Noha a mai napig teljes szívemből vallom, hogy az 1993-as Maconi gyermek minden idők egyik legnagyszerűbb filmje, életemben csupán csak egyszer néztem végig (ez ráadásul egy sötét és viharos éjszakán történt!), és többet nem is óhajtom megtekinteni. Ebben igazán nincsen semmi meglepő, hisz vannak és remélhetőleg a jövőben is lesznek olyan klasszikus, megkerülhetetlen és minden kompromisszumtól mentes remekművek, amelyeket egynél többször nem érdemes elővenni, mert számos erényük mellett egyszerűen túl nyugtalanítóak, fárasztóak, felzaklatóak vagy érthetetlenek, esetleg mind egyszerre. Ilyen a misztikus ámokfutásba torkolló Szent Antal megkísértése, a rémálomszerű Maldoror énekei, a teljesen összefüggéstelen (cserébe nagyon vicces) Tristram Shandy, illetve filmeknél maradva kétségkívül ilyen mondjuk Greenaway egyik örök kedvence és hivatkozási pontja, a tényleg minden szempontból csodálatos és megmagyarázhatatlan Tavaly Marienbadban, a lista pedig nyilván a végtelenségig folytatható, egyéni tűréshatártól függően.
A Maconi gyermek meg aztán tényleg olyan messze áll az ún. szórakoztató művészettől (bármit is jelentsen a kifejezés), amennyire ez egyáltalán lehetséges: a film egyszerre moralitás- és misztériumjáték, wagneri opera, testhorror, hedonista videóklip és pompás barokk festmény, amelyben Ralph Fiennest szex közben halálra ökleli egy bika, Julia Ormondot megerőszakolja egy kisebb hadsereg, egy halott gyereket apró darabokra trancsíroznak a ravatalon, miközben pazar jelmezeket viselő szereplők szónokolnak, illetve folytatnak talányos dialógusokat, és vonulnak fel a stilizáltságukban is káprázatos díszletek között.
Julia Ormond a Maconi gyermekében
Szóval valahol érthető, hogy a Mediciek, a szűznemzés, a pestisjárvány és a vallás szövevényes viszonyait taglaló filmet a forgalmazó inkább be sem mutatta az Egyesült Államokban, így Fiennes sem ezzel futott be, hanem egy másik, ugyancsak ’93-as filmjével, a Schindler listájával, amely egy hasonlóan súlyos témához nyúlt, azonban sokkal szépelgőbb és közérthetőbb módon.
Peter Greenaway a Szajna halottai című rövidfilm (1988) forgatásán (Fotó: Archive/Getty Images)
Az alighanem ennyiből is kitűnik, hogy Greenaway nem éppen szokványos filmrendező; nem történeteket kíván elmesélni vagy aprólékosan felépített karaktereket megmutatni, hanem mintha folyamatosan a holland aranykor legjavát, Rembrandt drámai csoportjeleneteit és komor portréit, valamint Vermeer élénk zsánerképeit vinné filmvászonra. A walesi születésű filmes eredetileg képzőművésznek tanult a Walthamstow College of Artban (évfolyamtársai közt ott volt a később popzenészként befutott Ian Dury, aki egy kisebb szerepet is kapott az A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretőjében), talán innen a vonzódása a festményszerűen burjánzó jelenetekhez és a barokkos grandeur-höz, valamint úgy általában a 17. és 18. századok glamúros esztétikájához.
A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője
Persze, amikor többé-kevésbé korhű történelmi környezetbe helyezi szereplőit, Greenaway akkor sem kosztümös történelmi filmet forgat, a túlméretezett parókák alatt affektáló színészek, a gondosan nyírt főúri kertek, a fényes lakomák, a felvilágosodással együtt élő babonák, az autentikus (hangzású) zenék inkább csak a megfelelően dekoratív és elemelt kulisszát biztosítják a rendezőnek ahhoz, hogy kedvenc témáin rágódhasson: a szexen és az erőszakon.
Peter Greenaway (Fotó: Gareth Cattermole/Getty Images)
Ez talán második filmjében, az 1982-es, a Maconi gyermekkel ellentétben bármennyiszer újranézhető A rajzoló szerződésében sikerült a legszórakoztatóbban megoldani, amelyben az európai szerzői filmes hagyományokból, a bizarr brit humorból és a franciás szellemből sikerült kikeverni valami semmi máshoz sem foghatót. Ebben az arrogáns byroni (vigyázat, anakronizmus!) főhős, Neville, a felkapott rajzoló vállalja, hogy rövid idő alatt minden szögből megörökíti egy gazdag és befolyásos arisztokrata, Mr. Herbert kastélyát és birtokát, cserébe kap egy zsák pénzt, valamint az idősödő, de még mindig vonzó Mrs. Herbert is készségesen a szolgálatára áll a nap bármelyik órájában, amikor csak a művész úr kívánja; eközben a fantasztikus jelmezekben pompázó szereplők birkákat üldöznek az eszményien nyírt gyepen, megelevenedik egy kerti szobor, fontos részletek derülnek ki a protestáns–katolikus együttélésről, és történik egy gyilkosság is.
Ugyancsak kosztümös és ugyancsak briliáns az 1992-es, shakespeare-i ihletettségű Prospero könyvei, ha pedig valaki a rendező közönségbarátabb arcára kíváncsi, akkor ott van az egészen lírai Párnakönyv, vagy a már említett, a thatcheri Anglia vicces-dühös szatírájaként is felfogható (de ennél persze sokkal érdekesebb és sokrétűbb) az A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője – mondjuk, ebben – más egyebek mellett – megsütnek és felfalnak egy komplett könyvkereskedőt, akit korábban a saját könyveivel tömtek halálra, szóval a közönségbarát jelző itt is inkább viszonylagos.
Prospero könyvei
Az viszont biztos, hogy a hetven fölött is irigylésre méltóan aktív, négy évtizedes karrierje alatt bő tucatnyit filmet készítő Greenaway egyik művével sem lehet nagyon mellényúlni: a mozi halálát nagyjából évente bejelentő, a rendezés mellett installációkat is készítő mester igazi, hajlíthatatlan auteur és vizionárius, aki csak a saját feje után hajlandó menni, a kényszeresen fordulatos sorozatok és idióta franchise-filmek korában pedig az ilyesmit meg kell becsülni.
