozó magyar légiutas-kísérők, valamint megszólalnak a diszkont- és a hagyományos légitársaságok sokat látott alkalmazottai. Megosztják a szerzővel – így az olvasóval is – történeteiket a földi kiszolgálószemélyzet tagjai és a mindent elnyelő gyomrú tehergépek magányos pilótái.

“Aki nem fél a levegőben, az vagy hülye, vagy annyira érzéketlen, hogy nem szabad rábízni egy gépet – kezdte egy erős mondattal a beszélgetést Ferenc, amikor arról érdeklődtem, hogy a személyzet tagjaiban van-e, lehet-e bármilyen félelem a repüléssel kapcsolatban. – A helyzet a következő: ha valami tényleg beüt, akkor talán egy pillanatra elgondolkozol azon, mi lenne, ha most véget érne az életed, de aztán úgyis annyi tennivalód lesz, hogy nem tudsz semmi másra sem koncentrálni, mint a feladataidra.”

Közös ismerősünk hozott össze a középkorú, szókimondó, vagány pilótával, aki a kollégáinál kicsit nyíltabban beszélt arról, hogy igenis egy pilótának is lehetnek lelki problémái. Ha ezek túlságosan súlyosak, nem mehet, nem mehetne át a válogatás rostáján. Azonban ők is emberek, legfeljebb kicsit stabilabbak az átlagnál.

“Olyan ez, mint a vezetés. Ha túlságosan lazán veszed, könnyen elbízod magad, és máris becsúszik egy hiba. A pici félelem tartja fenn az éberséget” – mondta Ferenc, akinek a pályafutása alatt egyszer fordult elő, hogy ez a bizonyos félelem túlságosan befészkelte magát a tudatába; olyannyira, hogy heteken át bénítóan hatott a mindennapjaira. – Megmutatták nekünk egy oktatáson egy MD–80-as tragédiáját. Hosszasan elemeztük a balesethez vezető utat, hogy milyen hibák sokasága okozta a katasztrófát. Kiszakadt a gépből az utolsó sor, négy utas és egy légiutas-kísérő veszítette életét. Egyszerűen kiestek a gépből.

Mindig az volt a rémálmom, hogy az én hibámból halnak meg emberek, én viszont életben maradok, és évtizedekig emészt a bűntudat. Három hétig minden szolgálat előtti éjjel leizzadtam. Kemény volt, na.

Aztán elmúlt ez a nyomasztó érzés, megmagyaráztam magamnak, hogy még mindig én vagyok a világ legjobb pilótája. Más mentalitással nem lehet ezt csinálni.”

Eljött aztán a nap, amikor ezt be is bizonyíthatta.

“Az utolsó utam volt a Boeing–330-assal, utána más, nagyobb típusra váltottam. Egy külföldi légitársaság pilótájaként repültem Észak-Afrikába. A gép tele volt, nekünk pedig a Pireneusokon keresztül vezetett az utunk. Átlagos napnak ígérkezett, bár tudtam, hogy a hegyek felett erős turbulenciára számíthatunk. A szembejövő gép pilótája szólt: vigyázzak, mert ami ott van, az nem piskóta. Minél magasabbra viszed a gépet, annál kisebb a turbulenciatűrése, így elsőként hátraszóltam a csajoknak, hogy rakják el a kocsit, egy ideig nincs kiszolgálás, csatolják be magukat, és gondoskodjanak róla, hogy másokon is bekapcsolva legyen a biztonsági öv. 37 ezer lábról 33 ezerre süllyedtünk, ám az első lökés így is kőkemény volt: a robotpilóta azonnal elszállt.

Hagytam, hogy a gép süllyedjen, mert át akart esni, kétezer métert zuhantunk így néhány másodperc alatt. Az utasok sikítottak, mi pedig tettük a dolgunkat, de tény, ilyet még egyikünk sem élt át. Mire leszálltunk, teljesen kimerültünk. Visszafelé már Olaszországon keresztül repültünk, messzire kikerülve a Pireneusokat. Nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy a gép megbosszulta, amiért hűtlen lettem hozzá.”

Képünk illusztráció (Fotó: Getty Images)
Képünk illusztráció (Fotó: Getty Images)

Amikor az utasoknak nem sokat jelentő mondat elhangzik: »a vezető légiutas-kísérő azonnal jöjjön a pilótafülkébe«, a személyzet tudja, hogy helyzet van.

A vezető sztyuvi pánikszerűen elindul a fülke irányába, a többiek pedig a helyükre tolják a kocsikat, hogy kényszerleszállás közben azok se legyenek útban. Áginak is összeszorult a gyomra az ominózus mondat hallatán, de ijedség helyett a tennivalókra gondolt.

“Ránéztem a körülöttem álló kollégákra. Tudtam, hogy egytől egyig értik, miről van szó. A kiképzés tökéletesen működött, mert pánikolás helyett a pilótafülkébe vezető rövid úton is azon gondolkodtam, hogy mit kell majd tennem. A kapitány feszült volt, de profi módon kezelte a helyzetet: tőmondatokban közölte, hogy a futómű valamiért nem jön ki, elképzelhető, hogy hasra szállunk le. Hátramentem a csajokhoz, és elmondtam nekik, amit hallottam. Csendben bólintottak. Bemondtam, hogy hölgyeim és uraim, technikai nehézséggel küszködünk, letesszük a gépet. Közben biztonságba helyeztünk, amit lehetett. Meglepődtem, hogy az utasok mennyire nyugodtan fogadták az egészet; igaz, semmi jele nem volt annak, hogy most éppen egy vészhelyzet közepén vagyunk.

A repülőtérhez érve körözni kezdtünk a levegőben, hogy elégessük az üzemanyagot. Végtelennek tűntek azok a percek… A széksorok között megállított egy fiatalember, és megkérdezte, mennyi az esélye, hogy mindannyian odaveszünk. Sokan felkapták erre a fejüket, így próbáltam elővenni a legfelszabadultabb mosolyomat, és azt mondtam: színházjegyem van estére, így remélem, hogy nagyon kicsi. Legbelül persze tudtam, hogy ha kerekek nélkül szállunk le, kettészakadhat a gép, tűz üthet ki, sőt akár fel is robbanhatunk. A sokadik kör közben újra megszólalt a hangosbemondó: a vezető légiutas-kísérőt kérjük azonnal a pilótafülkébe.

Torkomban dobogó szívvel nyitottam ki az ajtót, de a kapitány mosolyogva fogadott. Kijött az az istenverte kerék. Fülig érő vigyorral búcsúztattuk az utasokat.

Egy idős nő odajött hozzám, és azt mondta, nem baj, hogy kitérő reptéren szálltunk le, így is ez volt élete legjobb utazása. Uram atyám, milyen lehetett a többi? Felrobbantak menet közben? Aznap remegő kézzel ittunk. És mint az állat.

A levegőben töltött bő másfél évtized alatt Ági ezenkívül még egyszer rémült meg úgy igazán. A gépek személyzete pontosan tudja, hogy a pilóták közül szakmailag ki milyen szinten áll. A légiutas-kísérő is tisztában volt azzal, hogy két kollégája biztosan nem jutna be a repülőgép-vezetők képzeletbeli all star csapatába, ám azt is tudta, hogy egyikük sem jelent veszélyt az utasokra, egyszerűen csak látott már a földkerekség náluk nagyobb tehetségeket is. A sors kegyetlen tréfája következtében a két úriember igen gyakran került egymás mellé a fülkében.

“A turbulenciára sokan úgy tekintenek, mintha csak egy kis rázkódás lenne, pedig szerencsétlenebb esetben súlyos sérüléseket is okozhat. A biztonsági öveket nem véletlenül ellenőrizzük, az emberek döntő hányada soha nem tapasztalja meg, hogy miért is fontosak ezek a szabályok. Ahhoz át kellene élniük egy pár száz méteres zuhanást, netán azt, hogy a gépük a feje tetejére áll. Szerencsére ezek nagyon ritka események” – magyarázta Ági, aki egyszer Tenerife felé tartva keveredett iszonyatos turbulenciába.

A gépet papírrepülőként csapdosta ide-oda a szél, az utasok sírtak, jajveszékeltek, úgy markolták a karfát, hogy kiment a vér a kezükből. A semmiből előbukkanó vihar a legénységet is meglepte. Ági kollégája nem ért végig az ülések között folyosón: elvágódott, és a karját törte, miközben ráesett a kocsira. A magyar hölgy a pilótafülke melletti ülésre csatolta be magát, és várta, nagyon várta, hogy az égi hullámvasutat megállítsa valaki. Ekkor szűrődött ki a pilótafülkéből az a beszélgetés-, pontosabban üvöltésfoszlány, amelyet Ági soha nem felejt el:

Miattad fogunk mind meghalni, te állat!

A kapitány fejezte ki ily módon szakmai egyet nem értését a másodpilótával. A stewardess hangosan kezdett mormolni egy imát, amely meghallgatásra találhatott: percekkel később megszűnt a turbulencia.

2004. július 4-én bejárta a világsajtót, hogy a Malév egyik Tu–154-es gépe a hasára szállt le a görögországi Szalonikiben – ez volt a nemzeti légitársaság utolsó nagyobb horderejű incidense. Szerencsére senki sem sérült meg. Néhány kapcsolat megmozgatása árán találkozhattam Csillával, aki ott volt a repülőgépen a baleset időpontjában. Eleve rosszul indult az a nap, mert a járat eredeti személyzete a gépük meghibásodása miatt leragadt valahol, a légitársaságnak tartalékos legénységet kellett bevetnie, hogy elindíthassa a gépet. A Tu–154-es fél házzal és kétórás késéssel emelkedett fel, de Észak-Görögországig teljesen eseménytelen volt az út.

“A repülő végében dolgoztam. Sima megközelítés után landoltunk, a pilóta puhán, szépen tette le a gépet. Rengeteg leszállás volt ekkor már a hátam mögött, de nem vettem észre semmi rendkívülit. Pár másodperc után éreztem, hogy a pilóta újra »gázt ad«, felbőgtek a hajtóművek, de nem úgy, ahogyan szoktak, iszonyatos erővel gyorsultunk. A szellőzőnyílásból dőlt be a fedélzetre a fekete füst, a levegőben égett kábelszag terjengett. Emlékszem, hogy felkaptam egy tűzoltó készüléket, és azzal rohantam körbe a repülőt, de nyílt tüzet sehol sem láttam” – mesélte Csilla.

Az utasok fegyelmezetten tűrték a megpróbáltatásokat; a légiutas-kísérőt is meglepte, hogy mennyire nyugodtan fogadták a teljesen váratlan fejleményeket.

“Senki sem értette, hogy mi történt. Mi sem. Annyit tudtunk, hogy megpróbáltunk leszállni, de most újra a levegőben vagyunk. Az egyik utas mondta, hogy ő látta, amint kidurrant az egyik kerék, de a többiek csak rázták a fejüket, nem tapasztaltak semmi különöset. Feltűnt, hogy a szárny cikcakkos, darabok hiányoztak belőle. Kihívtuk a fedélzeti mérnököt, kinézett az ablakon, és elsápadt. Az összes görög isten velünk volt aznap: maradt még annyi fékszárnyunk, hogy leszálljunk. Megállt a repülő! Az utasok normálisan, lépcsőkön hagyták el a fedélzetet, mi meg ott álltunk a kijáratnál, mosolyogtunk, és elbúcsúztunk, egyedül a »köszönjük, hogy velünk utazott« mondat nem hagyta el az ajkunkat.

Miután mindenki leszállt, megnéztük a gép alját: siralmas látványt nyújtott. A kapitányra pillantottunk, és próbáltunk nagyon óvatosan fogalmazni: itt mindenki azt mondja, hogy hasra szálltunk le, állítólag a mögöttünk érkező repülőgép pilótái is szóltak, hogy »nincs kint a lábad«, és a torony is azt üvöltötte, hogy »Malév, startolj át!«. A kapitány mindent lerázott magáról. Azt mondta, marhaság, kitették a futóművet” – elevenítette fel a Görögországban történteket Csilla.

A pilótákat kihallgatásra vitték a hatóságok, a legénység nagy része azonban adott az élvezeteknek, és egy pucér fürdőzéssel vezette le a feszültséget.

“Amikor visszatértünk Magyarországra, és szembesültünk a híradásokkal, akkor fogtuk fel, hogy mi is történt valójában. Sokunknál eltört a mécses, nem tagadom” – tette hozzá Csilla.

A hivatalos vizsgálat szerint a Tupoljev összesen 12 másodpercen keresztül 243 km/órás sebességgel csúszott hason a szaloniki repülőtér betonján. Mire újra a levegőbe emelkedett, a pályát törmelék borította. Tizenhat percet és húsz másodpercet töltött a sérült gép a levegőben, mielőtt újra leszállt. A legénység még hosszú ideig járt görög bíróságokra, amely megállapította, hogy nagyjából mindenki hibázott Szalonikiben, de a legsúlyosabb felelősség a pilótákat terheli. Számos zavaró tényező akadályozta őket leszállás közben, ám ez nem változtat azon, hogy a futómű valóban nem volt kint.

Amikor hazaértünk, azt mondták a kollégák, hogy egy hatalmas hibát egy hihetetlen bravúr követett. Mert az átstartolás és a sikeres leszállás is bravúr volt a javából. Nem irigyeltem a pilótákat. Félelem azonban nem maradt bennem. Egyszer kisírtam magam, és kész

– mondta Csilla.

A szerencsés kimenetelű baleset mementójaként a Tu–154-es még mindig ott áll a szaloniki repülőtéren. A Malév osztott és szorzott, majd úgy döntött, hogy nincs értelme hazaszállítani és felújítani az amúgy is elöregedett, kivezetés alatt álló orosz gépet. Odaadták inkább a görög tűzoltóknak, akik a mai napig ezen a repülőn gyakorlatoznak.

További információk az Airport Hungary könyvről.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése