„Demény, légy szíves, ne ugorj le onnan! Hallod?! Demééééény!” Demény még néhány másodpercig egyensúlyoz a kőlépcső oldalán, mintha csak mérlegelné hallgasson-e a gazdira, vagy sem, majd gondol egyet, és persze ugrik. Aztán felettébb büszke magára. Az arckifejezése mintha csak azt mondaná, egy vezérnek senki se mondja meg, mit csinálhat és mit nem. És, hát egy igazi vezér röviddel a gerincműtéte után is vezér. Sőt! Akkor igazán.
Miközben a pulcsi alatt szemügyre vesszük Demény szépen szőrösödő harci sérüléseit, Judit elmondja, a gerincprobléma tavaly, a két ünnep között, egyik pillanatról a másikra jelentkezett. „Hét éve úgy került hozzám, hogy az egyik hátsó lába már sérült volt. Azt szokta is fájlalni, néha biceg is rá. De ez teljesen más volt. Konkrétan felvisított, mikor megpróbált felmászni az ágyra.”
„Túl vagyunk rajta”
„A tehetetlenség volt a legrosszabb. Látod, hogy fáj neki, látod, hogy szenved, de nem tudsz segíteni. Ő pedig nem tudja elmondani, mi fáj és hol.” Egy röntgennel és egy MRI-vel később kiderült az is: porckorongsérv. Műteni kell. „Hú, azért elég sok minden átvillan az ember agyán, ha meghallja azt, hogy gerincműtét. Ez mégiscsak komoly dolog, elég egy rossz mozdulat, és lebénult a kutyám.”
Judit Demény műtéti hegét mutatja (Fotó: Hernád Géza)
Juditban az tartotta a lelket, hogy korábban már Max is átesett ilyen műtéten, és teljesen felépült. „Azt hittem, a két műtét nagyjából hasonló. Persze, hogy nem volt az, de ez most már szerencsére mindegy is. Túl vagyunk rajta.” Ez pedig már Deményen is látszik, aki noha még egy kicsit lassabban és bicegve, de felsőbbrendűsége teljes tudatában veszi birtokba a Városligetet – ahogy az dukál, egy hóember oldalbapisilésével.
Öt éve…
követem Demény, a kötsög oldalát a Facebookon. Egyrészt, mert jókat derülök – oké, néha hangosan röhögök – a feltöltött képeken, nem beszélve a hozzájuk írt szövegről. Másrészt, mert van kutyám, így abszolút átérzem, amiről a posztok szólnak. És akkor arról még nem is beszéltem, milyen király egy olyan közösséghez tartozni, ami csak tavaly több mint 9 millió forintot gyűjtött össze rászoruló embereknek, menhelyeknek, sorsukra hagyott állatoknak.
Tény, Judit öt éve a saját és barátai szórakoztatására hozta létre az oldalt, aminek időközben több tízezres, hűséges követőtábora lett, akik napról napra várják az újabb posztokat kedvenc falkájukról. „Ez az ország leghosszabb ideje tartó valóságshow-ja” – szalad ki Juditból egy nagy nevetés mellett, majd hozzáteszi, amikor belevágott a blogolásba, egyáltalán nem számított rá, hogy ennyien megszeretik őket.
Demény, Judit és Max (Fotó: Hernád Géza)
„Az az első perctől terv volt, hogy közösséget építünk. Tudom én, hogy pusztán a szórakoztatás is szép, nemes cél, de én ennél többet szerettem volna” – vallja be, és bár ezt nem teszi hozzá, pontosan látszik rajta, mennyire büszke a „deményistákra”, akik szerinte az erejüket egy közös értékrendszerből és az állatszeretetből, vagyis végső soron a szeretetből merítik.
„Az van, hogy a srácok öregszenek”
No, és persze az őszinteségből. „Én mindig arról posztolok, ami van. Akkor, amikor épp történik velünk. Az életünk része lett a dolog. Persze olyan is van, hogy a nap végén jut eszembe, hogy ma még nem posztoltam semmit, és gyorsan kirakok egy képet, de a srácokkal kapcsolatban tényleg mindent megosztok. Most épp kicsit többet arról, hogy öregszenek, mert ez van. Ezzel telnek a napjaink” – mondja Judit, aztán elismeri, nincs annál rosszabb érzés, mikor egy gazdi ezzel kénytelen szembesülni.
„A többség inkább nem is gondol erre. De azért csak látod, hogy lassabb, hogy már nem szalad úgy, ízületes, hogy őszül. Mit mondhatnék: Max 12 éves és Demény is most lesz 9.” Judit megsimogatja Max fejét, aki időről időre visszatér mellé egy-egy bátorító paskolásért, simogatásért, és most, hogy megállt egy pillanatra, az orrát célirányosan a kabátja zsebéhez tolja, majd hatalmas, boci szemekkel a gazdira néz. „Mit szeretnél? Kaját? Na, az nincs nálam. Hogy szerinted van? Nézd, mutatom.” És kiforgatja a zsebeit. „Nincs itt semmi érdekes.”
„Ez az ország leghosszabb ideje tartó valóságshowja.” (Fotó: Hernád Géza)
Max csalódottan Demény után indul, Judittal pedig arról beszélgetünk, mi lesz a Néppel, ha a srácok egyszer majd elmennek. „Nem titok, ez nekem is eszembe jutott már, és szerintem két opció van. Ha racionálisan végiggondolom, Max megy el hamarabb, mert ő az idősebb. Kétkutyás vagyok, így lehet, hogy az idős Demény mellé lesz majd egy másik kutyám, aki, ha olyan, továbbviheti a történetet. A drámai változat nyilván az, hogy bezárom az oldalt.”
„Az ott egy Kófic!”
Nézzük a srácokat, ahogy az orrukkal, farokcsóválva olvassák az újságot a Ligetben, és megállapodunk, hogy ez azért még odébb van. Aztán Demény hirtelen ötlettől vezérelve ráveti magát egy széthagyott száraz kenyérre, azaz vetné, ha Judit nem tiltaná le róla azonnal. „Hát tényleg ennyire éhezel, te?” – viccelődik, Demény pedig egy szemrehányó pillantást követően már kocog is tovább az újabb csábító szagok irányába.
„Azért ebbe is bele lehet ám fáradni” – vallja be Judit az oldalhoz visszakanyarodva. „Akárhogy is, öt éve posztolok a kutyáimról, akiket nagyon imádok, de basszus, mégiscsak kutyák: esznek, alszanak, sétálnak, játszanak. Az elmúlt években többször éreztem úgy, hogy már nincs mit elmondani, nem tudunk megújulni, hogy elfáradtunk. Aztán létrehozok egy Deményista Mentorklubot, vagy most, például egy deményista fogyiklubbon gondolkodom. És minden megy tovább.”
Ebben a pillanatban egy kicsit távolabb a fák között egy szeleburdi „drótos” vizslafiú bukkan fel a gazdájával. Judit szélesen elmosolyodik Kófic láttán és már szalad is üdvözölni a kutyát, akinek annak idején éppen a deményisták segítségével találtak szerető gazdit. „Kérdezted, mi az, ami erőt ad a folytatáshoz” – fordul hozzám Judit, majd rámutat a távolodó Kóficra. „Ez. Vagy az, ha nehéz időszakon megyek keresztül, és valaki csak úgy küld egy pálinkát, mert együttérez. Vagy, ha épp sorban állok, és a másik sorból odalép hozzám egy lány, és megkérdi, hogy van a Demény. Na, ezért érdemes csinálni.”
