Az utazásunk előtti hetekben rendre csodálkozó tekintetekkel és hitetlenkedő kérdésekkel találkoztunk. „Minek mentek ti oda?” – általában ez volt az első kérdés, amit rögtön utána az követett, hogy „és ez nem veszélyes?”. Tény, hogy az 1986. április 26-án bekövetkezett nukleáris katasztrófa óriási károkat okozott, és bár a számok tekintetében megoszlanak a vélemények, valószínűsíthető, hogy a robbanás következményeként emberek ezrei (ha nem százezrei) fizettek az életükkel.
A csernobili atomerőmű négyes blokkja ugyanis a robbanás következtében összeomlott, a reaktorból pedig hatalmas mennyiségű sugárzó anyag került a külvilágba, a levegőbe és a környező talajba. Az akkori szovjet vezetés igyekezett bagatellizálni a hanyagságból, illetve a szabályok be nem tartásából fakadó baleset következményeit, így a város lakóit csupán 24 órával később tájékoztatták. Az 53.000 lakost néhány óra leforgása alatt telepítették ki: az értük érkező buszok sora több kilométeres volt: amikor az első buszok elindultak, az utolsók még meg sem közelítették a környéket. A lakosoknak először azt mondták, csupán elővigyázatosságról van szó, a kitelepítés 2-3 napnál nem tarthat tovább, így mindenki csak a legszükségesebb dolgait hozza magával. A háziállatokat sem engedték fel a buszokra, sokan kézzel írt cédulákat hagytak hátra a katonáknak, hogy viseljék gondját szeretett kutyáiknak és macskáiknak. A kitelepítés másnapján nekiláttak az erőmű 10 kilométeres körzetében lakók evakuálásának, majd tíz nappal a robbanást követően már 30 kilométeresre növelték a védőzónát, amely a mai napig létezik. Az atomerőmű 2-es és 3-as blokkja a balesetet követően is üzemben maradt, azokat csupán 2000-ben állították le.
A csernobili likvidátoroknak adományozott kitüntetés: egy csepp vér, amelyen alfa-, béta-, és gamma-sugarak hatolnak át (Fotó: Wikipedia)
A 4-es blokk és az abban lángoló radioaktív tűz óriási fejtörést okozott a mentőalakulatoknak, mérnököknek és atomfizikusoknak, akiknek szinte szó szerint az egyik tüzet a másik után kellett eloltaniuk. Mire sikerült megfékezni a kezdeti robbanás lángjait, máris több tucat embert halt bele az iszonyatos erejű radioaktív sugárzásba. A szovjet hadsereg katonai helikopterei több ezerszer repültek át a sérült reaktor felett, hogy ólomsöréttel töltött zsákokat dobjanak a tűzbe, ezzel csökkentve a sugárzás erejét – több pilóta is halálos dózist kapott, nem beszélve a likvidátornak nevezett kárelhárítókról, akik kis túlzással a puszta kezükkel igyekeztek eltakarítani az erősen sugárzó törmeléket.
Egészen 1986 decemberéig kellett várni, hogy a 4-es blokk fölött felépüljön a betonból készült szarkofág, amellyel rövid távú megoldásként úgy, ahogy sikerült korlátozni a külvilágba jutó sugárzás mértékét. A mérnökök dolga nem volt egyszerű, ilyesmire ugyanis sohasem készültek tervek, ráadásul a körülmények miatt nem is nagyon volt lehetőség a hosszas tervezgetésre. Kezdetleges és durva megoldásokat használtak, a betonszarkofágnak nem is készült rendes alapozása, illetve a tetőszerkezetet is csak saját súlya tartotta a helyén, mivel más jellegű rögzítésre nem volt lehetőség. Hatalmas nemzetközi összefogással, több évig tartó tervezés és építés – valamint több mint kétmilliárd dollár – árán végül 2016. november 29-én a helyére került egy óriási méretű fémkupola, amely a következő száz évben biztosítja a 4-es reaktort. A 92,5 méter magas, 150 méter hosszú gigantikus építményt a 4-es blokktól közel 400 méterre szerelték össze, majd több napon keresztül gurították a helyére.
A csernobili zóna idővel alaposan megváltozott, és míg 10-15 évvel ezelőtt csak a nagyon kalandvágyó – és adott esetben az illegális módszerektől sem ódzkodó – adrenalin junkie-k surrantak be a 30 kilométeres zónába, ma már több, extrém turizmusra szakosodott cég kínálja vezetett túráit azoknak, akik egy nyaralás során nem feltétlenül egy homokos tengerparton vagy egy hegyi tanyán pihennék ki a hétköznapok fáradalmait.
A cégek természetesen minden lehetséges óvintézkedést megtesznek, hogy a velük utazóknak biztosan ne essék baja: a Kijevtől a zónáig tartó szűk kétórás út során részletesen elmagyarázzák, hogy mi fog történni, mint ahogy azt is bemutatják, hogy a zónában való tartózkodás milyen sugárterheléssel jár. A Nemzetközi Sugárvédelmi Bizottság (ICRP) ajánlása szerint például a repülőgépek személyzetét éves szinten nem érheti több 20 millisievert (mSv) értéknél. Egy mammográfiai röntgenfelvétel 3 millisievert, míg egy mellkasi CT-vizsgálat 6-18 mikrosievert értéket jelent. Egy csernobili egynapos látogatás – mert létezik kétnapos de egyhetes túra is – körülbelül egy mellkasröntgen sugárterhelésével egyenlő. A zónából való kilépéskor kétszer is ellenőrzik a távozókat, hogy nem maradtak-e a ruhájukon, hajukon sugárzó részecskék, az autókat ugyanígy ellenőrzik, és ha szükséges, megtisztítják. Magyarán, az előírások és az idegenvezetők tanácsainak betartásával nem vállal túl nagy kockázatot, aki 2018-ban elszánja magát egy csernobili túrára.
Pripjaty, a szocialista álomváros
Az atomerőműtől mindössze két kilométerre modern várost hoztak létre 1970-ben, hogy a létesítményben és az azt kiszolgáló üzemekben dolgozó mérnökök és technikusok, valamint családjaik megfelelő körülmények között élhessenek. Aki emlékszik még a szocialista időkre, egyből érti, hogy mit jelentett az itt lakók számára, hogy egy ilyen kiemelt jelentőségű település kényelmét élvezhették. Az itt dolgozókat már eleve lényegesen magasabb fizetéssel csábították Csernobilba és környékére, Pripjatyban pedig minden adott volt, hogy a munkások a lehető legjobb körülmények között pihenhessék ki magukat.
A pripjatyi lakosoknak például nem kellett éveket várnia, ha autót szerettek volna vásárolni, de sport-, és kulturális létesítményekből sem volt hiány. A város 50.000 lakóját uszodák és sportpályák várták, a mintegy 15.000 gyerek pedig kiváló oktatásban részesült: 15 óvodát és több iskolát is építettek, hogy a fiatalok már korán magukba szívhassák a szocializmus tanításait.
Az Azúr, vagyis Lazurny-uszoda, számos sportverseny helyszíne (Fotó: Andersen Dávid)
A város nevét viselő Pripjaty folyón sem volt ritka látvány a csónakázó, evező városiak látványa, és szinte nem múlt el nap valamilyen sportesemény, verseny vagy egyéb rendezvény nélkül.
Az ide látogatókat természetesen szigorú körülmények között engedik be a területre, hiszen, bár az akut életveszély elmúlt, azért nem lehet csak úgy, bárhova elmenni. Egyes területeken ugyanis lényegesen magasabb a sugárzás, mint máshol, például a városnak azon a területén, ahol a lakónegyedek bővítését készítették elő. Itt ugyanis már több lakótelepnek kiásták az alapját, az erőműben történt robbanást követően pedig ezeket az alapokat használták a legerősebben sugárzó hulladék eltemetésére. Természetesen a túrák ezt az útvonalat nem érintik, az idegenvezetők a folyóparton állva csak megmutatják, hogy a túlparton terül el ez a rendkívül veszélyes terület.
Kilátás Pripjaty szebb napokat is megért kikötőjéből – az öböl túloldala a környék egyik legerősebben sugárzó része (Fotó: Andersen Dávid)
Szintén nem látogatható az úgynevezett roncstelep, ahol a mentésben közvetlenül részt vevő tűzoltóautók és egyéb járművek állnak évtizedek óta. Ezek a járművek ugyanis annyira erős sugárzást szívtak magukba, hogy még ma sem tanácsos a közelükbe menni. De ne szaladjunk annyira előre.
Érkezés a zónába
A 30 kilométeres védőzóna határát szigorúan őrzik. Az ide érkező csoportoknak ellenőrzik az útlevelét, majd csak ezután léphetnek be. Ez egy átlagos hétvégi napon szinte ugyanolyan tömeget jelent, mint a világ bármely népszerű turista célpontjánál, érkezésünk idején legalább 10-12 busz várta, hogy behajthasson a zónába. A terület méretéből adódóan azonban nem kell nagy tömegtől tartani, bár egy-egy csoporttal össze lehet futni a nap során.
A túra első állomása a régióban jellegzetes installációk egyike, amely Csernobil város határát jelzi. Sokan valószínűleg meglepődnek, ha meghallják, hogy az erőműtől 14,5 kilométerre lévő kisvárosban napjainkban körülbelül négyezer ember él. Közülük sokan az erőmű környékén zajló munkálatokban vesznek részt, és napi szinten ingáznak vonattal az erőműbe és vissza.
A Csernobil (ukránul Csornobil) város határát jelző építmény (Fotó: Andersen Dávid)
Csernobil távolról sem annyira elhagyatott, mint Pripjaty, igaz, sok az üresen álló épület, de látszik, hogy itt tényleg életvitelszerűen élnek az emberek: bevásárlószatyros nénik, munkásruhás férfiak jönnek-mennek, ha nem is nagy számban, de ahhoz éppen elegen, hogy ne keltse szellemváros benyomását.
Atomenergia-ihlette falfestés Csernobil városban (Fotó: Andersen Dávid)
Itt áll a túra következő állomását képező Csernobil-emlékmű (avagy Üröm-emlékmű, mivel a város neve ezt jelenti ukrán nyelven). A katasztrófa áldozatainak emléket állító szobor egy trombitát fújó angyalt ábrázol, a jelenések könyvéből.
A Csernobil-emlékmű (a város neve ukrán nyelven ürömöt jelent, amely megjelenik a bibliai jelenések könyvében is) (Fotó: Andersen Dávid)
A következő megálló egy elkerített udvart jelent, ahová a látogatók nem léphetnek be, csupán a kerítés – és számos sugárveszélyre figyelmeztető tábla – mögül nézhetik az itt kiállított különleges járműveket. Az atomerőmű robbanásakor ugyanis nagy mennyiségű radioaktív grafit szóródott szét a környéken, többek között a 3-as reaktorblokk tetején is. Ennek eltakarítására eleinte a likvidátornak nevezett takarítókat küldték, de a sugárzás annyira erős volt, hogy a likvidátorok sokszor csak percekig voltak képesek ott maradni a reaktor tetején, néhány napon belül pedig belehaltak a sugárzásba. A mentőalakulatoknak más módszerre volt szüksége, ezért a rendelkezésükre álló eszközökből távirányítású gépeket, robotokat kezdtek fabrikálni, hogy biztonságos távolságból folytathassák a károk enyhítését. A sugárzás ereje rövid idő alatt ezeknek a kezdetleges távvezérlésű járműveknek az elektronikáját is kikezdte.
A sugárzó hulladék eltakarításához használt távvezérelt járművek. A bal oldali a hármas reaktor tetejéről söpörte le a sugárzó grafitot, a jobb oldali pedig robotizált dömperként szállította el a helyszínről (Fotó: Andersen Dávid)
Ezután jön a következő meglepetés, a túra ugyanis érinti a csernobili Szent Illés templomot, amely meglepően jó állapotban van. Mint az idegenvezetőnktől megtudhattuk, a templom épülete korábban fából volt, azonban miután háromszor is porig égett, végül kőből is felépülhetett és ebben a formájában a mai napig nyitva áll a hívők előtt.
A csernobili Szent Illés templom a mai napig várja a hívőket (Fotó: Andersen Dávid)
A szinte újnak tűnő templomot láthatóan gondos kezek tartják karban, sőt, ott jártunkkor éppen a kertet kaszálták, hogy rendezett legyen, sőt még arra is ügyelnek, hogy a látogatók le ne tapossák a virágokat.
Rendnek kell lennie! Fűre lépni tilos tábla a csernobili Szent Illés templom kertjében (Fotó: Andersen Dávid)
A templomot követően az erőműben történt robbanás első áldozatainak, a hős tűzoltóknak állított betonszobroknál áll meg a csoport. Azok a tűzoltók, akiket elsőként riasztottak a robbanáshoz ugyanis még azt sem tudták – legfeljebb sejtették –, hogy mivel van dolguk, mivel csupán annyit mondtak nekik, hogy „normál” tűzesetről van szó. A reaktor tetejére mászó első tűzoltókat társaik sosem látták többé élve.
A csernobili atomerő oltásában részt vevő hős tűzoltók emlékműve (Fotó: Andersen Dávid)
A csoport ezután Csernobil egyik szállodájában kap ebédet, ugyanis aki alaposabban be szeretné járni a zónát, akár több napos túrára is befizethet. A szuvenír-biznisz már itt is tetten érhető: automatából vásárolhatóak a fluoreszkáló sugárveszély jelzéssel ellátott pólók, ennél azonban egy fokkal megdöbbentőbb, a csernobili kézműves szappanok, amelyekből, ki tudja, miért, nem igazán vásárolnak a turisták.
Belépés a 10 kilométeres zónába
Az ebédet követően indul a csoport Pripjatyba, eközben egy újabb ellenőrző ponton is keresztül kell menni, ahogy közelítünk az erőműhöz. Az idegenvezető a város nevét és az alapítás évét (1970) jelző installációhoz érkezve figyelmeztet, hogy itt már tényleg komolyan kell venni a biztonsági előírásokat, vagyis, nem szabad lemenni az aszfaltozott útról, nem szabad leülni a földre és a táskákat sem ajánlott letenni, a ráragadó por ugyanis tartalmazhat sugárzó részecskéket. Ez azonban nem gátolja a csoportunk tagjai között viháncoló lengyel lánycsapatot, akik mintha csak a tengerparton lazulnának, úgy állnak neki szelfizni és pózolni a fűbe leszúrt, sugárveszélyt jelző tábla körül. A csoport többi tagja egy emberként temeti az arcát a tenyerébe, míg kötélidegzetű idegenvezetőnk kedvesen, de szigorúan ismét felhívja a lányok figyelmét rá, hogy nem a játszótéren vannak.
Pripjaty, 1970 – a város határában az alapítás éve is szerepel az útjelzőn (Fotó: Andersen Dávid)
Tovább indulva a csoport buszán is demonstrálják, hogy milyen hangot lehet hallani, ha esetleg, bármilyen okból jelentősen felszökne a sugárzás. Ez egy pillanatra mindenkibe belefagyasztja a szót, de az idegenvezető kedélyesen hozzáteszi, hogy a kocsi fém karosszériája viszonylag jó védelmet szolgáltat a sugárzás ellen, éppen ezért, aki enni vagy inni szeretne, azt is inkább a buszban tegye. Ezalatt a busz néhány, első ránézésre járhatatlannak tűnő ösvényen zötykölődik végig. Bár az interneten számos fotón és videón látható a csernobili szellemváros, mostanra annyira benőtte a növényzet, hogy elsőre szinte észre sem venni, amikor az ember megérkezik a több emeletes házak közé.
A világ legszomorúbb vidámparkja
Eleinte úgy tűnt, mintha egy véletlenszerű erdei tisztáson szálltunk volna ki a buszból, ám az idegenvezető elárulja, hogy Pripjaty egyik legjellegzetesebb objektumához tartunk. Egy kis séta és néhány bokor után pedig meg is pillantjuk a sárga óriáskerék gondoláit, amelyek 32 éve hiába várják az utasaikat.
Ami Párizsnak az Eiffel-torony, Londonnak a Big Ben, az Pripjatynak a sárga óriáskerék (Fotó: Andersen Dávid)
Pripjaty vidámparkja valószínűleg a világ legszomorúbb hasonló szórakoztató egysége, a körhintával, dodzsemmel és egyéb játékokkal kiegészített létesítményt ugyanis éppen 1986. május elsején tervezték átadni a nagyközönségnek. Az erőműben történt robbanás, majd az azt követő kitelepítés miatt azonban végül erre sohasem került sor.
A dodzsemek csendben rozsdásodnak az óriáskerék tövében (Fotó: Andersen Dávid)
A fenti, a kitelepítés utáni napokban készült videón még jól látszik, hogy a vidámpark körhintáján eredetileg propelleres, repülőre vagy űrhajóra emlékeztető felépítmények voltak, ezeknek mára nyomát sem látni, csupán a rideg fémszerkezet maradt, amely kísérteties csendben időnként lassan forogni kezd, ha feltámad a szél.
A hetvenes évekből származó falfestés a vidámpark mellett (Fotó: Andersen Dávid)
Egy közeli ház falán élethű falfestés egy békésen legelésző őzcsaládot ábrázol, a dodzsem pályáját körbefogó kerítésen pedig egy sünit ábrázoló rozsdás tábla jelzi, hogy itt valóban a gyerekek, illetve a családok álltak a középpontban.
Sünit ábrázoló tábla a sosem használt dodzsempálya oldalán (Fotó: Andersen Dávid)
Innen pár lépés csupán az egykori kulturális központ, amelyből ma már csak a roskadozó nézőtér maradt, a színpad közepén teátrálisan felállított festménnyel, amely egy az idegenvezetőnk által sem ismert kommunista vezetőt ábrázol. A kulturális központnak saját tornaterme is van, ahol a mai napig lóg a plafonról a mászásra használt kötél, az egyik focikapu mellé pedig egy dobogó előlapja van letámasztva.
Az egykori kosárlabdapályán csendben repedezik a parketta (Fotó: Andersen Dávid)
A falakról mindenhol pereg a festék, az embernek pedig nem árt a lába elé nézni, a padlót ugyanis szinte mindenhol üvegszilánkok borítják. Ennek ellenére a kosárlabdapálya színesre festett parkettája a mai napig meglepően jó állapotban van, már persze ahhoz képest, hogy a hatalmas ablakok évtizedek óta nincsenek a helyükön, így az eső és a szél is alapos munkát végezhet az épület belsejében is.
A tornaóra 32 éve elmarad (Fotó: Andersen Dávid)
A kulturális központ előterében meglepően jó állapotban maradt, jellegzetes falfestményeket látni, az egyik volt irodában a polcon pedig egy ott felejtett gyógyszeres fiola, valamint egy Lenint ábrázoló kép pihen, igaz, azt nem tudni, hogy ezek eredetileg is itt voltak-e, vagy csak valaki az itt-ott talált tárgyakat rendezte be néhány fotó erejéig.
A jellegzetes falfestmények több épület falán is láthatóak, némelyik meglepően jó állapotban vészelte át az elmúlt évtizedeket (Fotó: Andersen Dávid)
A kulturális központból Pripjaty egykori főterére jutunk, ahol a Hotel Polyssia nevű szálloda is áll. A csernobili zóna iránti érdeklődést jól mutatja, hogy a területet több filmben, sőt számítógépes játékban is feldolgozták. A Call of Duty 4: Modern Warfare című játékban pedig többek között a Hotel Polyssiába is be lehet lépni.
A Polyissia Hotel a jellegzetesebb pripjatyi épületek közé tartozik (Fotó: Andersen Dávid)
A szálloda mellett áll a városi tanács egykori épülete, ahol az atomerőműben történt robbanás után tartottak válságtanácskozást. A város vezetői a balesetet követően úgy határoztak, hogy a pánikot elkerülendő a lakosságot egyelőre nem tájékoztatják. A kitelepítés így csupán 24 órával a robbanást követően kezdődhetett meg.
A városi tanács épülete, ahol a pripjatyi vezetők eldöntötték, hogy a lakosságot nem avatják be (Fotó: Andersen Dávid)
A helyszínen a sűrű növényzet miatt viszonylag nehéz a tájékozódás, utólag, a térképet böngészve azonban világossá válik, hogy innen csupán pár száz méterre található az egykori Prométeusz mozi, amelynek falát hatalmas, viszonylag jó állapotban megmaradt mozaik díszíti.
A Prométeusz mozi falán látható mozaik egy részlete – a mozi előtt álló szobor ma már az erőmű közelében látható (Fotó: Andersen Dávid)
A mozi előtti Prométeusz szobor ma már nem látható itt a helyszínen, azt ugyanis az atomerőmű mellett állították fel újra. Egy mozizás után pedig mi sem esne jobban, mint egy kis séta a vízparton: Pripjaty megálmodói valószínűleg ezért tervezhették a Prométeuszt úgy, hogy pár perc sétára legyen csupán a kikötőtől, ahol kellemes és tágas kávézó várta a vendégeket.
Egy egykor csodás partmenti kávézó, a kikötőben (Fotó: Andersen Dávid)
A kávézó épülete ma már romokban áll, az egykor bizonyára csodálatos teraszt annyira benőtte a növényzet, hogy még a vizet sem látni, pár roskadozó lépcsőn lehet lejutni a Pripjaty folyó partjára. A távolban egy egykori lakóhajó roncsa lóg ki félig a vízből, még messzebb ipari daruk rozsdásodnak a parton.
A zónába beszökő graffitisek művei csak még kísértetiesebbé teszik a szellemvárost (Fotó: Andersen Dávid)
Innen a csoport visszaindul a buszhoz, út közben pedig megszemlélhetjük az atomerőműtől mindössze 2 kilométerre lévő szellemváros egyik olyan üzemét, amelyben a mai napig is dolgoznak. Két ilyen van mindössze Pripjatyban, a víztisztítót telep, illetve egy ruhatisztító üzem, ahol a munkások ruháit mossák.
Irány az erőmű – és a ráadás!
A túra nem lenne teljes, ha magát az erőművet ne mutatnák meg közelről. A szellemvároshoz képest lényegesen kevésbé izgalmas létesítmény, igaz, menet közben látjuk a már említett Prométeusz-szobrot. A hatalmas fémkupola úgy öleli a nyolcvanas években felhúzott erőmű épületét, mintha mindig is ott állt volna.
A csernobili atomerőmű 4-es blokkját a világ legnagyobb mozgatható fémkupolája takarja (Fotó: Andersen Dávid)
Az idegenvezető elárulja, hogy itt, alig 2-300 méterre az erőműtől, most már akár hosszabb ideig is lehet tartózkodni, a kupola ugyanis igen hatékonyan árnyékolja le a halálos sugárzást.
Gamma-sugárzás a csernobili erőmű előtt – a fémkupola felépítése előtt ugyanitt háromszor ekkora értéket lehetett mérni (Fot: Andersen Dávid)
Sőt, azt is megtudhatjuk, hogy a kupola nem egyszerűen egy nagyméretű fémburok, a belsejében ugyanis önműködő robotok dolgoznak fáradhatatlanul: a 4-es blokk maradványait bontják folyamatosan, az akár 50 tonna megmozgatására is képes karok, a törmeléket pedig egy erre a célra kialakított részen teherautókra rakják, hogy a sugárzó hulladékot biztonságos tárolóhelyre szállíthassák. A távolban felsejlik az erőműhöz tervezett, de a baleset miatt félbehagyott 5-ös reaktorblokk rozsdásodó tömege.
A zebrának már nyoma sincs, de a tábla még a helyén van (Fotó: Andersen Dávid)
Mielőtt a túra véget érne, még egy állomáson megáll a csoport: ez a titokzatosan csak Csernobil 2-nek nevezett egykori titkos katonai létesítmény, ahol egy nem mindennapi eszköz rejtőzik a sűrű erdőben. Igaz, a rejtőzés talán túlzó kifejezés, a 140 méter magas és több mint 400 méter széles Duga radar ugyanis minden, csak nem diszkrét.
A döbbenetes méretű Duga radar okozhatja Csernobil következő problémáját (Fotó: Andersen Dávid)
Az elképesztő méretű radart a hetvenes években fejlesztették ki, segítségével pedig az USA által kilőtt rakéták érkezését próbálták volna előre jelezni. Bár iszonyatos költséggel épült, a jellegzetes hangja alapján harkálynak becézett radarok eleinte nem működtek túl megbízhatóan. Komolyabb fejlesztésekre volt szükség, hogy a Duga végül beváltsa a hozzá fűzött reményeket.
Lebontani nincs pénz, de ha összedől, katasztrófát okozhat (Fotó: Andersen Dávid)
Természetesen az óriási antennarendszert nem lehetett egyszerűen elrejteni, hiszen a több kilométerre lévő Pripjatyból is tisztán látszott, az ott lakóknak éppen ezért azt mondták, hogy a létesítmény az ő védelmüket szolgálja. Az erőműben történt robbanás miatt azonban a Dugát üzemeltető személyzetnek is mennie kellett, az óriási radarháló pedig azóta is csendben rozsdásodik. Mivel több tízezer tonnás tömegről van szó, ez komoly gondot is jelent, ha ugyanis a Duga összedől, olyan erővel csapódik majd a talajba, ami földrengést idézhet elő, ami nem jó hír az egyébként is ingoványos, mocsaras vidékre épült erőmű szempontjából. Egyelőre nincs rá terv, hogy ezt hogyan lehetne megakadályozni, mivel a Duga lebontása is többmilliárdos költséget jelenten, amire jelenleg nincsen keret.
Gyerekeknek való gázálarc lóg az egyik villanyoszlopról (Fotó: Andersen Dávid)
Csak remélni lehet, hogy ezt az emberiség – tanulva a csernobili katasztrófából – valamilyen módon el tudja kerülni. Egy ilyen csernobili túra ugyanis amellett, hogy kétségtelenül érdekes és nem hétköznapi élmény, komor emlékeztető is arra nézve, hogy ha az emberi butaság, törtetés és szervilizmus egyesül, annak évtizedekre, ha nem évszázadokra szóló tragikus következményei lehetnek.