Arany János – válasz

Jó, hogy erre visszatérünk, mert fájdalommal húztam ki a példákat a túl hosszú cikkből. Szívesen idézem ide a mindig aktuális Arany Jánost, aki fordításaiban “tudta” az aktuális helyesírást, saját szövegeiben azonban – akárcsak Goethe –, ha úgy hozta a sor, úgy kívánta az élő nyelv, nem vette tekintetbe. (Ezért aztán éveken, évtizedeken át “javított” Arany-kiadások jelentek meg, amelyek azzal sem törődtek, hogy megtörik javításaikkal a költői, nyelvi ritmust.) Ma már, hála istennek, vannak olyan nyelvészek, akik a beszélt nyelvet védik (s ezen belül a gyerekek nyelvét is). Az ő körükben Arany is jobban érezné magát.

A spontán, paraszti beszédet védelmező, a korabeli “nyelvőröket”, nyelvészeket gúnyoló, harminnyolc soros, hosszú “töredék”-e az 1860-as évek elejéről a Grammatika (vagyis nyelvtan) versben. (Akkoriban sok vita folyt arról, hogy mit jelent az, hogy bennünket? Bennünk, ilyen van – de bennünket “minket” helyett, ennek semmi értelme…)

El van már temetve ama korcs bennünket,

Nem ficamítja ki többé az eszünket,

Ha csak fel nem támad hetedszer is, mint a

Regényhőst életre hozza egy csöpp tinta.

Nosza, még a többit, ami nem fér főben,

Temessük el ím e kolerás időben;

Mert a nyelvnek is van pestises járványa,

Ha nem volna, csinál doktora, bábája.

A nyelv pestises járványát a tudós “doktorok, bábák” csinálják, akiknek pedig éppen életre segíteniük vagy éppen gyógyítaniuk kellene. Javítgatni kell-e a gyereket (s a parasztot), mert ő (még) nem tudja a nyelvtant, a grammatikát? Így gúnyolódik Arany:

Mi a nyelvet rontja, az a legfőbb veszély:

Hogy még a paraszt is mind magyarul beszél.

Grammatikát nem tud, hiába csináljuk,

Mégis egyre darál, egyre fecseg szájuk.

Ez a paraszti beszéd még azt a szörnyű bűnt is elköveti, hogy nem tartja tiszteletben az ikes igék ragozását, vagy a szenvedő szerkezet kerülését:

Ikes vagy nem ikes, azzal nem törődik,

Gyermeke ha csínt tesz, mondja megverődik;

Szóval annyi bűne, amennyi mondása:

Ez a paraszt beszéd nagy isten-csapása.

És most jönnek a tudósok:

Törvény kell a nyelvnek, mert különben elvész,

Törvényét ki szabja, mint az a sok nyelvész,

Az a három, négyszáz tudós képviselő,

Kik egy-egy indítványt sűrűn hoznak elő,

Sőt nem is indítványt, mert törvénnyé kenik:

Önnön bogarába szerelmes mindenik:

például: egyesek szerint az -ás, -és-t kell üldözni; isten őrizzen, mondjuk, a mártás szótól!


Ez az ás és-t leli olyan iszonyatnak,

Hogy talán a szószt is nevezi mártatnak;

A sok papírszeletre, akadémiai meghívóra firkantott szösszenetből ezt szeretném ide idézni:

Motto: Üsd, nem anyád!

Közmondás – Boncold csak nyelvész! hát baj, hogy az áldozat elvész? / Tartozik ez tereád? Egy bizonyos: nem anyád!

(Az orthologusokra 3. – Az ortológus: a nyelvhelyességet, a hagyományt védő, az új nyelvhasználatot elítélő “nyelvőr”.)

És végül:

De mivel verba valent usu,

Halad a nyelv, akárhogy nyúzzu(k).

– Vagyis: mivel a szavak megerősödnek a használatban, a tudálékos nyelvnyúzás ellenére is – az iskola ellenére is – él és fejlődik a nyelv.

(Az orthologusokra 1.)

Bizony oda kellene figyelnünk Arany Jánosra, aki mindig az élő beszédet pártolta – az érzésteli beszédet – a tudálékos nyelvhasználattal szemben. Örömmel beszélni – és a másik beszélőt élvezettel meghallgatni tudni –, ez a gondolkodás fejlődésének is egyik legfontosabb előfeltétele. Nagy baj, ha az iskola ezeket az élményeket elveszi a gyerekektől, miközben túl korán rájuk rakja a szabályok bilincseit.