„Amióta elkezdődött, nyelem a könnyeimet, mondta a férjem, amikor az első felvonás végén hozzá fordultam, mert meg akartam köszönni, hogy eljött velem és a gyerekekkel az előadásra. Egy musicalre! Megkönnyebbülten öleltem át, egyrészt, hogy ezek szerint nem csak nekem kaparássza a torkom a meghatottság, másrészt mert éreztem, hogy valami olyasmi történik a családunkkal, ami által jobban megismerjük egymást” – idézi fel Eszter pár nappal ezelőtti élményét. Mindketten csaknem harminc év után látták újra A padlást a Vígszínházban hét- és nyolcéves fiaikkal. „Estig beszélgettünk arról, hogy kit miért varázsolt el, a fiúk újra és újra meghallgatták a dalokat. Furcsa, mert korábban egyikünk számára sem volt meghatározó a darab. Ahogy beszélgettünk, összeállt, hogy mindnyájunknak ott talált be, ahol mostanában kicsit elgyengültünk, és hirtelen összekapcsolódunk gyermekkori önmagunkkal.”
A nagyobbik gyerek, aki a kudarctól félve szinte semmibe nem mer belekezdeni, de nagy tervei vannak, és arról beszél, hogy tudós vagy feltaláló lesz. Azt mondta, hogy neki ez a mese a kitartásról szól, hogy a szellemek nem adták fel, hogy eljussanak a csillagra, a feltaláló meg azért maradt itt, mert „még sok feltalálnivalója van a Földön”. Eszter éppen nagyot készül változtatni az életén, tele van bizonytalansággal, szorongással, közben pedig – ahogy fogalmaz: „itt a félúton sokszor gondolok az élet és halál dolgaira”. A férje, Gábor számára maga az a kérdés fontos, hogy mit hagyhatott el vagy ott a gyerekkorában, ami most felidéződött a dalok által. Van-e valami átmentenivalója.
A padlás az eredeti szereposztással (Fotó: Vígszínház)
Éppen harminc éve, 1988. január 29-én mutatták be a Vígszínház máig legsikeresebb és legtöbbet játszott produkcióját, A padlást, amelyre szinte lehetetlen jegyet vásárolni. Horváth Péter, Presser Gábor és Sztevanovity Dusán musicaljét, melyet Marton László rendezett, azóta 934-szer tűzték színpadra a Vígszínházban, és több mint 1 millió nézője volt.
A padlás éjszakája
„A szorongás, a félelem az elválástól, a megaláztatástól, a haláltól, szerintem ugyanúgy ott van a gyerekekben, mint a felnőttekben – feleli Sztevanovity Dusán, A padlás dalszövegeinek írója arra a kérdésre, hogy a történet megalkotásakor mennyire tudatosan építette fel azokat a különböző rétegeket a darabban, amelyek például Eszter családtagjainál „betaláltak”.
„Ezeknek a félelmeknek a feloldása talán az egyetlen dolog, ami tudatosan került a történetbe. Könnyebb ezt elmagyaráznom, ha elmondom, mi történt az írás éjszakáját megelőző estén. Úgy négy-ötéves lehetett a lányunk. Könnyes szemmel szaladt fel hozzám a padlásra, a dolgozószobámba, és azt kérdezte, hogy ő tényleg annyira rossz-e, hogy a pokolra jut. Mert a szomszéd bácsi szerint a pokolba jut, ahol nem lesz ott anyu meg apu, hogy agyonkényeztessék. Ez nagyon mellbe vágott. Odavezettem az ablakhoz, már látszottak a csillagok. Csak néztük, és én meséltem. Arról, hogy rengeteg bolygó létezik. Talán szebbek is, mint a Föld. Az egész világmindenség csupa élet. És senki sem válogatja szét az embereket jókra és rosszakra, amikor meghalnak. Ezt csak kitalálták. Az olyan ostoba emberek, mint a szomszéd bácsi. Ő sem rossz, csak nem ért semmit, ezért gonoszkodik. Még sokáig beszélgettünk erről. Elmúlt a félelme. És a bűntudata azért, mert labdával megdobta a szomszéd ajtaját. Talán így került A padlásba a Múlt bolygó. És Témüller is. És talán a megalázott szellemek is.”
Igó Éva – harminc év eltelt (Fotó: Dömölky Dániel)
A padlást Dusán egyetlen éjszaka alatt írta meg. A történet a szerző dolgozószobájáról mintázott padlástérben játszódik, amelyben egy ifjú feltaláló, Rádiós egy szuper intelligens számítógép, Robinson tökéletesítésén dolgozik. Ide érkezik meg négy bolyongó szellem, a mesék igazi hősei, akiket kihagytak a gyerektörténetekből, hogy ezen a szakrális helyen (ég és föld között) találkozzanak a Révésszel, aki elviszi őket egy távoli csillagra, az „örökre szépek” bolygójára, ahol végre otthonra lelhetnek. Rádiós, a belé szerelmes Süni és egy csodálatos néni, Mamóka másokkal ellentétben látják a szellemeket, mivel a lelkük tiszta. Segítenek nekik elindulni a vágyott helyre, ezt a gonosz házmester, Témüller sem tudja megakadályozni.
Repülés a gyermekkorba
„Egyetemes emberi értékek és aktualitások kapcsolódnak össze egy mesében – fejti meg Boldizsár Ildikó mesekutató A padlás harmincéves, generációkon átívelő sikerének egyik titkát. – Mindenki megkapja a válaszait, a gyerekek és a felnőttek egyaránt. A gyerekeket behúzza a történet; egy lebilincselő előadás minden fő kelléke megvan a darabban: különleges karakterek izgalmas történetekkel, rejtély, szerelem, veszély. Telitalálat a helyszín, ahol kihangosodhatnak a félelmek. A gyerekek még nem tudják megfogalmazni a félelmeiket, az örök kérdést: mi van a halál után, hova mennek, akik elmennek az életből, de nagyon fontos, hogy megkapják a válaszokat – és ezek a válaszok csodálatosan finomak, megnyugtatóak és emberiek ebben a darabban. Ez utóbbi még a kulcsa a történetnek, hogy minden emberi benne: a szellemek, a nyomozók, a számítógép. Azt a korszakot őrzi ez a számítógép – és csodálatos, hogy nem cserélték le valami modernebbre –, mikor még azt hittük, hogy a gép olyan lesz, mint mi, és nem mi válunk gépekké.”
A felnőttek számára emiatt is felkavaró a történet, mondja Boldizsár Ildikó. Bebizonyosodik, hogy mi tűnt el, és mi nem változott harminc év alatt. A Témüllerek például maradtak, mindig lesz, aki hamisan énekel, ráadásul a csalódás is itt van már bennünk, hogy azt hittük, ezek a figurák majd kihalnak.
„Sok felnőtt nézőt láttam már sírni az előadás alatt – mondja Igó Éva színésznő, aki három évtizede még Sünit, a fiatal szerelmes szomszéd lányt játszotta a darabban, nyolc éve pedig Mamókát, az unokák nélküli nagymamát alakítja. – Talán arra döbbennek rá, hogy egész életükben kerestek valamit, aztán kiderült: gyermekkorban lelhető csak meg a tiszta, felhőtlen boldogság.”
„Felébred bennünk a vágy a valamikori léttapasztalás iránt – erősíti meg Igó Éva gondolatát Boldizsár Ildikó –, a gyermekkori kérdések kibővülnek, most már tudjuk, milyen belekóstolni az emberi létbe, elveszíteni valakit, félteni az emlékeinket.”
Kaszás Attila és Igó Éva (Fotó: Vígszínház)
És ahogy egykor 1988-ban, most újra hangsúlyossá válik a menni vagy maradni dilemmája – amely A padlás egyik fő kérdése. „Itt ez a hely, amit sokszor boldogan elhagynék… néha könnyebb lenne elmenekülni – ezek nagyon súlyos és sokakat foglalkoztató gondolatok újra” – mondja Igó Éva.
„Sok-sok szorongást bekapcsol a darab, de fel is oldja ezeket – összegez Boldizsár Ildikó. – Minden kérdésre ott a válasz, a szellemek boldogan távoznak, és elhangzik egy nagyon jó tanács, amely a mágikus gondolkodás tételmondatává válhatna: ha nem tudsz dönteni két lehetőség közül, hunyd be a szemed.”
Csodát tettek
Persze az, hogy A padlás harminc éven át ennyire sikeres tudott maradni, és hogy többgenerációnyi felnőttnek és gyereknek maradandó, sőt meghatározó színházi élményt nyújt, nem „csak” az érzékenyen rétegzett mondanivalónak köszönhető. A musical népszerű műfaj, sokakat színházba csábít, A padlás azonban azokat is elvarázsolja, akik kevésbé szeretik a könnyed műfajokat – talán mert a korábban látott előadásokat felszínesnek vagy mesterkéltnek találták.
„Presser Gábor csodát tett – adja meg a magyarázatot Dusán. – A zene úgy simul a meséhez, mintha a próza folytatódna, csak egy másik hangnemben. Öröm volt megírni a dalszövegeket. Egyszer egy barátom, aki dramaturgiát tanított nekem, azt mondta, hogy akkor jó egy musical, ha a dalok nélkül nincs is értelme. Szerintem A padlás is ilyen.”
És fontos tulajdonsága még, hogy minden elemében eredeti alkotás. „A musicalek döntő többsége átdolgozás, prózai mű betétdalokkal. De A padlás saját mese, amit már az első betűnél musicalnak szántam. Lehet, hogy ennek is köze van a sikerhez” – mondja Dusán.
A siker természetesen a Vígszínház egykori és mostani színészeitől és az általuk megformált karakterektől is elválaszthatatlan.
A varázslatos szereplők mind Dusán képzeletének szülöttei: „Gyerekkoromban azt játszottam, hogy olvasás közben letettem a könyvet, és elképzeltem a történetet folytatását úgy, ahogy nekem tetszene. Aztán továbbolvastam, és többnyire csalódottan tapasztaltam, hogy nem úgy történt. A saját variációmban gyakran jelentek meg új szereplők. Ők persze semmilyen mesében nem szerepeltek. Lehet, hogy ez a válasz. Az elégtétel. Hogy legyen végre úgy, ahogy én szeretném. Legyen nekik is egy meséjük.”
A színházi számítógép nem öregszik (Fotó: Dömölky Dániel)
Rádiós alakját harminc évvel ezelőtt Kaszás Attilára szabták az alkotók. A feltalálóét, aki úgy érzi, hogy még sok dolga van a Földön, és bár hívja az ismeretlen, nem mehet. „Attila legendává vált a szerep által is – mondja Igó Éva. – Kiváló, jó ember volt, mint a karaktere. Számomra a legfontosabb mondanivalója a darabnak, hogy valójában nincs halál, mert bennünk élnek tovább a halottaink, a mesékben, a történetekben – ahogy Attila is A padlásban.” A színésznő előadásról előadásra megéli a most harmincéves történet varázslatát, érzi a különböző generációkat megmozgató erejét. Ismer családokat, ahol már a harmadik generáció jön el az előadásra, és van egy „óvó nénije”, aki évtizedek óta minden nagycsoportját elviszi a darabra, mert – ahogy mondja – benne van minden, ahogy a szilvás gombócban is.
A padlás tizenhárom szerepét az elmúlt három évtizedben száz színész játszotta a Vígszínházban, a különböző szereposztások sok meglepetéssel és megható egyezéssel szolgálnak. Igó Éva az első években a legfiatalabb szereplőt, Sünit játszotta, manapság pedig a legidősebb karaktert, Mamókát formálja meg. Pápai Erika először a Kölyök bőrébe bújt, aztán pár évig Sünit játszotta, majd visszatért eredeti szerepéhez, melyben tavalyig láthattuk. A mostani szereposztásban Barabást alakító Csapó Attila Hegedűs D. Géza, a karakter első megformálójának tanítványa. Hogy „korosodik” az előadás, az is mutatja, hogy sok emblematikus színésze nincs már köztünk: Kaszás Attiláról, Tábori Nóráról, Tanai Belláról, Rácz Gézáról, Selmeczi Rolandról, Sipos Andrásról, Vallai Péterről és Vizy Györgyről a jubileumi előadáson is megemlékeznek majd.
Andrea férjével és két kislányával nézte meg nemrég az előadást. Így mesélt róla:
„A gyerekek inkább meseként fogták föl. Azt mondták, hogy az elején kicsit félelmetesek voltak a szellemek, de utána már izgalmas volt a darab, kíváncsiak voltak, hogy eljutnak-e a szellemek a csillagra, és lehetett drukkolni a szerelmeseknek.
A szilvás gombóc sosem romlik meg (Fotó: Domolky Dániel)
Nekem eszembe jutottak a gimis emlékek, amikor együtt eljöttünk a Vígbe megnézni, és utána kazettáról kazettára másolva körbejárt a zene. Igazi időutazás volt, és kicsit csodálkoztam is, hogy bizonyos dolgokon nem változtattak, például megmaradt ez a monstrum szuperszámítógép ma, amikor már minden a telefonunkban van…
Összességében nekem tényleg olyan volt, mintha visszanéztem volna egy gyerekkori családi filmfelvételt, ami mára kicsit karcos, kicsit sárga, a hangja sem olyan, de mégis látom benne, hogy jé, ilyenek voltunk. Nem volt soha még olyan darab, amit harminc év után újra tudtam volna nézni – már csak azért is érdekes, hogy pont ott, pont azon a színpadon, pont azokkal a dalokkal és pont azokkal a jelmezekkel.”
