Annyira csendes, szerény környezetben nőtt fel Arany János, hogy senki sem gondolta volna, hogy végül mégis ennyire izgalmas és különleges élete lesz. Földműveléssel foglalkozó szüleinek késői gyerekeként született 1817-ben, akik féltve óvták őt mindentől, mivel már nyolc gyermeküket elveszítették a rettegett tüdőbajban. Az Arany család ugyan nemesi származású volt, de Mária Terézia korában mind a nemesi címet, mind a vagyont elvették tőlük, így János születésekor már csak egy kis ház volt az övék. Bár az anyagiak terén szűkösen éldegéltek, János szellemi téren nagyon sokat kapott a szüleitől. A költő ráadásul igazi csodagyerek volt. Már 4 évesen olvasott, 14 évesen pedig segédtanítóként dolgozott. Fiatal korától több nyelven beszélt, többek között latinul, görögül, németül és franciául. Első verseivel pedig már kisiskolás éveiben híres volt szülővárosában.
Otthagyta a színpadot, mert megálmodta édesanyja halálát
Arany János a Debreceni Református Kollégium diákjaként, iskolaelsőként jött rá arra, hogy bizony bármilyen meglepő is, de megunta a tudományokat, és tanulmányai befejezése előtt otthagyta az iskolapadot, így bizonyítványt valójában soha nem kapott. E döntést részben azért hozta meg, mert
nagyon vonzotta őt a szobrászat,
és egy időre megingott abban a kérdésben, hogy mit is akar kezdeni az életével valójában. Zavarodottságában egy időre színésznek állt, húszévesen egy debreceni színtársulat, majd egy vándortársulat tagja lett rövid időre. Jelentős szerepet nem kapott, de kisebb alakításai során még énekesi képességeit is megcsillogtathatta. A várva várt kiugrás azonban nem jött össze, a siker helyett csak a nyomor volt az útitársa, így nemsokára lelépett a világot jelentő deszkákról, és hazautazott szüleihez. E lépésre sarkallta az is, hogy megálmodta édesanyja halálát, és amikor hazaért, valóban, anyja már halott volt, ráadásul apja megvakult. E traumák annyira megviselték őt, hogy egy ideig semmilyen módon nem tudta kifejezni érzelmeit, nemcsak a színész, de még a költő is elhallgatott a lelkében.
Feleségének köszönhette, hogy minden kórból kigyógyult
A családi tragédiák után Arany tanítóként, írnokként, majd aljegyzőként kereste a kenyerét szülővárosában, Nagyszalontán. Ebben az időszakban, huszonévesen talált rá élete nagy szerelmére, Ercsey Juliannára, akit 1840-ben, 33 évesen feleségül is vett. Az irodalomról és a művészetekről ekkor már elvonta a figyelmét az is, hogy megkeresse a mindennapi betevőt, főleg hogy nem sokkal később már nemcsak magáról és feleségéről, hanem lányáról, majd fiáról is gondoskodnia kellett. Arany János nyugodt és biztos családi életre vágyott, olyanra, mint amilyet szüleitől megkapott gyermekkorában. Ebbéli igyekezetében úgy tűnt, hogy jól döntött, amikor megnősült, hiszen felesége pontosan ilyen hátteret adott családjuk számára, amellett, hogy Aranyt mindig is támogatta művészeti törekvéseiben. A költő feleségének köszönhette azt is, hogy rendre kiújuló és újabb betegségeit is sikeresen le tudta küzdeni egészen idős koráig, Julianna gondoskodása és szeretete tartotta benne a lelket.
Apjának meséi adták az ötletet a nagy kiugráshoz
Arany életében az 1842. év komoly fordulópont volt, már ami a munkásságát illeti. Ekkor látogatta meg ugyanis egykori iskolatársa, Szilágyi István rektor, aki arra buzdította őt, hogy folytassa irodalmi munkáját. Arany e hatásra tanult meg angolul, és kezdte el magyarra fordítani Shakespeare műveit. Első jelentősebb saját műve 1845-ben Az elveszett alkotmány című eposz volt, de igazán ismertté és elismertté az egy évvel később megírt Toldi tette őt. Az a Toldi, akiről gyermekkorában annyit mesélt neki az édesapja. E művével egy csapásra népszerű költő lett, akire az egész szakma felfigyelt, többek között Petőfi, aki később jó barátja is lett. Arany nemsokára a magyar irodalom egyik legjelentősebb alakja lett, a magyar nyelv páratlan ismerője, aki műveiben 60 ezer egyedi szót használt.
Ercsey Julianna – fotó: Wikipédia
Nemzetőrnek állt, majd erdőben bujkált a megtorlás elől
Az 1848–49-es forradalomban és szabadságharcban Arany nemzetőrként vett részt, majd a belügyminisztériumban dolgozott. Erről az időszakról így írt a Nemzetőr-dalban:
“Nem kerestek engemet kötéllel;
Zászló alá magam csaptam én fel:
Szülőanyám, te szép Magyarország,
Hogyne lennék holtig igaz hozzád!”
A szabadságharc leverése után bujkálni kényszerült, az erdőben húzta meg magát, majd hazatérve Nagyszalontára éjszakákon át felöltözve várta, hátha őt is letartóztatják, de végül nem érte utol a politikai megtorlás. Anyagilag viszont a tönk szélére jutott, ezért Nagykőrösre költözött, ahol tíz éven át tanári állásából tartotta fenn magát és családját. A biztos kereset ellenére sokkal mozgalmasabb életre vágyott, ezért amikor a Magyar Tudományos Akadémia tagjává, majd a Kisfaludy Társaság igazgatójának választották őt, örömmel költözött Pestre. Később az MTA főtitkára lett, de tisztségét különböző betegségei miatt nem tudta ellátni.
Rímekbe szedve fricskázta a fennálló hatalmat
Arany ellentmondásos ember volt, belső lelki konfliktusai általában jót tettek a költészetének. Számos műve készült bizonyos politikai véleményként, így például A walesi bárdok, amellyel burkoltan Ferenc Józsefet bírálta, annak ellenére, hogy a kiegyezés híve volt. Nem is fogadta el a császár által neki adományozott kitüntetéseket, illetve ha rajta múlt volna, visszautasította volna, de a politikai helyzet úgy hozta, hogy kénytelen volt jó képet vágni hozzá. Verseiben azonban továbbra is fricskázta az uralkodót.
“Fegyver csörög, haló hörög;
A nap vértóba száll,
Vérszagra gyűl az éji vad:
Te tetted ezt király!”
– írta A walesi bárdokban, amely történetet a brit történelemben helyezte el, hogy ne nyíltan szálljon szembe a fennálló hatalommal.
Lánya halálát soha nem heverte ki, inkább utána ment
Arany 1865-ben elveszítette lányát a “családi betegségben”, a tüdőbajban, fél évvel azután, hogy az ifjú hölgy megszülte a költő unokáját. Arany annyira belebetegedett lánya halálába, hogy képtelen volt feldolgozni a fájdalmát. Bár megpróbálta kiírni magából egy versben, a negyedik sor után csak annyit jegyzett le:
“Nagyon fáj! Nem megy.”
És valóban, olyannyira nem ment, hogy a következő egy évtizedben Arany nem írt szinte egy sort sem. Az unokát, Piroskát 3 éves korától Arany és felesége nevelte. Ugyanabban az évben, amikor unokája hozzá került, máj- és bélgyulladást kapott a költő, amelyekkel élete végéig küzdött. A következő években hallása és látása is megromlott, és a tüdőbaj, mint a családjában szinte mindenkinél, nála is jelentkezett. Felesége gondoskodásának köszönhetően azonban szinten tudta tartani a betegségeit. Amikor azonban 1882-ben tüdőgyulladást kapott, abból már nem épült fel, 65 évesen meghalt.
Titokban csodálatos dalokat komponált
Arany halála után műveit, levelezéseit fia, László rendezte és adta ki gyűjteményekben. Ekkor láttak napvilágot Arany zenei művei is, amelyekről addig még a környezetében sem sokan tudtak. A költő ugyanis rajongott a zenéért, gyönyörű basszusát a színpadon több ízben kamatoztatta fiatalkorában. Gitározott és zongorázott, kottát írt és olvasott, bár hogy mindezt kitől tanulta, az a mai napig rejtély. Páratlan költői mivolta mellett tehetséges zeneszerző is volt. Élete vége felé többek között Petőfi, Kölcsey és a saját verseire írt dalokat, méghozzá gyönyörű melódiákat, amelyeket kérése szerint csak a halála után hoztak nyilvánosságra.
