A szokásos segítségkérő telefonnal indult minden. A nő a bemutatkozás után külön kérés nélkül sorolja mindazt, amiben tőlem várja a megoldást. Gyakorlatilag nem kér, utasít. Van neki egy édes és bájos, alig három hónapos tacskó fiúcskája, egy gyönyörű, szakállas, cserszínű kis hercegecske, akit szemtelenül magas összegért vásárolt. Ám úgy tűnik, Astor beteg, és ő így nem tudja vállalni. Ő rettenetesen elfoglalt, próbák, előadások sokasága telíti be naptárját. A lánya szintén híres és felkapott színésznő, a férje pedig külföldön van. Neki erre nincs ideje, és képtelen ezt az irtózatos szenvedést nézni.
Személy szerint nekem szeretné Astort a kezembe adni, méghozzá azonnal, és kéri, hogy vegyem a szárnyaim alá, egyengessem további sorsát. Beszélgetésünk alig néhány perc alatt jutott el arra a szintre, amikor azt éreztem, jóval többet tudok a másikról, mint amennyihez közöm lenne, de ez is hozzátartozik az állatvédelemhez. Az elmesélt kórkép pedig sajnos epilepsziát feltételezett, abból is a lehető legrosszabb fajtát, ami ilyenkor, kölyökkorban különösen kritikus. Tehát boldog születésnapot nekem, torta és pezsgő helyett itt egy újabb nap, újabb megoldandó feladatokkal!
Alig néhány óra leforgása alatt a belvárosi rendelő ódon falai között, a váróban ismerkedtünk meg egymással személyesen, és ejtettük meg nemcsak Astor átvételét, de az ilyenkor szokásos jogi procedúrát is. Számomra mindig nagyon fájdalmas az, amikor valakiről lemondanak. Hát még egy ilyen csepp kis életről, aki még semmit nem látott a világból, nem tehet semmiről, mégis immár a harmadik tulajdonosa kezében van. Megélt három hónapját tekintve ez meglehetősen rossz arány. Astor fajtájának csodaszép példánya volt. Pont megfelelő mennyiségű babahájjal rendelkezett, mindeközben fiatal kora ellenére látszódott rajta, hogy jó felépítésű, átlagosnál erősebb alkatú, jól izmolt, vastag csontú felnőtt lesz belőle majd.
Nehéz neki ellenállni – Képünk illusztráció. Forrás: Wikipédia
Tökéletes kiállása egyedül hebrencs viselkedésével nem állt összhangban, ám ez fajtajellegzetesség náluk. Bűbáj kiskrapek gigászi szempillákkal, tökéletes fejlettségű szálkás kis arcával, pihe-puha, pelyhes babafüleivel, peckesen álló s folyton izgő-mozgó orrával maga volt a csoda, minden tacskóbarát álma. A gazdi, ha foglalkozását nem árulta volna el telefonon, akkor sem okozott volna hosszas fejtörést számomra. Művészete minden csínját-bínját megvillantotta, és nem átallott női praktikákhoz folyamodni. Előbbit nem értettem, utóbbiban meg elég nehéz újat mutatni nekem, lévén én is nő vagyok, eleim pedig szintén remek képességekkel rendelkeztek. A könyörgéstől a magyarázkodásig, a mentegetőzésen át az „akarom” érintésével még könnyekig is eljutottunk. Volt kicsi hiszti, egy csepp nyafi, némi affektálás és a kemény nő szerepe is.
Ha ott és akkor valaki megkérdezi tőlem, minden további nélkül megszavazom neki a következő Jászai Mari-díjat. Az előadást nem élveztem, de mint munkaköri kötelesség elviseltem. Szegény, ha tudta volna, ötödennyi energiabefektetés is bőven elegendő lett volna, mert engem ott és akkor Astoron kívül nem sok minden érdekelt. A búcsú pillanatában még a névjegykártyáját is átnyújtotta színpadias mozdulattal. Ekkorra valószínűleg már elfelejtette, alig néhány perce a lemondó nyilatkozat kitöltésekor már megadta minden adatát. A „Pá, puszi drágám, majd értesítsen azért telefonon” mondat kissé feszültté tett. A „Majd küldök magának színházjegyet valamelyik darabomra!” cseppet bántó volt, ám a jegyek a mai napig nem érkeztek meg, bár ezt ott és akkor is tudtuk már mindketten. Azt már szinte nem is nehezményeztem, hogy még a rendelő várójának ajtaját is nekem kellett becsukni utána.
A bolondos, változékony és szeszélyes frontokkal teli tavasz az epilepsziások nagy ellensége, pont annyira, mint a viharos szelekkel és esőkkel terhes ősz. A rendelőben a megfigyelési időben olyan rohamsorozatba kezdett szegény Astor még aznap, amit a legnagyobb körültekintéssel és orvosi tudással sem lehetett féken tartani. Hosszas vizsgálatok következtek, rengeteg gyógyszert kapott, ám a rohamok újra és újra visszatértek. Aztán a kamaszkor végén, a kis felnőttség határán valami történt. Soha nem volt bizonyítható tudományosan, hogy a hormonháztartás volt-e a felelős, vagy valami más, ám a hirtelen rohamok egy szép napon teljesen megszűntek, és azóta sem tértek vissza. Astor egy nagyon intelligens, okos kis ebecske lett. Az új és immár végleges gazdája pedig a mai napig nem érti, egy, egyetlenegy színésznőt miért ugat meg legkedvesebb kis barátja, valahányszor csak feltűnik a tévé képernyőjén. Én pedig köztudottan tudok titkot tartani.
Minden születésnapomon Astorra emlékezem kicsit, akinek a sorsa és egészsége szinte már-már csodával határos módon változott meg, és gyönyörű ajándék minden róla kapott fotó, amikor boldog mosollyal zöld mezőkön és réteken rohangál.
