Ma ismét belefutottam abba, hogy egy évek óta halott ismerősömet a szülinapján tömegek köszöntik fel a Facebookon. Nyilván nem bántó szándékkal, egyszerűen számukra nem derült ki, hogy már nem él. Ez nekem annyira bántó, majdnem idegenként, hogy el sem tudom képzelni, mit jelenthet a családtagjainak, akik nyilván azért nem törölték a közösségi oldalról a profilját, mert nem tudták a jelszavakat hozzá. Vagy túlságosan nagy fájdalmat okozott volna nekik. Akadnak persze olyanok is, akik tudják, hogy halott, és így kívánnak boldog szülinapot, megemlítve, hogy remélik, jól van ott és ünnepel, ahol most van, ezzel csak annyit akarnak üzenni, hogy továbbra is gondolnak rá.
Természetesen nem akarok megbántani senkit sem, de nagyon morbidnak érzem ezeket a köszöntéseket. Ha valakihez közel állt az illető, és fáj a halála, tudja a születésnapját, akkor letehet egy szál virágot a sírjára, vagy felhívhatja a családját, hogy megkérdezze, hogy vannak. Nekem ez sokkal emberibb és közvetlenebb, mint az interneten való üzengetés. Így olyan, mintha csak a külvilágnak szólna a gesztus, ami vagy teljesen téves – hiszen azt hiszi, hogy az illető még él –, vagy egyszerűen csak szeretne emlékezni az elhunytra. Én mindig azt tapasztalom, hogy a családtagoknak nagyon jólesik a személyes beszélgetés, egy mosoly, egy simogatás, ami azt jelenti, nem vagy egyedül, más is gondol a szerettedre, és itt van, lehet vele emlékezni, beszélgetni. Persze, nem vagyunk egyformák…
Egyébként a Facebookon van lehetőség arra, hogy a felhasználó még életében felkérjen valakit, aki a halála után intézi a fiókjával kapcsolatos teendőket. És arra is van mód, hogy egy elhunyt profiljával kapcsolatban intézkedjen maga a közösségi oldal, természetesen külön kérésre.
Hátborzongató, amikor egy halott profiljával más kommentel, posztol
A másik jelenség ugyanitt viszont hátborzongató tud lenni, nevezetesen, mikor egy halott személy profiljával posztol és kommentel egy családtag. Nekem ettől a hideg futkos a hátamon, mindig nagyon rosszul érzem magam tőle. Az első alkalommal, mikor a halott nagybátyám „hozzászólt” egy bejegyzésemhez, akkor annyira meglepődtem, hogy pillanatokig szinte lefagytam. Aztán persze rájöttem, hogy nyilván a felesége használja a profilját, de még így is rossz érzésem támad, amikor ebbe belefutok. Az okát pedig fel sem foghatom, egyszer majd megkérdezem a feleségtől, hogy miért csinálja, hiszen másoknak is kommentel, és szerintem nekik is futkároz a hideg a hátukon ilyenkor.
Ha már a halálnál tartunk, akkor van még egy jelenség, ami érdekes módon nem zavar, inkább meghat. Volt egy nagyon kedves kolléganőm, aki nagyon élénk és kiterjedt online életet élt, majd amikor váratlanul meghalt, akkor nagyon sokan írtak neki. Csupa kedves és nagyon megható bejegyzést, amit – ismerve őt – nagyon értékelt volna. De ez mindössze a halála és a temetés közötti időben történt, azóta viszont csöndes a közösségi oldala. Mivel ő tényleg teljesen magányosan élt, nem volt egyetlen családtagja sem, viszont rengeteg barátja igen, és a legtöbbel rendszeresen beszélt online, így ez nem volt furcsa, hiszen nem maradt utána senki. Még a temetését is a barátok intézték.
