A miniatűr portrék egészen a fényképezés szélesebb körű elterjedéséig, azaz a 19. század második feléig igen nagy népszerűségnek örvendtek az egész világon, mind az arisztokrácia, mind a polgárság körében. Ezek az apró dísztárgyak amellett, hogy egyszerre voltak bájos, súlytalan csecsebecsék és nemritkán virtuóz és ihletett módon megfestett, nagyszerű kortárs műalkotások, még rendkívül praktikus holminak is bizonyultak, hisz mégsem cipelhetett magával az óceánon hónapokig hánykolódó tengerész egy 81 x 65-ös olajfestményt, esetleg egy bronz mellszobrot a szeretett személyről, vagy a szomszéd megyében éppen egy előnyös házasságot intéző édesapa a lányáról. Vagy éppenséggel cipelhetett, de minek. Persze a határozott alkalmazott művészeti keretek nem jelentik azt, hogy ebben a műfajban ne lehetett volna akár bátran kísérletezni; a 19. század egyik legszemélyesebb, legizgalmasabb és legerotikusabb alkotása éppen egy miniatűrfestő nevéhez kötődik.
Sarah Goodridge önarcképe
Pedig Sarah Goodridge élete nem indult zökkenőmentesen. Szegény, kilencgyermekes családban születetett egy massachusettsi farmon 1788-ban, így első műveit többnyire a konyhapadlóra szórt homokba rajzolta, esetleg nyírfakéregbe véste őket egy hajtűvel. Mivel a nők, pláne a kevéssé jómódú vidéki nők továbbtanulási lehetőségei meglehetősen korlátozottak voltak abban az időben, Goodridge is elsősorban magamagát képezte, bár részt vett némi formális művészeti oktatásban Miltonban, majd később Bostonban, ahol a polgárháború előtti korszak talán legnevesebb portréfestője, Gilbert Stuart figyelmét is felkeltette. A harmincas évei elején járt, amikor megnyitotta saját műtermét, és az elefántcsont lapocskákra festett miniatúrákra specializálta magát. Az üzlet hamar beindult, aminek köszönhetően a művész már népes családját is komoly pénzekkel tudta támogatni, és mivel a befolyásos massachusettsi elit előszeretettel dolgoztatott vele, kiváló kapcsolatokra tett szert Bostonban. Sőt, nemcsak kiváló, hanem komoly kapcsolatokra is.
Goodridge több portrét is készített Websterről
Goodridge valamikor az 1820-as évek közepén ismerkedett meg Daniel Websterrel, a későbbi külügyminiszterrel és háromszoros elnökjelölttel, aki ekkoriban még csak egy feltörekvő politikus volt, mellesleg pedig házasember és háromgyerekes apa. A festőnő és az államférfi hosszú, romantikus liezonba bonyolódott, természetesen csak titokban, hiszen ha kiderül, az aligha tett volna jót a politikus karrierjének. Webster felesége azonban 1828-ban meghalt, Goodridge pedig egy olyan lépésre szánta el magát, ami talán még ma is merésznek tűnne. Szokásban volt (bár inkább Európában), hogy a szerelmesek a szemüket, az ajkukat vagy valamely másik, nem különösebben illetlen testrészüket ábrázoló miniatűrrel lepték meg a másikat, a nő pedig csavart egyet (vagy inkább kettőt) ezen a kedves hagyományon: ő fedetlen, márványfehér, egyébként minden szempontból kifogástalan kebleit festette meg és küldte el a férfinak, hogy nyomatékosan emlékeztesse arra, miből marad ki, ha rosszul dönt.
A képet a Beauty revealed (kb. felfedett szépség) címen szokás emlegetni
Sajnos a teljes lelki és testi felajánlkozásnak ez az egyszerre játékos, indiszkrét, őszinte és magnetikus erejű, mindösszesen 6,7 x 8 centiméteres emlékműve annyira nem hatotta meg Webstert, aki cserébe még egy finoman megmunkált dickpicet sem küldött vissza szerelmének, hanem inkább feleségül vett egy Caroline LeRoy nevű gazdag New York-i nőt, aki társadalmi helyzetét tekintve magasan felette állt Goodridge-nek. Ettől függetlenül továbbra is kapcsolatban maradtak, és még évtizedeken át leveleztek, a művésznő pedig több ízben is meglátogatta a férfit Washingtonban, utoljára 1842-ben. Elképzelhető, hogy miután Webster elvált LeRoy-tól, végül mégis eljegyezték egymást, de az biztos, hogy soha nem házasodtak össze. Goodridge látása 1851-ben nagyon megromlott, így visszavonult a festészettől, és egy Boston környéki kisvárosba költözött. Ott halt meg 1853-ban, 65 évesen.
A mell-önarcképfestészet (önmellképfestészet?) e 19. századi remeke sokáig a Webster család tulajdonában volt, ma a Metropolitan múzeumé (az intézmény oldalán bele is lehet nagyítani a festménybe, úgy még hipnotikusabb).
Ilyen helyes kis dobozban van
Webster további pályafutása (legalábbis annak egy részlete) egyébként nekünk, magyaroknak is érdekes lehet: a politikus ugyanis nagy csodálója, talán barátja is volt Kossuth Lajosnak, így amikor a magyar szabadságharc apostola Washingtonba érkezett, őt is elkapta az ún. „Kossuth-láz”. Ünnepélyes beszédet tartott a jeles magyar vendég tiszteletére a kongresszus bankettjén, és ha csak rajta múlik, talán Kossuth sem üres kézzel tér vissza Európába.
képek:
robertlpeters.com
americangallery.files.wordpress.com
Wikipedia
