Az kényszerbetegség, vagyis az obszesszív-kompulzív betegség (OCD) nagyjából az emberek 2-3 százalékát érinti. Magyarországon körülbelül 200-300 ezerre becsülhető az OCD-sek aránya. Bár a kényszeresség gyógyszeresen jól kezelhető, a kezelést nehezíti, hogy az OCD-ben szenvedők sokszor eltitkolják, vagy legjobb képességeik szerint igyekeznek rejtegetni az állapotukat. A tünetek gyakran még számukra is zavaróak, értelmetlenek, de egyszerűen nem tudnak mit csinálni, érzik a késztetést, hogy megtegyék, rituálészerűen végrehajtsák azt a cselekvéssort, amitől aztán megnyugszanak.
A kényszerbetegeknél gyakori, hogy valamit újra és újra ellenőrizniük kell (például, hogy rendesen bezárták-e a lakás ajtaját, még akkor is, ha ezért a földszintről kell visszafordulniuk), ismétlődő cselekvéssorokat végeznek el (például minden reggel megigazítják az íróasztal polcán lévő könyveket), rettegnek bizonyos dolgoktól (például a fertőzésektől, ezért kényszeresen fertőtlenítenek, és akár órákat töltenek kézmosással), mindent nagyon precízen beállítanak, berendeznek, az aszimmetria látványa szinte fizikai fájdalmat okoz nekik. A jó hír, hogy megfelelő kezeléssel, gyógyszerekkel és adott esetben viselkedésterápiával hatékonyan kezelhető.
Minden OCD-s álma egy ilyen polc (Fotó: Tumblr)
Ha pedig magunkba nézünk, szinte biztos, hogy fogunk találni olyasmit, ami ehhez kísértetiesen hasonló. Nem kell, hogy súlyos szorongást okozzon, elég, ha csak azt érezzük, nem hagy nyugodni, ha például a dohányzóasztalra letett távirányító nem párhuzamos az asztal szélével. Ismerős a dolog? Az alábbiakban szerkesztőségünk tagjai számoltak be saját, hétköznapi OCD-jükről.
Én például azt vettem észre, hogy ha olyan ételt eszem, ami köretből és húsból áll, a tányért mindig úgy fordítom, hogy a köret legyen közelebb. Az egyik kolléganőm pasija ugyanerre azt mondta, hogy nála mindig balra van a köret, jobbra pedig a hús. Ki érti ezt?
Az a kolléga bizonyosan, aki mindig úgy eszik, hogy a tányér legtávolabbi pontjáról kezdi a fogyasztást, ha pedig már a fogás fele elfogyott, megfordítja a tányért, hogy továbbra is a távolabbi részén legyen az étel.
Ha már az evésnél tartunk, megfigyelhető egy elég gyakori trend, ami két táborra osztja az emberiséget: az első csoport tagjai elsőként a legfinomabb falatot fogyasztják el, míg mások akkurátusan összekészítik a leggusztább kanálnyi vagy villányi adagot és az evés végén fogyasztják csak el. Esetükben jaj annak, aki a tányérjukba nyúlva éppen ezt az utolsó csemegének szánt falatot veszi el.
Szintén a konyhában maradva, beszélnünk kell a szendvicsről. Van, aki csak úgy hányaveti módon összedobja a hozzávalókat, de nem egy kolléga írta, hogy nála szigorú rend van a kenyérszeletek között is: vaj-felvágott-sajt-zöldség. Csak így jó, ha megcserélik a rétegeket, elmegy tőle a kedve. De van olyan is, akit az idegesít, ha meglátja, hogy valaki a vajat a tetejéről kenegetve viszi fel a kenyérre, nem a tömb oldalából vágja le.
Nem mindegy, hogy a szendvics összetevőit milyen sorrendben rakjuk össze (Fotó: http://thingsorganizedneatly.tumblr.com
Sokak kedvenc „hobbi-OCD-je” a különböző repedések vagy épp illesztések kikerülése az utcán vagy a folyosón. Nem reprezentatív közvélemény-kutatásom szerint szinte minden második-harmadik ember igyekszik úgy közlekedni a járólapokkal lerakott beltéren, hogy a fugákra ne lépjen rá, ha nem muszáj. Extrém nagy lábú kollégámnak ez testi adottságai miatt nem megy, ő ilyenkor két egymást követő négyzetbe lép bele, úgy, hogy ne lógjon ki az így kialakult téglalap határain túlra. Egy másik kollégám pedig azt írta, 35 éves koráig sosem lépett a legalsó lépcsőre, vagy létrafokra, mindig kihagyta azt. Igaz, aztán ez később elmúlt. De van olyan kolléga is, aki a csatornafedőket kerüli ki az utcán.
A kultúrafogyasztás során is előjön a hétköznapi OCD: az egyik kolléganőmnek égnek áll a haja, ha a szépen összehajtott, friss-ropogós újságot valaki kiolvassa előtte. Ahogy fogalmazott: „a használt újság maga a pokol”. Egy másik kolléganő pedig egyszerűen képtelen rá, hogy abbahagyjon egy könyvet vagy egy filmet, amibe belekezdett. „Bármennyire rossz is, ha abbahagyom, akkor idegesít, hogy ott áll befejezetlenül”.
A „megszokott hely” is olyan fogalom, ami könnyen nekiállhat birizgálni a hétköznapi OCD-nket. Egyik kolléganőm például a jógateremben igyekszik mindig ugyanazt a pozíciót elfoglalni és rosszul érzi magát, ha valaki már odaült. „Persze választok másik helyet, de azért kell pár perc, amíg túlteszem magam rajta”. Egy másik kolléga pedig soha nem ül háttal a bejáratnak, ha étterembe megy, pedig – remélem – nem lesnek rá bérgyilkosok.
Van, aki kiakad tőle, ha egy ilyen csokit nem hasábonként fogyasztunk el (Fotó: Tumblr)
A szépségápolás terén is megvannak a magunk bogarai: az egyik kolléganő mindig ugyanabban a sorrendben lakkozza a körmét, ha pedig kézkrémet használ, azt csak a kézfejére nyomja rá és a másik kézfejével keni szét, mert nem szereti, ha a tenyere síkos lesz. Férfikollégáink közül pedig többen mondták, hogy fodrász után addig nem érzik magukat komfortosan, amíg le nem zuhanyoztak, „mert a sok miniatűr hajszáldarabtól olyan érzésem van, mintha üveggyapot sál lenne rajtam”. Illetve szintén egy kolléganő mondta, hogy két szemmaszkkal alszik, hogy ha éjszaka arra ébredne, hogy az egyiket valahova eltúrta, legyen kéznél egy másik. Szintén ő az, aki nem használ egy bizonyos parfürmöt, mert meggyőződése, hogy balszerencsét hoz. Bár ez már a babonák terepe, ő azt állítja, hogy minderre bizonyítéka is van.
Hát ilyen és ehhez hasonló bogarak, rigolyák, mániák jellemeznek minket, mindezt pedig azért találtuk publikálásra érdemesnek, hogy bárki, akinek vannak hozzánk hasonló szokásai, lássa, hogy nincs egyedül. Neked milyen „hétköznapi OCD-d” van?
