A Három óriásplakát Ebbing határában a bennünk élő düh filmje. Arról szól, hogy sok helyzetben érezzük úgy: tehetetlenek vagyunk, és emiatt majd felrobbanunk a dühtől. Mildred Hayes is dühös, de neki alapos oka van rá. Hét hónapja valakik meggyilkolták a lányát, és a rendőrség azóta sem tudott egyetlen gyanúsítottat sem felmutatni. Mildrednek meggyőződése, hogy valódi nyomozómunka helyett a nagyrészt rasszista kisvárosi rendőrök a helyi színes bőrűek csuklóztatásával vannak elfoglalva.
Úgy hiszi, ha nyilvánosság elé viszi a bánatát, az ügye is újra reflektorfénybe kerülhet, és a rendőrök is kénytelenek lesznek teljes erőbedobással dolgozni rajta. Ehhez nem a jól bevált hirdetéssel felpörgetett Facebook-posztolást választja, mert ehhez ő túlságosan régi vágású figura, inkább kibérel három óriásplakátot Ebbing városának határában az alábbi szöveggel:
Megerőszakolták, miközben haldoklott, de még mindig nem tartóztattak le senkit. Hogy lehet ez, Willoughby rendőrfőnök úr?
Három óriásplakát, ami felforgatja Ebbinget
Egy átlagos filmben Mildred az igazság bajnokaként törne előre, anyatigrisként harcolva győzne le minden akadályt, de a Három óriásplakát Ebbing határában nem átlagos film. A főképp a színdarabjai és az Erőszakik című filmje miatt ismert Martin McDonagh író/rendező nem fél megmutatni nekünk a karakter árnyoldalait. Például azt, hogy a nő kamasz fiának minden nap el kell haladnia a három óriásplakát mellett, amik egyfolytában emlékeztetik egy olyan dologra, amit a saját lelki épsége érdekében el szeretne felejteni: hogy mi történt szeretett nővérével azon az ominózus estén. Ráadásul a történet Mildred igazságát is bátran megkérdőjelezi.
Biztosan a helyi zsaruk lustultak el nyomozás közben, vagy csak arról van szó, hogy ők mindent megtettek, de valamiért nincs olyan nyom, amin továbbindulhatnának? Aztán ott van még a városka megbecsült rendőrfőnöke, Willoughby is. Az óriásplakátok kikerülésekor a férfi súlyos rákos beteg, nem túl jó kilátásokkal. Tudja ezt Mildred is, hiszen egy kisvárosban az ilyesmi nem sokáig maradhat titokban, mégis kiteszi a plakátokat. És ezzel váratlan és kontrollálatlan lavinát indít útjára.
Drámából vicc, és viccből dráma
McDonagh erősségét világéletében a pengeéles dialógusok és a szokatlan, de mégis nagyon élő karakterek jelentették, valamint az, hogy sosem fél akár a legdrámaibb helyzetekbe is vaskos humort csempészni. Vegyük például azt a jelenetet, amiben Mildredet otthonában támadja meg a volt férje, és a fia egy nagy konyhakéssel érkezik a védelmére. Más rendezőnél mindez vérdrámába torkollna, McDonaghnál azonban éppen belép a szobába a férfi korábban kint várakozó, 19 éves barátnője, mert be akar kéredzkedni a mosdóba, hogy pisilhessen. Ez pedig a drámai jelenetet egy pillanat alatt változtatja meg, mert a szereplők is ráeszmélnek a saját röhejességükre és szánalmasságukra.
De működik ez fordítva is, és időnként a vicc csap át nála drámaiságba. Amikor a rendőrségi kihallgatás csúcspontján, könnyed poénkodás közben Willoughby rendőrfőnök váratlanul vért köhög Mildredre, nemcsak a főhős arcára fagyasztja rá a mosolyt, hanem a nézőére is. A rendező bravúrosan egyensúlyoz a poénok és a drámaiság határán, és úgy hírlik, számos rettentő jó poént vágott ki a filmjéből, mert nem akarta, hogy túl viccessé váljon. Mások ölni tudnának egy-egy jó poénért, ő pedig simán kidobja őket. Hihetetlen figura.
Éljen a kiszámíthatatlanság!
A fentiekből adódik, hogy a Három óriásplakát Ebbing határábant nézve sosem tudhatjuk, mire számíthatunk. McDonagh zsigerileg irtózik a sablonoktól, és bármikor képes a legváratlanabb fordulatokra. Ezeknek a többségét vétek volna előre lelőni, így inkább csak annyit mondunk, hogy a rendező ügyesen játszik azzal, hogy akit nagyon fontos karakternek gondolunk, azt prímán kiírja a történetből idő előtt, akiről pedig azt hisszük, hogy nem több egy vicces, és félelmetesen buta mellékszereplőnél, a végére a történet főhősévé válik. Végtelenül humanista film a Három óriásplakát Ebbing határában, mert hisz abban, hogy az emberek, ha valóban meg akarnak változni, meg tudnak. Megmutatja, hogy akkor vagyunk jó úton, ha nem vesszük annyira komolyan önmagunkat, és ha kell, bátran tudunk röhögni a saját szánalmas kis életünkön.
Persze mindez nem sokat érne, ha McDonaght nem elsőrangú színészgárda venné körbe, de ő szereplőválasztásban is ötcsillagos fickó. Érződik, hogy valóban Frances McDormandre írta Mildred szerepét. A Coen fivérek kedvenc színésznője kemény, mint a kőszikla, ugyanakkor meg tudja mutatni Mildred érzékeny oldalát és bűntudatát is. Woody Harrelson a True Detective-et leszámítva még sosem volt ennyire jó, mint Ebbing halállal szembenéző rendőrfőnökeként, és a film után azt kívánjuk, bárcsak a világ minden levelét az ő hangján felolvasva hallhatnánk. Sam Rockwell pedig igazi kincs. Egy rasszista tahó paródiaszerű karakterét tudja élettel megtölteni, és a nyilvánvaló jellemhibái ellenére megszerettetni velünk. Ez a film egy igazi csoda.