„Elmész… érzem, szívemben szögesdrót” – így ír verset az utca népe

195 éve készült el a Himnusz, mi lehet jobb alkalom arra, hogy megnézzük, hogy áll a kortárs magyar költészet? Mármint az igazi, amit a falakra írnak, nem az, amit könyvekben kiadnak. Szerelem, szakítás, kocsmafilozófia (szó szerint), nagyon sok női nemi szerv, magánlaksértő Jézus, macskakacsa, a saját teleit eladó hajléktalan és a legnyomasztóbb mondat, ami vécéből csak visszaköszönhet.

Neményi Márton

2018. Január 22.

Hétfőn tartjuk a magyar kultúra napját, 1823-ban ugyanis éppen ekkor, január 22-én készült el Kölcsey a Himnusszal. (Letisztázta a kéziratot, így szól a hivatalos legendárium.) A mai nap tehát a líráról szól, amely műnemmel az átlag magyar legutóbb az iskolában találkozott, esetleg a Facebookon, ha szembejön egy Varró Dani-megosztás. (Ezzel nem szeretnénk beszólni senkinek, e sorok írója ebből a szempontból szégyenteljesen átlagos.)

Úgy döntöttünk hát, hogy az ilyenkor kötelező kedvencversek-válogatás helyett megnézzük, mi a helyzet a kortárs magyar költészettel. Az igazival: azzal, amelyiket falakra írnak alanyi költők, nem azzal, amit könyvekben adnak ki valódi költők. A spontán, suttyomban, részegen vagy egyéb befolyásoltság alatt, filctollal vagy festékszóróval felvitt zsigeri, őszinte költészetre gondolunk, a graffitikre, amelyek a Valódi Élet Nagy Problémáiról szólnak, nem arról, hogy túl okos és túl tanácstalan bölcsészek hogyan nyígnak tizenöt év után is életük nagy szerelme után. (Szerelem, az persze itt is van, csak éppen tömören és pragmatikusan, ahogy azt a felület megkívánja.) Mutatjuk is tehát a házfalak és kocsmabelsők költészetét. Józsefváros utcáin és Erzsébetváros – a bulinegyed – kocsmáiban jártunk, hogy összegyűjthessük a legmélyebb, legfelkavaróbb, legviccesebb vagy egyszerűen csak leghülyébb mondatokat, amiket csak falra lehet írni. Erős a mezőny, olvasószemüveget fel, előítéleteket le!