Interjú Agnieszka Zwiefka-val, a Vika! című dokumentumfilm rendezőjével.

DJ Vika mennyire számít ismert embernek Lengyelországban?

A film előtt elsősorban a varsói klub szcénát ismerő fiatalok körében volt ismert, de a film hatására széles körben népszerűvé vált. Lengyelországban a film mozibemutatót kapott, és komoly visszhangja volt. A klubokban már évek óta hírességnek számít, de az számára is újdonság, hogy mostanában már lépten-nyomon felismerik és megszólítják az utcán. Ez kétségtelenül a film hatása.

Mit gondolsz, a klubokban csak az életkora miatt szeretik az emberek?

Nyilván ez is szerepet játszik a népszerűségében, ugyanakkor nem elhanyagolható tényező az sem, hogy komoly tehetsége van ahhoz, hogy pontosan azokat a slágereket játssza, amikre az emberek bulizni akarnak.

Fotó: Warner Bros

Hogyan találtál rá a dokumentumfilmedhez?

Véletlenül hallottam róla, itt-ott többször is szembe jött valamilyen róla szóló cikk. Az öregedésről szerettem volna filmet készíteni, pontosabban arról, hogy az öregkor nem azt jelenti, hogy az életed is véget ér. DJ Vika bemutatásával magamnak és másoknak is meg tudtam mutatni, hogy másképp is meg lehet öregedni, mint ahogy azt általában magunk körül látjuk. Az öregségnek nem kell egyenlőséget jelentenie a láthatatlanná válással. Ha törekszel rá, élhetsz akár az életed utolsó napjáig úgy, ahogyan szeretnél. Erre Vika, azaz Wirginia Szmyt az élő példa.

(nevet) Vika szeret sokat káromkodni. Mint kiderült, nem bennem merült fel először az ötlet, több filmes felkereste már, és mindenkit elküldött a fenébe.

Miért nem szerette volna, hogy film készüljön róla?

Ugyan DJ-ként szeret kiállni a nyilvánosság elé, de a magánéletét nem szereti a kirakatba tenni. Tudta, hogy amennyiben film készül róla, ebből sokat fel kell adnia. Az ő szavait idézve szerinte egy dokumentumfilm olyan, mint egy élveboncolás, és bizonyos szempontból igaza van. A jó dokumentumfilmek valóban olyanok, mintha az ember lelkét boncolnák fel. Olyan dolgokat is megmutatnak, amiket az alanyuk talán még sosem fogalmazott meg magáról korábban.

Fotó: Warner Bros

Hogyan sikerült őt meggyőznöd?

Miután rábeszéltem őt egy találkozóra, Vika szimpatikusnak talált, és egyik találka követte a másikat. Összebarátkoztunk, elkezdett bízni bennem, márpedig a dokumentumfilmezés elsősorban a bizalomról szól. Meg kellett bíznia bennem ahhoz, hogy megnyíljon. Vika nemcsak DJ, hanem aktivista is. Életcélja, hogy megmutassa a hozzá hasonló korúaknak, hogy másképp is meg lehet élni az öregkort. Lehet hetven vagy nyolcvan fölött is aktív életet élni.

Elmagyaráztam neki, hogy ezt az üzenetét a leghatásosabban egy filmen keresztül adhatja át, de ehhez meg kell nyílnia és fel kell vállalnia az öregedés nehézségeit és árnyoldalait is, például azt, hogy időnként ő is magányos. Sok idős ember zárja el magát a külvilágtól, az életük szinte csak a lakásukban és annak környékén zajlik, Vika pedig meg akarja mutatni nekik, hogy másképp is lehet. Ez leginkább döntés kérdése. Vika azért él így, mert így döntött, és másoknak is lehetősége van meghozni ezt a döntést.

Fotó: Warner Bros

Feltéve, ha egészséges vagy és van pénzed.

Még ez sem feltétlenül igaz. Vika egészsége olykor cserbenhagyja őt, és egyáltalán nem gazdag. Láthatod a filmben a lakótelepi lakását, és hidd el, az a lakás egyáltalán nem divatos környéken fekszik, sőt. Nem ilyen lakhelyre számítanál egy híres DJ esetében.

Téged miért foglalkoztat ennyire az öregedés?

Pár éve azt vettem észre magamon, hogy már nem szeretem megünnepelni a születésnapom. Ilyenkor eltűnök a világ elől valami olyan helyre, ahol lehetőleg még térerő sincsen. Maximum a férjem lehet ilyenkor velem. Minden születésnapomon átgondolom az életem, próbálok valamiféle következtetést levonni az előző évem alapján. Félek attól, hogy egy nap majd felébredek, belenézek a tükörbe és nem fogok ráismerni önmagamra. Nem annyira a fizikai megöregedéstől tartok, inkább attól, hogy elvesztem magam, eltűnik az identitásom.

Vika nem hajlandó engedi a korának, ellenáll az öregedésnek. Ő még mindig ugyanaz az ember, aki korábban volt, sőt talán szabadabb és bátrabb a korábbi önmagánál. Egy igazi lázadó. A film táncos szekvenciáihoz rengeteg idős nőt castingoltunk – volt köztük 92 éves is –, és többen is mondták közülük, hogy

Vikát csak a fiatalok szeretik?

A köreikben lett ismert, de egy ideje már a korosztályában is népszerű. Számos bulit szervez kimondottan az idősebb közönségnek, gyakorlatilag hetente fellép egy ilyen zenés-táncos eseményen. Egészen hihetetlen emberek járnak oda. Beszéltem egy fickóval, aki egész életében könyvelő volt, konzervatívan öltözött és most minden bulira macskajelmezbe öltözve érkezik. Miért ne tenné?

Fotó: Warner Bros

Vika híres arról, hogy támogatja az LMBTQ+ mozgalmat. Miért fontos ez számára?

Mert ugyanúgy a társadalom megbélyegzett, kitaszított tagjainak tartja őket, mint az idős embereket. Vika számára fontos, hogy kiálljon azon emberek és csoportok mellett, akik kívülállónak számítanak a többségi társadalomban.

A filmet látva jól érzem, hogy Vika a haláltól nem fél, viszont a megbetegedéstől annál inkább?

Vika a haláltól nem igazán tart, de attól igen, hogy valamilyen betegség hatására a saját teste fogságába esik. Van a filmben egy dal, a Blue Eyes Unchanged Michelle Gurevichtől. Vika már vagy ezerszer látta a filmet a sok közönségtalálkozó miatt, és mindig elsírja magát, amikor megszólal ez a dal. Ez a dal arról szól, hogy változunk, öregszünk, de a kék szemünk örökké kék marad. Vika fél attól, hogy hiába marad a lelke fiatal, ha közben a teste már mások segítségére szorul. Vika rendkívül önálló és független, és a legnagyobb félelme ezért az, hogy valaki mástól függjön.

Mit gondolsz, nagyon más lett volna ez a dokumentumfilm, ha tíz évvel ezelőtt csinálod?

Egészen biztosan. Tíz éve Vika még alig-alig volt ismert, az életmódjával akkoriban még abszolút egyedinek számított. Még nem megértéssel és csodálattal tekintettek rá, hanem inkább úgy, mint valami bizarr, enyhén kattant csodabogárra. Ráadásul tíz éve még nem nagyon voltak egészségügyi problémái, szóval nem kellett ilyen szinten szembenéznie a saját öregedésével, mint mostanában.

Ha idősekről mesélünk, az egészség mindig fontos szempont, és tíz éve a történetével aligha tudtunk volna erről izgalmasan mesélni. Ma már sok a problémája, de sújtsa bármilyen baj, mindig felgyógyul belőle és újra meg újra főnixként támad fel a hamvaiból, példát mutatva másoknak. Akár a fiataloknak is. Egyetemi tanárként jól tudom, hogy jó néhány fiatal már a húszas éveiben öreges életet él.

Mennyi időn át forgott a Vika és mikor fejeztétek be?

A teljes folyamat nagyjából öt évet ölelt fel, de ez magába foglalja az előkészítést és az utómunkát is. A forgatást nagyjából egy éve fejeztük be. A filmben látható első felvételek még 2018-ban készültek. A pandémia felülírta a terveinket, nagyon nehéz volt abban az időszakban forgatni, pláne egy nyolcvanas éveiben járó, és ezért erősen veszélyeztetett főszereplővel.

Bár ebben az időszakban nem voltak fellépései, meg szerettük volna örökíteni azt is, hogyan éli meg mindezt.

Nagyon maga alatt volt akkoriban, mivel nem ahhoz szokott, hogy otthon üljön egyedül. Ez az időszak a filmben is fordulópontot jelent, mert arra kényszerítette Vikát, hogy jobban elgondolkodjon az életéről.

A pandémia idején nem gondolkodtál el azon, hogy talán itt lenne az ideje befejezni a forgatást?

Amikor dokumentumfilmet forgatsz, szinte sosem tudod előre, mikor lesz vége. Jellemzően már a forgatás idején vágjuk a filmet, és amikor azt látjuk, hogy a leforgatott anyagból elkezd a szemünk láttára egy történet formálódni, már azt is látni szoktuk, hogy mi lehet a vége a történetnek. De nem volt olyan napunk, amikor úgy mentünk Vikához, hogy „Figyelj, ma forgatunk veled utoljára”. Egyszerűen csak azon kaptuk magunkat, hogy már rendelkezésünkre áll minden, amire szükségünk lehet a filmhez, így nem forgattunk többet.

AGNIESZKA ZWIEFKA rendező (balra) Fotó: Warner Bros

Dokumentumfilmhez képest meglehetősen szokatlan zenés táncbetétek láthatók a filmedben, mintha csak egy hollywoodi vagy bollywoodi musical részleteit látnánk. Mesélnél arról, hogy jött az ötlet ezekhez?

Én csak poliwoodi jeleneteknek hívom őket. (nevet) Mivel Vika egy különleges ember, a róla szóló filmnek is különleges formát álmodtam meg. Mivel a leghatékonyabban a zene segítségével tudja kifejezni magát, adta magát, hogy a róla szóló filmben a zene fontos szerepet kapjon. Viszonylag hamar eldöntöttem, hogy a klasszikus dokumentumfilmes jeleneteket keverem majd a nagy, koreografált táncbetétekkel, viszont az utóbbiakat csak a forgatás legvégén vettük fel.

Ennek oka az volt, hogy rá kellett jönnünk, hogy a filmben mely jelenetek alkalmasak arra, hogy ilyen betéteket tegyünk melléjük, és ezt csak azután láthattuk, hogy a film nagyjából összeállt. Hasonló jeleneteket használtam A csend királynője című filmemben is, de itt újdonságot jelentett, hogy a kiválasztott daloknak tükröznie kellett a főhős lelkiállapotát, és persze menő popzenékre volt szükségünk, mert Vika is menő popzenéket játszik. Gloria Gaynor és Fergie egy-egy dalához is sikerült megszereznünk a jogokat.

Hogyan koreografáltátok meg a táncjeleneteket hetvenes és nyolcvanas éveikben járó táncosoknak?

Ez bizony kihívást jelentett. Maciej Florek koreográfussal dolgoztam együtt, akivel A csend királynőjében is, és ő mondta nekem, hogy mindig arra kényszerítem, hogy a lehető legbonyolultabb feladatot jelentő csapatokkal dolgozzon együtt, legyenek ezek roma kisgyerekek vagy 70+-os nyugdíjasok. Nem profi táncosok voltak, de mindannyian táncoltak különféle nyugdíjas tánccsoportokban. Érthető módon rengetegszer rontottak, számos alkalommal ismételtünk, és ugyan nehéz volt, de végig rettenetesen jól szórakoztunk. Mi is és ők is.

Amikor a hegyekben lévő wellness hotelnél forgattunk velük, az olyan volt, mintha nyári táborban lennénk. A csajok – ahogy én hívtam őket – késő este kiosontak, hogy egy éjjel-nappali boltban vodkát, sört meg cigit vásároljanak, a wc-ben cigiztek… Igazi vakáció volt ez számukra.

Fotó: Warner Bros

Vika a filmben sokat beszél a fiairól, akiktől kissé elhidegült, de alig esik szó a néhai férjéről. Nem szeret beszélni róla?

Megmutattuk, hogy hiányzik neki, és szerintem ennél többre nem volt szükség, hiszen már régóta nem része az életének. A film hetvenvalahány perces, ebbe nyilván nem fér bele minden. Vika szinte bármiről hajlandó volt mesélni nekünk, és csak egyetlen téma volt, ami kapcsán nehezen nyílt meg.

A gyerekkoráról a II. világháború idején egyedül a filmben mesél egy keveset, annyira fájdalmas emlékei vannak arról az időszakról. Ha valamelyik közönségtalálkozón szóba kerül a téma, lerendezi a dolgot annyival, hogy „Kérem a következő kérdést!”. Nekünk szerencsénk volt. Egy híres vilniusi klub, a Soho hívta meg őt zenélni, ami alkalmat adott arra, hogy visszatérjen a szülővárosába, ahol előtörtek az emlékei, és egy kicsit megnyílt nekünk.

Vika élvezi, hogy a film hatására Lengyelországban ennyire népszerűvé vált?

Nagyon. Ha megjelenik valamelyik mozivetítésen, garantált a telt ház, ő a vetítések sztárja. Végigjárta a filmmel egész Lengyelországot. Odahaza magányosan él, és ha van alkalma emberekkel találkozni, mindig él vele. A fellépéseiből is több lett az utóbbi időben, majdnem minden nap játszik. Szerintem kicsit túl is vállalja magát, mert nem igazán tud nemet mondani. Emiatt viszont nekem van bűntudatom, mert tudom, hogy ez a filmnek köszönhető.

Továbbra is magas sarkú cipőben zenél?

Még szép. Megadja a módját. Nemrég vettem neki ajándékba egy pár szuper magas sarkút, és az volt a reakciója, hogy számára ezek a sarkak nem elég magasak. (nevet) Vikáról mindenki azt hiszi, hogy drága butikokban vásárolja a stílusos cuccait, de valójában szinte mindent second hand boltokban szerez be.

A Vika! már látható az HBO Max kínálatában. Agnieszka Zwiefka rendező a BIDF 2024 dokumentumfilmes fesztivál vendégeként érkezett Budapestre, ahol közönségtalálkozókon vett részt.

Ezt olvastad már?

80 évesen is vasúti kocsikat takarít és eszébe sincs abbahagyni

Ez is érdekelhet Megnézem