1821. májusának egyik szép reggelén IV. György angol király éppen a dolgozószobájában tartózkodott a Windsori kastélyban, mikor a titkára kért bebocsátást. A férfi ünnepélyes arccal, mint aki komoly bejelentésre készül, meghajolt az uralkodó előtt, és így szólt: Engem ért a megtiszteltetés, hogy közölhetem felségeddel a hírt, mely szerint legszörnyűbb ellensége végre halott – majd várta a hatást, ami természetesen nem is maradt el. György valósággal felragyogott, és elragadtatott hangon kérdezte: Hogyan? Csak nem? A feleségem…?! Talán még össze is csapta a kezét örömében. Ezen a ponton valószínűleg beállhatott egy röpke, kínos csend, de a titkár, jó udvaronchoz méltón, nem jött zavarba, hanem egy gyors torokköszörülés után pontosított: Nem, felség. Napóleon császár.
Hogy ez az igen tartalmas, a klasszikus Adam Sandler-filmek színvonalát is csak alulról súroló beszélgetés valóban elhangzott-e, vagy inkább csak egy szórakoztató anekdota, sajnos nem tudjuk, ám az biztos, hogy mindennél jobban jellemzi IV. György és hitvese, Braunschweig-Wolfenbütteli Karolina kapcsolatát.
A csinos, ifjú herceg 1780 körül
Az egész Európát feldúló Napóleonnál is rosszabb legszörnyűbb ellenség, azaz a királyné mentségére legyen szólva, hogy neki sem lehetett egyszerű, hisz IV. György neve rendre előkerül, mikor valami felmérésben, szavazásban vagy összeállításban a britek (vagy úgy általában: minden idők) legpocsékabb és legfeleslegesebb uralkodóit veszik sorra, és nem véletlenül. Bár pályafutása még egészen ígéretesen indult: az ifjú trónörökös jó megjelenésű volt, széleskörűen művelt, több nyelven beszélt, remek ízlésének és egyedülálló stílusérzékének köszönhetően pedig hamar kiérdemelte az Anglia első számú úriembere megtisztelő címet a kortársaktól. Azonban a legendás dandyjézus, Beau Brummel barátságát is élvező Györgyöt fantasztikus, jelmezszerű ruháin, ragyogó műgyűjteményén, a mértéktelen alkoholizáláson, drogozáson és pénzszóráson, valamint a világ összes nőjén kívül más nem nagyon érdekelte – na, nem mintha az efféle időtöltéssel bármi gond lenne.
Különféle szeretőit meglehetősen széles merítéssel válogatta, a félvilági nőktől a jó családból való férjes asszonyokig bárkit örömmel fogadott az ágyában. Szemtanúk szerint két egész galambot és három bélszínt fogyasztott reggelire, amit egy üveg borral, egy pohár száraz pezsgővel, egy kis portóival és a biztonság kedvéért még némi brandyvel öblített le, idősebb korában pedig már 100 cseppnyi ópiumoldattal készült fontosabb nyilvános szerepléseire.
A kevésbé csinos, ám még mindig ifjú herceg 1785-ben
Egyszóval pompásan és nagyon intenzíven szórakozott, ami a harmincas évei elejére már meg is látszott egyrészt a külsején, másrészt a pénztárcáján; az egykor fess, megnyerő külsejű trónörökös felpüffedt karikatúrafigurává hízott, és temérdek adósságot halmozott fel. Előbbit előnyös, sokat takaró ruhakölteményekkel igyekezett palástolni több-kevesebb sikerrel, utóbbira pedig gyógyírt jelenthetett egy rangjának megfelelő frigy. György egyébként már házas volt, egy Maria Fitzherbert nevű, nála 7 évvel idősebb és egyébként katolikus színésznőt vett titokban feleségül 1785-ben, a párt pedig jellemző módon egy olyan pap adta össze, aki nem sokkal korábban szabadult a börtönből. Szóval nem éppen ez volt a rangnak megfelelő frigy szótári definíciója.
Így a választás unokatestvérére, Braunschweig-Wolfenbütteli Karolinára esett, aki viszont arisztokrata születésű volt, illetve protestáns, és akivel korábban természetesen soha nem találkoztak. A trónörökös egy tapasztalt diplomatát küldött Braunschweigbe, bizonyos Lord Malmesburyt, hogy tolmácsolja házassági ajánlatát, majd szállítsa Angliába a fiatal menyasszonyt. A lord teljesítette is a feladatot, sőt, naplójában még be is számolt az akkor 27 éves Karolina külsejét érintő alapos megfigyeléseiről: Csinos arc, de nem fejez ki semmilyen lelki finomságot – az alakja nem éppen kecses – szép szemek – a kéz rendben – a fogai tűrhetőek, de hullanak – világos haj és szemöldök, jó mellek – alacsony. Sajnos pontszámot nem adott a végén, mint ahogy a gimnazista fiúk szoktak ilyenkor, de ha tippelnünk kellene, akkor kis jóindulattal úgy nagyjából: 5,5/10.
Braunschweig-Wolfenbütteli Karolina a házassága előtt
Szóval Györgyhöz hasonlóan Karolina sem volt egy világrengető szépség, és nagyrészt valószínűleg ennek is köszönhető, hogy a fiatalok első találkozása egészen katasztrofálisan sikerült. Az udvarias bemutatkozás után a kétségbeesett trónörökös állítólag ezekkel a szavakkal fordult Malmesburyhez:
Harris, nem vagyok valami jól. Könyörgöm, kerítsen valahonnan egy üveg brandyt.
Persze Karolina sem volt lenyűgözve. Ő arról panaszkodott (tapintatosan franciául) a két tűz közé került diplomatának, hogy a herceg úgy viselkedik, mint egy idióta, kövér és egyáltalán nem olyan jóképű, mint a festményeken. Hát igen, a míves klasszicista portrék csodákat tudtak tenni.
Az esküvőt 1795. április 8-án tartották Londonban, a Szent Jakab-palotában, és a házasuló felek (kiváltképp György) tényleg mindent elkövettek annak érdekében, hogy e jeles nap a legordenárébb és legélvezetesebb brit humor egyik halhatatlan csúcsműveként vonuljon be a monarchia történetébe. Végül sikerült is.
Karolina ruhája annyira nehéz volt, hogy alig bírt benne mozdulni, és a herceg is hasonló problémákkal küzdött, bár egészen más okból; ő azért mozgott a szokásosnál nehezebben, vagyis egészen pontosan azért támolygott összevissza a folyosókon, mert teljesen részeg volt. A ceremónia alatt végig éppen aktuális szeretőjével, Lady Jersey-vel szemezett, és állítólag egy ponton, amikor senki nem szólalt fel a házasság ellen, kis híján zokogásban tört ki. Olyan kínos volt az egész, hogy a trónörökös királyi atyja, III. György fennhangon szóvá is tette, hogy ezt az egészet lehetőleg minél hamarabb be kellene fejezni. A nászéjszaka is hasonló szellemben zajlott. Az újdonsült férj addigra úgy kiütötte magát, hogy násznagyai támogatták el a hálóteremig, ahol aztán összeomlott és egész éjszaka ájultan hevert a földön, a kandalló előtt. Hajnalra azért valamelyest rendbe szedte magát, és teljesítette hazafias kötelességeit az ágyban, bár ebben nyilván már nem volt túl sok köszönet. György és Karolina házassága láthatóan nem a mennyben köttetett, hanem valami rettentően nyomasztó helyen.
És utána
Kilenc hónapra rá megszületett a lányuk, Sarolta Auguszta, és innentől kezdve már nem is próbáltak úgy tenni, mintha férj és feleség lennének. Karolina nem bírta elviselni, hogy a férje olyan, mint egy kövér, alkoholista, nagyzási hóbortban szenvedő paradicsommadár, aki ráadásul a szeme láttára csalja meg más asszonyokkal, míg a piperkőc György a személyes higiénia hiányát, elviselhetetlen természetét és csúnyaságát rótta fel nejének. Hamar külön is költöztek, bár végül soha nem váltak el, hiába vetett be mindent a férj a következő évtizedekben, hogy valahogyan kikészítse az asszonyt; szociálisan teljesen elszigetelte, látogatókat nem fogadhatott, lányát pedig alig láthatta. Ugyanakkor Karolina a nép körében roppant népszerű volt, elsősorban annak köszönhetően, hogy Györgyöt – aki a napóleoni háborúk nélkülözésekkel teli időszakában is oly fényűzően élt, mint egy egyiptomi fáraó – egész egyszerűen mindenki utálta.
György és a változatos napi rutin egy korabeli karikatúrán
Karolina 1814-ben, már a negyvenes évei közepén végül le is lépett Angliából a kontinensre, és azt csinálta, amit már nagyon rég nem: nagyszerűen érezte magát. Újított pár fiatal szeretőt, feketére festette a haját, kebleit és a meztelen karjait hangsúlyozó ruhákat viselt, mint a húszévesek, és egyik bálból a másikba szédült, ahol hajnalig táncolt. György meg közben valóságos kémhálózattal figyeltette meg az asszonyt, hogy valahogy bebizonyíthassa, milyen csapodár feleség és rettenetes anya, és végre elválhassanak. Jellemző, hogy Karolina a lányuk tragikus és korai haláláról sem egyenesen férjétől értesült, hanem másod- vagy harmadkézből.
Egy erősen idealizált portré IV. Györgyről (1821)
Az agg és nem teljesen beszámítható III. György 1820-ban hunyt el, a trónon pedig az ekkor már ötvenéves fia követte, aki nagyon-nagyon készült erre a napra; olyan fényes, historizáló giccsparádéba fulladó koronázási ceremóniát akart, amilyet még nem látott Európa. A pompásan felékszerezett, súlyos, vastag palástot és több réteg díszes, drága ruhát viselő, bizonyára kellemesen részeg és/vagy az ópiumtól enyhén kábult IV. György ugyan kis híján elájult az ötórás ünnepély alatt azon a forró, júliusi napon, de simán megérte a szervezésbe ölt rengeteg pénz, idő és energia, mert ezután legalább két-három hétig egészen népszerűnek számított Angliában. Lehet, hogy egy hónapig is.
Braunschweig-Wolfenbütteli Karolina, anglia királynéja
Természetesen Karolina is hazajött a nagy eseményre, de György nem akarta, hogy olyan apró kellemetlenségek árnyékolják be a felhőtlen királyi örömét, mint mondjuk egy törvényes királyné, aki már negyedszázada a felesége. Így az asszony hiába öltözött ki gazdagon, uralkodónőhöz méltón, hiába próbálkozott több bejáratnál is, még csak be sem engedték a Westminster-apátságba. Egyszerűen rácsapták az ajtót. Még aznap rosszul lett, és pár héttel később meg is halt. IV. György még egy évtizeden át uralkodott, már ha azt uralkodásnak lehet nevezni, hogy egyre kövérebben feküdt az ágyában súlyos légszomjtól, köszvénytől és ödémáktól gyötörten. Sir David Wilkie festő véleménye szerint utolsó éveiben már úgy nézett ki, mint a héjába töltött hatalmas kolbász. Hiába, a túlzásba vitt hedonizmus és a napóleoni háborúk általában nem használnak sem a szépségnek, sem az egészségnek.
képek: Wikipedia
