Mindenki tudja, ki volt József Attila.
Senki sem tudja, ki volt József Attila.
Hogy mekkora költő volt, jól mutatja, hogy a két fenti mondat egyszerre igaz; tényleg a legnagyobbak jussa, hogy ennyit – lassan egy évszázadot – vitázzon és találgasson róluk az utókor úgy, hogy minden válaszra jut két új kérdés. József Attila verseit minden létező formában és kombinációban kiadták már, életének minden mozdulatát ismerjük, azokat is, amelyeket senkinek sem szabadna ismerni (erről később), csak éppen azt az utolsó párat nem, amellyel önként vagy véletlenül véget vetett neki.
Az biztos, hogy 112 éve született: ma van a költészet napja. Az ilyenkor szokásos versidézet-gyűjtemény helyett kikutattunk öt történetet az életéből (ebből egyet a halálából), amelyet eddig főleg a szakértők ismertek, amelyeket nem tanítanak középiskolás fokon, de fontosak lehetnek, hogy megértsük ezt a zseniális, dekadens, perverz, beteg, csodálatos elmét.
Színházba járni nem jó!
Úri mulatság volt a színház a húszas–harmincas években, nem is engedhette volna meg magának az egész életében nélkülöző József Attila, aki nagyjából egy személyben bebetonozta a magyar köztudatba a buta sztereotípiát: “akkor jó a költészet, ha szenved a költő”. “Mikor járnék színházba?” – fakadt ki a Független Színpad című lapban 1937-ben.
III. Richard ezt kiáltja: “Országomat egy lóért!” Emellett igen nevetségesen hangzanék, ha a mai szerző ezt adná egy hőse szájába, ki történetesen könyvelő: “Állásomat egy taxiért!” Nos, ha egy mai Shakespeare kitalálná, hogy egy ilyen felkiáltás hogyan ne váljék nevetségessé, de hogyan szorítsa el az ember szívét, örömmel áldoznék még az indokolatlanul magas árakat kérő ruhatárra is.
Ez azonban mellékes az esztétikai indokaihoz képest: a költő szerint a darabok “ötlettelenek, unalmasak, más szóval nem tárják fel a kor valóságához kapcsolt formában az igazi szenvedélyeket”, a jó színészeket pedig lehúzzák a rosszak, “illetve azok, akik nem játszhatják ki formájukat, mert alá vannak rendelve a főszereplőnek”. József Attila tehát nem volt színházi ember – egy illúzióval kevesebb.
Minden baj forrása a magántulajdonon alapuló társadalom
József Attilának körmönfont és elsőre (de még másodikra is) igen zavaros magyarázata volt a férfiak társadalmi szintű, üzletszerű eltévelyedésének: szerinte a kapitalista nagytőkések miatt van az egész!
Mai szemmel kellemetlen, ha a költőt szentnek akarjuk látni (ne akarjuk!), egyenesen kínos tény, hogy József Attila világéletében a marxista kommunista ideális társadalom híve volt, szenvedéseiért rendszeresen az imperialista szabad piacot okolta. Ezen meggyőződése annyira erős volt, hogy még egy, a szexuális nevelésről szóló könyv kritikájában is képes volt levezetni, hogy a prostitúció is innen ered. Íme pár mondat Az ifjúság nemi problémái című cikkből:
A mai társadalomban jóval kisebb mértékben terjeszt a nyilvános prostitúció nemi betegségeket, mint a prostitúción kívüli nyomorúságos nemi élet. És nem a prostitúció mérgezi meg a lelket, hanem a magántulajdonnal megmérgezett lélek hozta létre egyáltalában a prostitúciót. Az a körülmény, hogy a férfiak nagy tömege külön él szerelmi életet lelkileg és testileg, az nem eredménye a prostitúciónak, hanem az oka. A férfit nemi vágyának kettéhasadására nem a prostitúció tanítja meg, hanem a magántulajdonon alapuló társadalom kényszeríti.
Kóróval jött, nem karóval!
Számtalan generációval magoltatták be ellentmondást nem tűrően a magyar irodalomtörténet egyik legismertebb verssorát (Karóval jöttél, nem virággal), míg a múlt század végén fel nem bukkant egy hitelesnek tűnő szövegváltozat, amelyben a logikusabbnak tűnő kóró szerepelt. A vitát ugyan még nem döntötték el, nem is biztos, hogy el lehet, és nem is biztos, hogy ez baj; mindenesetre nagyon úgy tűnik, hogy József Attila (legalábbis egy ponton) kórót szánt oda, ahol eddig mindenki karót látott. Hogy az ezt a verset tartalmazó kötet szerkesztésének mely pontján csúszott félre az az egy szál betű, nem tudni.
Horváth Iván irodalomtörténész Magyarok Bábelben című kötetében emlékeztet: egy szöveg megszületése nem egy pillanat műve és nem visszavonhatatlan; még egy-egy rövidebb vers is több verzióból, néhol tudatosan, néhol véletlenszerűen áll össze azzá a szöveggé, ami aztán a gimis diákok asztalára kerül. Sok esetben a szerkesztő és a kiadó ihletére, módszereire és fantáziájára van bízva, melyiket választja. Horváth arra is emlékeztet, hogy a karóval-változat jobb: összetettebb, talányosabb a kép, jobban lüktet a szöveg, míg a kóróval nem jön ki az időmérték és közhelyesebb is.
A Szabad-ötletek jegyzéke az irodalomtörténet legnagyobb bűne
Nem maga a füzet, és nem is az, hogy József Attila olyanokat írt bele, amilyeneket. (Jobbára összefüggéstelen szörnyűségeket.) Hanem az, hogy ez a szöveg nyilvánosságra került, majd belefércelték a költő életművébe, annyira, hogy a tananyag része. Akkor ezt tegyük tisztába:
A Szabad-ötletek jegyzéke nem irodalmi mű, sőt nem is mű, hogy abban mi áll, ahhoz senkinek semmi köze.
Több kutató hivatkozott arra, hogy a testnedvekben tocsogó, a költő tudatalattijából előcsalogatott, majd saját kezűleg lejegyzett, legsötétebb vágyait és képzelgéseit tartalmazó füzet, amelyet pszichoanalitikusa kedvéért vezetett, segít a versek értelmezésében és az életmű kezelésében. Ez azonban sántít: rég elavultak azok a nézetek, amelyek az irodalmi szövegek jelentését (mintha csak egy lenne nekik) a szerzők életrajzából, életének körülményeiből vezetik le, és “itt arra gondolt a költő, hogy…” kezdetű mondatokkal magyaráznak. A versek – és így József Attila versei is – önálló műalkotások, a Szabad-ötletek jegyzékének mint az életmű részének megjelentetése pedig az irodalomtörténet legnagyobb bulvárfogása, semmivel sem jobb, mint paparazzifotókat készíteni sztárokról.
Fotó: Leéb Ádám
Valaki végignézte a halálát
Nem száz százalékig tiszta, és itt és most nem is tisztázható, hogy József Attila öngyilkos lett-e, balesetet szenvedett-e, vagy – hogy megemlítsük a legképtelenebb összeesküvés-elméletet is – megölték. Az utóbbit szerencsére már kizárták, az első kettő ügyében még nem döntöttek, az igazság, ahogy lenni szokott, valahol a kettő között keresendő: ha nem is öngyilkossági szándékkal ment a sínekre Balatonszárszón 1937. december 3-án, halálának biztosan köze volt lelki betegségeihez.
A legmegrázóbb nekrológ nem azonnal, hanem két évvel a halála után született József Attiláról. Ennél is meglepőbb, hogy nem honfitársa jegyzi, hanem egy híres német író, Arthur Koestler, aki szerint “őrültségi rohamról” lehetett szó. Döbbenetes felütéssel kezd:
A falu bolondja volt az esemény szemtanúja, ő hozta meg a családnak boldog izgalommal a hírt.
Erről semmilyen más információt nem árul el sem ő, sem más. Azt viszont nagyon is elárulja – erről szól az egész szöveg –, hogy nem a bolond volt az egyetlen, aki végignézte, hanem a maga módján az összes barátja, kortársa, író-költő kollégája, tehát az egész magyar és európai értelmiség. Tudták, hogy baj van, és ahogy a kényelmes, többé-kevésbé egészséges lelkű emberek szokták: nem tettek semmit.
Barátai voltunk, és bőségesen hozzásegítettük, hogy a vonat alá kerüljön, most aztán mind nekrológot írunk róla.
Tudták, hogy zseni – írja –, mégis engedték a szemük előtt tönkremenni. Könnyű ugyanis zseninek tartani egy költőt versei alapján, “egy valóságos kávéház asztalánál azonban az idegeinkre mentek ezek a jellemvonások”. Így aztán “azzal a diszkréten leereszkedő elnézéssel kezeltük, ami az érzékenyeket jóval biztosabban tönkreteszi, mint a patkányméreg”. Meg lehetett volna menteni, írja Koestler, csak hát az ilyesmi fárasztó, kényelmetlen, hosszadalmas; a humanista értékekről mindig könnyebb írni, mint a hétköznapokban bevetni őket.
Folyton a humanista Don Quijotét játsszuk, de a kávéházi teraszok derék Sanchói vagyunk csupán.
