Doktor úr, mikor találkozott először a HIV-vírussal?
82-ben még egyetemista voltam, és kezeltünk egy beteget, akiről nem tudtuk, hogy mi a baja. Leukémiásként kezeltük, és sajnos csak azután derült ki, hogy HIV-fertőzésről volt szó, amikor már elveszítettük. Ez számunkra is csak később vált világossá, amikor már felfedezték a HIV-vírus létezését. Hivatalosan az első magyar HIV-fertőzöttet 1985-ben regisztrálták az országban, de ez még nem jelenti azt, hogy korábban ne lettek volna megbetegedések, csak ezeket még nem ismerhették fel, mivel maga a vírus még nem volt ismert.
A vasfüggöny mögötti Magyarországra milyen gyorsan jutottak el az információk erről az új fertőzésről?
A magyar orvosszakma is a nemzetközi sajtóból és az orvosi kongresszusokból tájékozódott, mint bárki más. Akkoriban a vasfüggöny mögötti országok is teljes mértékben benne voltak a nemzetközi orvoskonferenciák vérkeringésében, egyáltalán nem voltunk lemaradva. Magyarország egyike volt az elsőknek, ahol állami irányítással létrehoztak egy civil szervezetet a probléma kezelésére. Ez volt az Anonim AIDS, 1988-ban alapult, és lehetőséget adott az anonim és alacsony küszöbű szűrésre.
Állami szinten mennyire vették komolyan a fertőzésveszélyt?
Magyarország a kezdetektől nagyon komolyan vette a HIV-fertőzést, és mind a szocializmus vége felé, mind a kapitalizmus első éveiben kiemelkedően jó volt az ellátás, és az állam sokkal nagyobb gondot fordított a betegekre, mint mostanság. A magyar egészségügy különösen felkészült volt, mert nem lehetett tudni, milyen mértékű lesz nálunk a fertőződés. A vérből készült gyógyszerek, az úgynevezett vérkészítmények gyártása fontos részét képezte a magyar gazdaságnak, és ha mi olyan gyógyszereket küldünk ki külföldre, amelyek HIV-fertőzöttek, soha senki nem rendelt volna tőlünk többet. A szűrésre így különösen kiemelt figyelmet fordítottunk.
A lakosság tájékoztatása hogyan folyt?
A kilencvenes évek elején egy nagyon komoly kampány volt országszerte. Gyakorlatilag a csapból is a HIV-ellenes tájékoztató kampány folyt, aminek a lényege az volt, hogy megismertesse a magyar emberekkel a HIV-vírust, és felhívja a figyelmet a megelőzés fontosságára és az óvszerhasználatra. Már akkor is nyilvánvaló volt, hogy az emberek maximum 25%-a használ óvszert, és sajnos ez érdemben azóta sem változott. Ha nem lett volna ez a nagyszabású prevenciós kampány, az országot a HIV-vírus terjedése sokkal súlyosabban érintette volna.
Milyen szervezetek vettek részt az AIDS elleni küzdelemben a kezdeti időkben?
A HIV elleni küzdelem fontos szereplője volt az Anonim AIDS Tanácsadó Szolgálat, valamint az olyan melegjogi civil szervezetek, mint a Lambda Budapest Meleg Baráti Társaság, vagy a Háttér Társaság. Ők végezték a szűréseket, illetve felvilágosító előadásokat tartottak. Szerencsére az egészségügyi rendszer dolgozóit is jól tájékoztatták, a fertőzés rendkívül gyorsan vált ismertté.
A hazai gyógyszeripar végzett kutatásokat az AIDS-et gyógyító készítmények kifejlesztésére?
Magyarországon kutatóprogram nem folyt a HIV-vírus gyógyításával kapcsolatban, mivel molekuláris biológiával nemigen foglalkoztak nálunk. Az ország a követő álláspontot vette fel, és ott voltunk közvetlenül a legjobb országok, az Egyesült Államok és Franciaország mögött. Nagyon jól szervezett volt nálunk az ellátás, amíg erre volt pénz, és volt keret.
Az első hatékony gyógyszerek a kilencvenes évek végén jelentek meg. Addig hogyan próbáltak meg segíteni azokon, akik már megfertőződtek?
Megpróbáltuk rávenni a fertőzötteket az életmódváltásra. Akkoriban az volt a célunk, hogy minél tovább életben tartsuk az embereket, hogy legyen remény arra, hogy megéljék egy működőképes terápia kifejlesztését, és újra normális életet élhessenek. Ebben a civil szervezetek óriási szerepet játszottak, de általuk csak addig lehet hatékony segítséget nyújtani, amíg a HIV fertőzöttek száma néhány százon belül marad. Több ezer megbetegedés esetében a civil szervezetek erőforrásai elfogynak.
Mikor volt a fordulópont? Volt olyan pillanat, amikor kicsit megnyugodtak, hogy már túl vagyunk a legnagyobb veszélyen?
Nem gondolom úgy, hogy túl lennénk rajta, mert ha ma, amikor már mindent tudunk a vírusról, még mindig fertőződnek meg új emberek, az sokkal rosszabb, mint amikor ez még akkor történt, amikor a sötétben tapogatóztunk. Mindenki tudja, hogyan védekezhetünk az AIDS-szel szemben, és az a szomorú, hogy ez mégis kevés a betegség megállítására. Ilyen az emberi természet. A statisztikák ugyan azt mutatják, hogy stagnál az új fertőzöttek száma, de ez azt jelenti, hogy stabilan minden évben megvan ugyanannyi, és ez minden, csak nem jó hír.
Kezdetekben az AIDS-fertőzést sokan csak a melegek és a droghasználók betegségének tartották. Ez Magyarországra is igaz volt?
A vérrel, szexuális úton terjedő fertőzések mindig stigmának számítottak nálunk, és számítanak a mai napig is, függetlenül attól, hogy meleg- vagy hetero kapcsolatban fertőződött meg az ember. Az, hogy nálunk az egészségügyi ellátás és a prevenció a rendszerváltás előtt különösen jó volt, még inkább stigmatizálta azokat, akik ennek ellenére mégis megfertőződtek. Hazánkban a legtöbb megbetegedés a melegek között történt, és ez rányomta a bélyegét azokra, akikről kiderült, hogy fertőzöttek.
A hatékony gyógyszerek megjelenése hogyan hatott az AIDS elleni küzdelemben?
A gyógyszerek megjelenése megváltoztatta hozzáállásunkat az AIDS-hez, hiszen azt sugallta, hogy a betegség gyógyítható, pedig ez nem igaz. A betegség nem gyógyítható, sőt továbbra is halálos, ha a beteg nem szedi, vagy nem úgy szedi a gyógyszert, vagy ha olyan fertőzést kap az illető, amit nem tud kivédeni, hiszen a szervezete egy krónikus állapotban egy folyamatos javítórendszert üzemeltet, ahol a túlhasználat következtében elhasználódhat az immunrendszernek az a védekezőkészsége, amellyel ki tudna védeni akár egy olyan hétköznapi betegséget, mint például a tüdőgyulladás. Ma már meg tudjuk akadályozni, hogy elveszítsük az embereket, de ehhez a beteg részéről is közreműködésre és kölcsönösségre van szükség.
Milyen volt az AIDS elleni küzdelem állami támogatása a kezdetekkor, és hogyan alakul manapság?
A kilencvenes évek elején azt a pénzt, amivel meg lehetett oldani a prevenciót még a parlament és az egészségügyi minisztérium biztosította. Annak idején az Anonim AIDS nagyjából évente 15 millió forintos támogatást kapott az államtól, ami akkoriban még nem volt kevés, de a vicc az, hogy az összeg máig ugyanaz maradt. Ma már ebből maximum tízezer vizsgálatot lehet elvégezni, és akkor már nagyon nyomott áron dolgoztunk. Prevencióra, tájékoztatásra ebből már semmi sem jut, és még a villanyszámlát se fizettük be… Pedig nagyon nagy szükség volna arra, hogy tájékoztassuk az embereket a szűrések fontosságáról.
120 dobbanás percenként
A Cannes-ban bemutatott, és hazánkban november 16-tól játszott mozi részben Robin Campillo rendező saját élményein alapul, mivel ő is részt vett a párizsi Act Up mozgalomban, melynek tagjai azért küzdöttek, hogy az AIDS betegek megkaphassák a kezelésükhöz és terápiájukhoz szükséges erőforrásokat. Ehhez olykor radikális eszközöket használtak, például bementek a gyógyszercégek irodáiba, és művérrel teli tasakokat vágtak hozzá a falakhoz. Az Act Up elérte, hogy a francia kormány is komolyabban vegye a betegséget. A film egyrészt a mozgalom működését mutatja be belülről, és az aktivizmusuk látványos akciókban jelenik meg a filmvásznon, de a 120 dobbanás percenként azért lehetett igazán sikeres, mert a középpontjában egy HIV-fertőzött pár szerelme áll, akik az Act Up tagjaiként ismerkednek meg egymással. Egyikük – bár rendkívül fiatal – már a betegség végső stádiuma felé közelít, és a kettős tragikus, végsőkig kitartó szerelme az, ami végig előre viszi a filmet, ami bravúrosan egyensúlyoz a politikai mondanivaló, és az intim jelenetek között.
Ha HIV gyorstesztre, szűrésre, netán alacsony küszöbű ellátásra lenne szüksége, keresse az Anonim AIDS Tanácsadó Szolgálatot az anonimaids.hu weboldalon!
