Betegh Bébi: regénybe illő élete volt a legfurább nevű magyar színésznőnek

1920-ban olyan rendkívül mozgalmas éveket zártunk Magyarországon, hogy az más, az izgalmakat lanyhább lelkesedéssel hajszoló nemzeteknek talán egy évszázadra is elég. Épphogy túl voltunk az első világháborún, az őszirózsás forradalmon, Tisza István meggyilkolásán, a Károlyi-kormány szédületes tempójú bukásán, a Tanácsköztársaságon, a román megszálláson, illetve a vörös- és fehérterroron, mire megkezdődik a Horthy Miklós nevével fémjelzett korszak, és nagyjából ezzel párhuzamosan aláírják a trianoni békediktátumot, ami le is zárja ezt a röpke kétéves periódust. Mintha csak a magyar történelemnek valami sürgető, halaszthatatlan pótolnivalója lett volna…

Ebben a viharos évben, a budapesti Király színház színpadán mutatkozik be első ízben primadonnaszerepben (igaz, még csak egy vizsgaelőadáson) egy csíktusnádi születésű , 18 év körüli, feltűnően szép bakfis, a lófő székely ősökkel büszkélkedő Nyári Mária, a színészpedagógia nagyasszonyának, a szakma Blaha Lujzájának, Rákosi Szidinek a növendéke.

Mari Bessy szerepét játssza Jacobi Viktor világhírű, azóta is számtalanszor felújított és feldolgozott operettjében, a Leányvásárban (egyik partnere egyébként egy épp vele egyidős fiatalember, Latabár Kálmán), természetesen Funk Pál Angelo fotós-divattervező ikon által megálmodott jelmezekben, a beszámolók szerint nagyszerűen: “hangja kedves, igen temperamentumosan táncol, játéka meglepően jó” – írja róla a Színházi Élet.

A fiatal színésznő persze nem az eredeti nevét használja, hiszen az inkább illett volna valami gépírókisasszonyhoz, mintsem egy jövendőbeli nagy primadonnához. Egyébként is, a huszadik századi magyar szórakoztatóipar első pár évtizedében valósággal dúskálhatunk a kreatív, infantilis és ennivaló kölyökkutyákat idézően cuki becenevekben; jobb társaságban, mondjuk egy színházi premiert követő fogadáson gyakorlatilag nem lehet úgy eldobni egy követ, hogy az ne egy Nusit, Micit, Mancit, Stefit, Bözsit, Cucit, Pancsit vagy Babsit találjon el. De Mária, ki tudja, milyen megfontolásból vagy kinek a sugallatára, ebben a tekintetben minden pályatársnőjén túltesz, és tényleg elmegy egészen a falig. Az általa viselt, egyszerre talányos és zavarba ejtő Betegh Bébi művésznév pedig máig a műfaj meghaladhatatlan csúcsműve, egy szimfónia, egy ködbe vesző, magányos hegyorom. 

Színház, kalandok, szerelmek

A főként operettek szubrettszerepeiben, revükben és szórakoztató limonádékban remeklő Betegh Bébi néhány éves budapesti működése alatt nem hagyott kitörölhetetlen nyomot a hazai színjátszás történetében (később Erdélyben már inkább, de ne szaladjunk előre), nem lett belőle Zilahy Irén, Darvas Lili, Alpár Gitta vagy Gaál Franciska, de személye elsősorban nem is ezért érdekes.

Önéletrajzi könyve (vagyis inkább füzetkéje), a valamikor a negyvenes évek közepén megjelent Forgószínpad ugyanis mai szemmel is igen erős és élvezetes olvasmány. A fesztelen, csevegő modorban író művésznő bátran veti be a korabeli, kalandokban és szerelemben bővelkedő, néhol szoft-erotikusba hajló női lektűrirodalom vívmányainak egész arzenálját, amit aztán brutális és megrázó őszinteséggel ellensúlyoz. A fényes estélyektől, nagy utazásoktól, szakmai sikerektől és gáláns, rajongó férfiaktól a teljes önfeladásig, kétségbeesésig és kisvárosi reménytelenségig húzódó pályakép pedig van annyira figyelemre méltó, hogy érdemes legyen kicsit elmerülni benne. Annál is inkább, mert a neve az elmúlt lassan nyolcvan évben gyakorlatilag teljesen feledésbe merült.

Betegh Bébi életének talán legfontosabb és legtöbbször visszatérő szereplője Reding-Biberegg Rudolf, Rudi báró, a Nemzetközi Vöröskereszt Magyarországon szolgálatot teljesítő megbízottja, aki az orosz–magyar fogolycsere-akció és a hollandiai gyereknyaraltatási program lebonyolításában segédkezett itthon. A színésznőnél – valószínűleg – csak pár évvel idősebb, dúsgazdag báró nagy múltú svájci arisztokrata család sarja (felmenői közt ott találjuk Alois von Reding 19. századi svájci szabadságharcost), aki az atyai jóbarátot és a lángoló hősszerelmest egyaránt meggyőző hitelességgel alakítja.

Egy zárójel erejéig pedig mindenképpen érdemes megemlíteni, hogy Rudi báró talán azonos azzal a bizonyos Rudolf Reding von Biberegg báró nevű, 79 éves svájci természetjáróval, akit 1974-ben faltak fel a vad és egzotikus Komodón a sziget óriási, ám igen lomha sárkánygyíkjai. Ha valami, hát akkor ez valóban úriemberhez méltó halál.

63 éve rejtély Bajor Gizi halála – Barátnője vall arról, amit senki nem tudott

Magától értetődő, hogy a két fiatal első találkozása is mesébe illő. Egy ragyogó, pezsgőben úszó bálon (talán valamikor 1920 telén) mutatják be őket egymásnak, miközben köröttük felvonul a pesti haute société egész panoptikuma, mindenki, aki valamit is számít. Kifogástalanul öltözött arisztokraták, diplomaták, művészek járják a divatos táncokat, és olyan fenséges dívák fogadják a rajongók hódolatát, mint Bajor Gizi, Sándor Erzsi vagy Márkus Emília. Megkeseredett, cinikus gazember, aki ilyen körülmények között nem lesz rögtön halálosan szerelmes. “Nyíltan a szemébe néztem, és úgy éreztem, hogy ezt a férfit már régen ismerem” – írja Betegh művésznő, és mi fenntartások nélkül hiszünk neki.

Rudi báró nagystílű galantériával udvarol: briliánskarkötővel átfogott orchideacsokor, kocsikázás a pompás Packarddal, vacsora és cigányzene a hűvösvölgyi Wippnernél és ajándékba még egy kiskutya – az állat később egyébként Baronin Tilla von Csiktusnád néven tűnik fel az újság pletykarovatában. A báró hamarosan egy Váci utcai nagypolgári lakással is meglepi pártfogoltját.

Itt már tényleg van minden, amire egy modern, intenzív társasági életet élő, és minden jel szerint megállás nélkül vedelő fiatal nőnek szüksége lehet, úgy is mint beépített rádió, bólékészlet, koktélkeverő, házi bár, telefon, hatalmas franciaágy (amit az ifjú pár gyorsan fel is avat, de ezt a vadul letépett ruhákkal, felkorbácsolt idegekkel, meztelen testekkel és borzongással tarkított részt nem merjük idézni, mert belepirulnánk), valamint természetesen szobalány, illetve a ház előtt egy vajszínű, piros bőrüléses Fiat gépkocsi.

Ez utóbbit egyébként a színésznő maga vezeti, ami, ha egyedülállónak nem is, de mindenképpen különlegesnek számít a korszakban. Ekkoriban a gazdag és előkelő hölgyek közül csak Pálffy Annie grófnő és a Magyar-Olasz Bank vezérigazgatójának, Éber Antalnak Amália nevű lánya repeszt előszeretettel sofőr nélkül a belvárosban, ami pedig a színésznőket illeti, ott Petráss Sárit és mindenekelőtt a szenvedélyes úrvezetőt, a később amatőr autóversenyeken is induló Somogyi Nusit érdemes megemlíteni. Somogyi művésznő egyébként az évtized vége felé, amikorra már a női sofőrök száma is megszaporodott, részt vesz a húszas évek egyik legszürreálisabb sajtóeseményén, legszégyentelenebb publicity stuntján, a Primadonnák Versenyén, melynek keretében hat színésznő méri össze tudását a volán mögött. Zilahy Irén állítólag rögtön defektet kap, és sírva ugrik ki a kocsijából, míg Mészáros Polett az utolsó pillanatban robban le, és saját kezűleg tolja be Buickját a célba. Majd a gavallér Festetich Pál gróf bejelenti, hogy mindenki győzött, és kiosztják a szponzori ajándékokat.

Betegh Bébi egyébként éppen a féktelen száguldozásnak köszönheti egy rövid, ám annál érdekesebb afférját. 1921 januárjában mutatja be a Városi Színház a Hamburgi menyasszony című történelmi operettet, amelyre manapság már csak Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország irredenta “one hit wonder” betétdal miatt szokás emlékezni. Ebben a színésznő már egész komoly szerepet kap, a kritika szereti, jól mutat a színpadon, nagyszerűen táncol, és remekül énekel. Máskor egy bravúros beugrásnak köszönhetően 1000 korona jutalmat kap, és a direktor komoly feladatokat ígér neki. Karrierje tehát beindulni látszik, a lakás csodás, az autóját mindenki megbámulja, pláne, ha ő vezeti, és annyi pénze van, amit már elkölteni sem egyszerű:

Sokat mászkálok divatszalónokba meg mindenféle rendeléseket tenni és olyan jó bevásárolni, hogy arról fogalmam sem volt eddig, amíg csak úgyszólván aprópénzzel jártam az üzleteket. Soha ennyi bajom nem volt ruhával, kalappal, cipővel és hasonlókkal, ami egyébként igen kellemes kellemetlenséget jelent, és megédesíti a délelőttöket és a délutánokat.

Rudi báró közben szüntelen házassági ajánlatokkal ostromolja, kevés sikerrel, mert Betegh Bébinek esze ágában sincs férjhez mennie és elásnia magát valami svájci vadászkastélyban. Inkább tündökölne továbbra is a színpadon, vásárolná a drága kalapokat és egyszemélyes gyorsulási versenyeket tartana a budapesti éjszaka fényeitől megmámorosodva. Egy ilyen késő esti vágta során ütközik össze majdnem egy bizonyos Miki báró nevű sármos fiatalemberrel, aki egy hanyagul odavetett “Halló, szépség!” után már át is ugrik a művésznő járművébe, majd arra hivatkozva, hogy elfogyott a cigarettája, még a lakására is meghívatja magát, ahol már azt is nehéz követni, hogy ki teperi le nagyobb hévvel a másikat.

Nem túlzás azt állítani, hogy az ezt taglaló pár bekezdés a hazai emlékiratirodalmi indiszkréció egyik gyöngyszeme. Talán nem tévedünk nagyot, ha úgy tippeljük, a szívdöglesztő “csoda pofa” Miki herceg nem más, mint a Niki hercegnek is becézett Odescalchi Miklós, a két világháború közti korszak egyik izgalmas és ellentmondásos alakja. Ifjabb Horthy Miklóssal is barátságot ápoló, jó családból való, ünnepelt úrlovas és sportember, önfejű és kezelhetetlen huszártiszt, közismert playboy és társasági figura, párbajvétségért és az ellene intézkedő rendőr bántalmazásáért is elítélt krakéler, illetve notórius gyorshajtó, aki három halálos balesetet is okoz, mielőtt eltiltanák a vezetéstől.

Görögországi unalom, erdélyi siker

1923-ban a Vöröskeresztet képviselő Rudi után Athénba repülő színésznő tanúja lesz a sokadik török-görög háború nyomában kibontakozó humanitárius katasztrófának és menekültválságnak, amelyet meglepő éleslátással foglal össze: “A görögökre alaposan rávertek a törökök, no látod, mi meg azt hittük, hogy ez a Törökország tulajdonképpen nem is létezik” – írja, és ez így is van, hisz az új, modern Törökország, Kemal Atatürk Törökországa éppen most, a háborúban születik meg. Betegh Bébi persze nem fordít különösebb figyelmet a szeme előtt zajló pokolra, és miért is tenné, vannak neki egyéb problémái is.

A kezdeti lelkesedés után hamar elunja az aranyló napsütést, az egzotikus gyümölcsöket, a körülötte ugráló livrés lakájokat, a pesti művészvilághoz képest kiábrándítóan sótlan nemzetközi diplomatatársaságot: “Untam a humárt, a krevettet, a fenyőízű bort, szamáron lovagolni, sütkérezni és fáról tépni a narancsot. [… ] “Untam már a kaviárt és az orchideákat is…” – igen nehéz nem együtt érezni a művésznővel. És persze hiányzik az a két legfontosabb dolog, amelyeket Betegh Bébi még majd’ két évtizeden át hajszol: a színpad és a szabadság.

Visszatér tehát Budapestre, ahol kisebb feltűnést arat legújabb, Párizsból hozatott ruháival, valamint azzal, hogy egy nyári revüben leszakad róla a melltartó, a művelt, színházba járó közönség legnagyobb örömére. Ekkoriban kap szerepet a neves rendező, Lajthay Károly Három pofon című, sajnos azóta elveszett némafilmjében, de már nem marad sokáig a fővárosban. A nagy tekintélyű színi igazgató, Sebestyén Géza tanácsára visszatér Erdélybe: Nagyváradra szerződik, hogy onnan majd komoly, kipróbált színésznőként vonulhasson be újra diadalmasan Pestre.

Lapszerkesztő édesapja szívesen férjhez adná egy Beke Tóni nevű, frissen megözvegyült, már a neve alapján is rém unalmas bankigazgatóhoz Udvarhelyen, de Betegh Bébi a tisztes, nagypolgári jólét helyett továbbra is az előadóművészet mellett teszi le a garast. Hazai környezetben az eddig inkább hamvas szépségével hódító fiatal szubrett pedig tényleg ragyogni kezd. Nagyvárad, Arad, Temesvár és Kolozsvár is a lábai előtt hever, az erdélyi magyar színjátszás egyik legjobb szubrettjének tartják, 1930-ban már 20 ezer lejes fizetést kap, ami tényleg csak a legnagyobbaknak jár. Többet vissza sem megy Budapestre. Címszerep a Cirkuszhercegnőben, nagy kritikai- és közönségsiker siker az Orlowban és a Tommy és társában, kiemelt státusz a legendás Janovics Jenő társulatában Kolozsváron, a rengeteg munka mellett pedig néhány kisebb-nagyobb liezon, de semmi komoly.

A kitartó Rudi báró is megjelenik még egyszer, talán utoljára, és továbbra is szelíd erőszakossággal próbálja rávenni a színésznőt a házasságra. Európai körutazásra mennek, Berlinben az egyik legdrágább luxushotel, az Adlon vendégei, de ennél még sokkal izgalmasabb, hogy egy “csoda érdekes helyre”, egy meleg szórakozóhelyre is ellátogatnak (talán az Eldorádóba vagy a Marienkasinba), az önfeledten tobzódó weimari dekadenciával való szembesülés pedig kíváncsi borzongással tölti el a művésznőt:

A férfiak úgy táncolnak test szorosan test mellett a parketten, mintha a világ legtermészetesebb dolgát művelnék. Látnád, hogy kedélyeskednek egymás között, milyen szerelmesen bújnak össze, suttognak és mosolyognak, simogatják egymás kezét, becézve kedveskednek egymással.” 

Bécsben Betegh Bébi még megígéri bárójának, hogy egy év múlva tényleg a felesége lesz, de persze nem gondolja komolyan.

Búcsú a színpadtól

Egészen a harmincas évek végéig élvezi a színpadi sikereket és azt, hogy a maga ura lehet, de 1940-ben, talán a kiöregedéstől való félelmében, talán valami életközépi válság miatt (vagy talán azért, mert tényleg szerelmes lesz) elfogadja egy Janka Jenő nevű, idősebb aradi gyógyszerész házassági ajánlatát, és visszavonul a színpadtól. A kezdet mindenesetre biztató: az esküvőn a már említett Janovics Jenő direktor és egy ismert román író, Emil Isac a tanúk, a báró szomorú gratulációi mellé orchideacsokrot küld Párizsból, a közismert, jómódú patikus és az ünnepelt primadonna frigye pedig valódi szenzációnak számít Aradon.

Aztán gyorsan összeomlik minden. Janka egy idő után nem hajlandó dolgozni, mindennap 11-kor kel, hosszasan, kínosan öltözködik, aztán elmegy sörözni vagy kártyázni, és néha hetekig nem is szól a feleségéhez, ha pedig mégis, akkor egyetlen alkalmat sem szalaszt el, hogy jelenetet rendezzen, és megfélemlítse vagy megalázza az asszonyt, így a sivár, kilátástalan unalmat lassan felváltja a gyűlölet és a folyamatos rettegés, az ürességet és a depressziót a teljes idegösszeomlás, ami végül egy öngyilkossági kísérletbe torkollik.

Kapcsolatuk valószínűleg akkor éri el a mélypontját, amikor a patikus rendszeresen durván megerőszakolja feleségét; “Rámrohant, mint egy éhes állat, maga alá gyűrt és testileg, lelkileg úgy bemocskolt, hogyha még szerettem volna, akkor is meggyűlölöm. Erőszakkal kényszerített magához, ha neki is úgy tetszett olyankor, amikor borgőzös állapotban haza tántorgott. Petyhüdten öklendeztem felé az utálatot és az unalmat.”

Sajnos ettől a ponttól kezdve keveset tudunk Betegh Bébi sorsáról. Az biztos, hogy bár borzalmas házasságából nagy nehezen sikerül kilépnie, nagy tervei ellenére a színpadra már nem tud visszatérni. A Színjátszó személyek Erdélyben című lexikon szerint a negyvenes évek közepétől megbízható kliensek lakásán végez kozmetikusi szolgáltatást, majd 1984-ben, a ceaușescui diktatúra legsötétebb korszakában éri a halál 82 évesen, magányosan és elfeledve.

Ugyanakkor életrajzi könyve ennél sokkal optimistább végkicsengést sugall. Eszerint Rudi báró, mihelyst értesül a hírekről, expresszlevélben biztosítja a színésznőt soha nem múló szerelméről, és arról, hogy rá mindenkor és minden körülmények között számíthat. “Kiugrom ennek a kisvárosnak nyomasztó bűvköréből és elmegyek, nem…rohanok Rudihoz. Már csak a napokat számlálom, amikor bevonulhatok a svájci palotába, hogy maradéktalanul élvezzem az életet” – szól a sokkal rokonszenvesebb verzió, és ki tudja; talán Rudi báró teteméből sem lakmároztak végül a komodói varánuszok és talán Betegh Bébi is bevonulhatott a szép svájci palotába. Vagy ha nem is, hát tényleg megbecsült kozmetikus lett a háború utáni Romániában. Mert Betegh Bébit senki sem ültetheti a sarokba.