Shamus Rae a KPMG globális tanácsadó cég brit szervezetében az úgynevezett digitális bomlasztó technológiákat vizsgáló üzletágat vezeti. Ha ez elsőre nem feltétlenül érthető, az nem csoda, ezért rögtön ezzel támadtam le az idei Brain Bar pénteki napján előadó szakembert. Rae azonban nem jött zavarba ettől, és a további kérdésekre is hasonló részletességgel válaszolt.
Shamus Rae, a KPMG „fehér kalapos üzleti hackere” a Brain Bar színpadán (Fotó: Brain Bar)
Az ön titulusa Head of Digital Disruption. Mit jelent ez pontosan, milyen területen igyekszik zavart kelteni?
Két dologgal foglalkozom, a KPMG mesterséges intelligenciákkal kapcsolatos stratégiája az egyik. A másik feladatom viszont az, hogy olyan új típusú üzleti modelleket és folyamatokat kutassak, amelyek alkalmasak lehetnek rá, hogy romba döntsék a vállalatot. A legtöbb nagyvállalat úgy kezdi a digitális átalakulást, hogy mindent a saját üzleti modelljükön belül próbálnak megoldani. Mi viszont feltesszük a kérdést, hogy mi lenne, ha egy olyan startup lennénk, amelyet nem kötnek az üzleti korlátok, hogyan és mivel tudnánk a feje tetejére állítani a piacot. Úgy is mondhatnánk, hogy egy fehér kalapos (white hat) hacker vagyok, csak én nem számítógépeket török, hanem üzleti terveket. Ezzel a proaktív hozzáállással jól járunk, mert a felmerülő ötleteket előbb-utóbb meg fogja valósítani valaki, ezért nem árt felkészülni.
A Brain Bar előadásának címe: „Lehet-e »jövőbiztos« a munkánk?”. Hogyan készülhetünk fel a jövő kihívásaira?
Tagja vagyok a brit parlament egyik bizottságának, amely a mesterséges intelligenciával kapcsolatos kérdéseket vitatja meg. Emiatt úgy látom, hogy a legtöbb ember kizárólag utópiaként vagy disztópiaként tekint a jövőre. Én viszont úgy gondolom, hogy a szingularitásra kell koncentrálnunk, vagyis arra a pontra, amikor megjelenik egy olyan mesterséges szuperintelligencia, amelynek emberfeletti képességei vannak. Sokan vitatják, hogy ez megvalósulhat, számomra viszont nem az a kérdés, hogy létrejöhet-e a szingularitás, vagy sem, hanem hogy mikor fog bekövetkezni.
Sophia, a robot is ott volt a Brain Bar előadói között
Ami az utópiákat és a disztópiákat illeti, az a probléma, hogy kizárólag a szingularitás eljövetelére koncentrálnak. Pedig már az odafelé vezető út is nagyon fontos, hiszen vannak olyan képességek, amelyeket automatizálni tudunk. Például az arcfelismerés vagy a különböző tárgyak felismerése. Ott a munka kérdése is: az emberek munkahelyekről, állásokról beszélnek, ha a jövőre gondolnak, pedig valójában az egyes részfeladatokról kellene inkább beszélni. A gépek ugyanis nem egyik napról a másikra fogják elvenni a munkánkat, hanem lépésről lépésre, apró szeletenként. Innen nézve viszont arra a kérdésre, hogy jövőbiztossá tehetjük-e a munkánkat a szingularitással szemben, az a válasz, hogy nem valószínű. Hiába mondanék most bármit, nem hiszem, hogy egy 20 éves távlaton túl bármire is fel tudunk készülni. A kérdés inkább az, hogy ha választanunk kell, mit válasszunk, milyen irányba haladjunk tovább? Meggyőződésem, hogy a létbiztonságunk kérdésére a választ a technológia és a humán tárgyak kereszteződésében találjuk. Ezt más néven fuzzy technek nevezhetjük, egy olyan világnak, ahol elmosódnak a határok technológia és kreativitás között.
A robotok nem azonnal fogják elvenni a munkánkat, hanem apró lépésenként (Fotó: Brain Bar)
Ezt hogyan valósíthatjuk meg?
Minden az oktatáson múlik, amit abszolút a személyes ügyemnek tekintek. Feltett szándékom, hogy Nagy-Britannia összes osztályfőnökével beszélgessek erről. Közel 25 000 iskolánk van, eddig nagyjából az összes intézmény 13 százalékát tudtam meglátogatni.
A lényeg, hogy olyan emberekre lesz szükség, akik megértik az üzleti oldalt is, de kellően kreatívak ahhoz, hogy a két terület között kapcsolatot tudjanak létesíteni. És itt jön a képbe az oktatás, amivel rengeteg probléma van: az oktatási rendszerek jelenleg világszerte két kategóriába osztják a diákokat. Vannak a technológiához kapcsolható területek, és vannak, amelyeknek semmi közük ehhez. Ez nem túl hatékony, az oktatási rendszer viszont fenntartja ezt az állapotot, és a tanulókat vagy az egyik, vagy a másik irányba nyomják. Különösen igaz ez a lányok esetében.
A statisztikák szerint 15 éves korig sok lány érdeklődik a tudományos karrier iránt, később azonban ez a szám meredeken lecsökken. Az oktatásban egyszerűen elveszik a lányok kedvét a tudományos, technológiai területektől.
Shamus Rae nem túl optimista a munkahelyeket illetően (Fotó: Brain Bar)
Elkeserítő a helyzet, főleg, hogy sok olyan iskola van – legalábbis nálunk –, ahol egyszerűen nem tanítanak informatikát, még választható tárgy formájában sem. Eközben nekem van egy 16 és egy 13 éves gyerekem, az idősebbik pedig kifejezetten érdeklődik a technológiai tárgyak, de a művészetek iránt is. Egyébként pont tőle származik az egyik legjobb idézet, amit a témával kapcsolatban hallottam. Körülbelül egy hónapja ugyanis megkérdeztem tőle, hogy ő hogyan készül a jövőre, mit gondol, mivel fog foglalkozni mondjuk tíz év múlva. A válasza megdöbbentett, azt mondta:
ahhoz, hogy erre válaszoljunk, képzeljünk el egy olyan világot, amiben nincs szerepe a pénznek. Ha ez megvan, akkor nézzük meg, hogy mi az, amit az emberek egy ilyen világban is értékesnek találnának.
Persze lehet, hogy ez még nem 5-10 éven belül fog megvalósulni, de rengeteg igazság van benne. Elvégre gondoljunk bele: kávét például már most is vehetünk egy géptől, de mi mégis azt szeretjük inkább, ha odamehetünk valakihez, aki kedvesen beszélget velünk, amíg elkészíti a kávénkat.
Akkor meg vagyunk mentve, mert az emberi tényezőre mindig szükségünk lesz?
Nem vagyok túl optimista a munkahelyeket illetően, a Brain Bar-előadásomnak is fontos részét képezi ez a terület. Létezik egy Gini-indexnek nevezett együttható, egy közgazdaságtanban használt mérőszám, amely a statisztikai eloszlások egyenlőtlenségeit méri. Ha a bérek eloszlását nézzük, a Gini-index szerint azt találjuk, hogy az Egyesült Államokban például soha nem volt ennyire rossz a helyzet 1937 óta, nagyon nagyok a különbségek az alacsony és a magas fizetések között. Az egyre szélesebb körű automatizálás, robotizálás pedig csak rontani fog ezen a helyzeten. Ezért proaktívan, előre kell gondolkodnunk, hogy hogyan kezeljük majd a társadalmi problémákat. Gondolok itt például az alapjövedelem kérdésére akár. Sok esetben csak egy helyben toporgunk, úgy, hogy csak látszatmegoldásokra futja a döntéshozóktól – ezt aktív tehetetlenségnek hívják.
Tudna mondani erre egy példát?
Hogyne, az egyik leghíresebb példa, amelyen keresztül Donald Sull, az MIT professzora felvázolta az aktív tehetetlenségről szóló elméletét, a Kodak vállalaté. A fotózás világában megkerülhetetlen nagyvállalat már 1975-ben kifejlesztett egy digitális kamerát, azonban nem is dobták piacra, mert attól tartottak, hogy rontja majd a cég filmes üzletágának az eredményeit. Amikor pedig észbe kaptak, már késő volt, a cég pedig csődbe ment.
Az aktív tehetetlenség azonban sajnos rengeteg cégnél megfigyelhető. Sok cégvezetővel szoktam beszélgetni, és megfigyeltem, hogy sokan nagyon hasonlóan viszonyulnak a digitális technológiákhoz. Általában azt mondják: „ó, ez nagyon érdekes terület, gyorsan ki is nevezek valakit innovációs vezetőnek”. Ezt meg is teszik, jó sok pénzt adnak az illetőnek, aztán csak reménykednek, hogy még azelőtt nyugdíjba mehetnek, mielőtt az innovációs vezetőjük előáll valami ötlettel. Sajnos, az aktív tehetetlenség a politikában is jelen van: azok a lépések, amelyekre szükségünk lenne, ritkán népszerűek. A politikusoknak pedig erre ugyanaz a válasza: alakítunk egy bizottságot és készítünk egy tanulmányt. Nagyjából ennyi.
Shamus Rae-től a Brain Bar közönsége is kérdezhetett (Fotó: Brain Bar)
Hogyan készülhetünk fel, hogy megmaradhassunk a saját területünkön, mégis védekezzünk a technológiai fejlesztések térnyerésével szemben?
A már említett kreativitásra lesz nagy szükségünk, ennek azonban az oktatás sokszor útját állja. Az a baj, hogy az oktatási rendszereket világszerte a termelési rendszerek mintájára képzelték el. „Betöltjük” a gyerekeket a rendszerbe, és ugyanolyan formájúra préseljük őket. Ez pedig a kreativitás temetője. Mondok egy példát: kérdezzünk meg egy csoport 4-5 éves gyereket, hogy mire tudnának használni egy gemkapcsot. Több tucat ötletük lesz majd, kitalálnak mindenfélét. Ezután ismételjük ezt meg egy csoport 18 évessel. Ők már csak 4-5 különböző ötlettel fognak előállni. Egyszóval megöltük a kreativitásukat.
Pedig egy érdekes idézet szerint – sajnos nem emlékszem, hogy kitől származik – minden olyan feladatot, amit le lehet írni, automatizálni fogunk. Eszerint csak azoknak marad majd meg a biztosan munkája, akik ezeket a leírásokat készítik.
Akkor az újságírók biztonságban lesznek?
Ilyen szempontból igen, de mivel hatalmas nyílt piac alakult ki ezen a téren, például a brit újságírók napidíjai meredeken zuhanni kezdtek. A probléma viszont inkább az, hogy sok embernek fogalma sincs, hogy a munkája veszélyben forog. Ott vannak például a kamionsofőrök: csak az Egyesült Államokban hárommillió kamionsofőr dolgozik. Az intelligens robotoknak, önvezető járműveknek köszönhetően ezeknek a munkahelyeknek több mint a felét automatizáljuk majd a jövőben, a kamionsofőrök többségének azonban erről fogalma sincs, mert nem tudják, hogy mi folyik ezen a területen. De ezen a ponton egy fontos dolgot meg kell jegyeznem: tartja magát egy tévhit, amely szerint a robotok csak az alacsony képzettségű dolgozók munkáját veszik majd el. Ez nem igaz, gyakorlatilag nincs olyan terület – a bankok világától az egészségügyön keresztül a szolgáltatóiparig –, ahol ezzel ne számolhatnánk. Ráadásul ez csak a probléma egyik fele. Proaktívan fel kell készülnünk a gazdasági helyzet kezelésére, a történelmi példák ugyanis azt mutatják, hogy társadalomként nem teljesítünk túl jól, ha egy-egy iparág megszűnése után át kell képeznünk az ott dolgozókat. Ez egy reménytelen folyamat, aminek az eredményét ma is láthatjuk például a szénbányászat esetében. Az automatizálás azonban a társadalom sokkal szélesebb rétegeit fogja érinteni, ezért is kell előre felkészülnünk, mert kétlem, hogy minden egyes embernek tudnánk találni új feladatokat.
Ez elég gyászosan hangzik…
Igen. Ugyanakkor a mesterséges intelligencia elterjedéséből mindenki profitálhat, csak ehhez gazdasági lépéseket kellene tennünk – befektetni, infrastruktúrát építeni és így tovább. Példaként említhetném a brit egészségügyi rendszert, az NHS-t. Óriási mennyiségű adat áll a rendelkezésükre az emberek egészségét illetően, de ezek az adatok nem „tiszták”, szét vannak szórva az országban. A kérdés az, hogyan tudunk létrehozni olyan eszközöket, amelyeken keresztül ezekből az adatokból a brit gazdaság és az abban működő vállalatok is profitálhatnak. Ehhez pedig olyan eszközökre van szükség, amelyek létrehozásába szinte bárki bekapcsolódhat, nem csak a Google-höz hasonló méretű globális cégek. De itt megint csak az előrelátásra lenne szükség, mert a legtöbb cég – bankok, ingatlanbefektetők, de más iparágak is – a profitmaximalizálásra koncentrálnak. A legtöbb erőforrásukat arra használják, hogy fenntartsák a bevételi mutatóikat, a változással viszont nem foglalkoznak. Előbb-utóbb pedig jönni fog valaki, aki olyan változásokat hoz, amikre nem lesznek felkészülve, mert csak a rövid távú nyereségnövelésre koncentrálnak. Ha pedig ez így megy tovább, sok vállalat jut majd a Kodak sorsára…
Vannak olyan területek, amelyek már eleve „jövőbiztosak”?
Ehhez vissza kell utalnom arra, amit a fiam mondott. Nem nagyon látok olyan területet, ahol ne jelentkezne a technológia hatása. A mesterséges intelligencia már a művészetek világában is megjelent. Persze itt valójában arról van szó, hogy a mesterséges intelligencia segíti a művészek munkáját. Ezért érdemes megnéznünk, hogy melyek azok a területek, amelyek még ezzel a segítséggel együtt is fenn tudnak maradni. De óvatosan kell dobálózni az olyan számokkal, mint 5-10 év, mert ezek csak adatok. Ez pedig akár veszélyes is lehet. Gondoljunk a Tesla önvezető autókra. Az adatok szerint a Teslák 350 millió mérföldenként ölnek meg egy embert. Ezzel szeretik riogatni az embereket, Elon Musk azonban erre azt mondta – volt szerencsém egyszer együtt vacsorázni vele –, hogy amikor ilyen statisztikákat mutogatnak, soha nem teszik mellé, hogy egy más típusú autónál hogy néz ki ez az arány. Ezzel viszont azt érik el, hogy az emberek lassabban fogadják el az új technológiákat, amivel végső soron, ha nagyon drasztikus akarok lenni, azt mondhatjuk, hogy az ilyen félremagyarázások konkrétan embereket ölnek.
Shamus Rae szerint nincs olyan terület, amely elkerülhetné a digitalizálódást (Fotó: Brain Bar)
Rengeteg embert foglalkoztat a robotok és a mesterséges intelligencia kérdése, de jóval kevesebbet beszélnek a virtuális valóság várható hatásairól.
Érdekes kérdés. Van egy Darren Brown nevű illuzionista Nagy-Britanniában, aki létrehozott egy különleges műsort. A jelentkezők azt hitték, egy valóságshow-ba jelentkeznek. Egyesével kellett megérkezniük a helyszínre, ahol aztán mindenféle történt velük. A lényeg, hogy a műsor végére eljutottak oda, hogy az egyik ember a másikat akarta konkrétan lelökni egy épület tetejéről. Gyakorlatilag addig manipulálták a résztvevőket, amíg ki nem derült, hogy ki az, aki akár gyilkosságot is elkövetne. Most képzeljük el ugyanezt, de úgy, hogy egy egész társadalom él egy virtuális valóságban. Ha pusztán az elménket ilyen könnyű manipulálni, képzeljük el, hogy a hackerek és a cyberbűnözők mire lehetnek képesek. Egyszóval igen, párbeszédet kell kezdeményeznünk a virtuális valóság etikai kérdéseiről is.
Végezetül, az olyan sorozatok kapcsán, mint például a Westworld, felmerül a kérdés, hogy vajon az emberiséget is „jövőbiztossá” kell-e tennünk?
Nemrég olvastam egy tanulmányt, amely szerint 2055-re az emberi jogokhoz hasonló jogokat kell biztosítanunk a robotoknak. Ez pedig egy fontos kérdés, ahogy az is, hogy milyen lesz az emberiség következő generációja. Ma ugyanis már használjuk a génmanipulációs módszereket. Elon Musk pedig nemrég megalapította a Neuralink nevű céget, amely beültethető agy-számítógép csatlakozást fejleszt. Előbb-utóbb eljön az idő, amikor mindannyian csatlakozni fogunk egy mesterséges intelligenciához. Ez pedig hamarabb be fog következni, mint várnánk. Ha most visszamennénk 2014-be, látnánk, hogy épp azt találgatják, hogy mikor győzheti le egy számítógép az embert a Go nevű játékban. A megoldást 2027-ig ígérték, most pedig itt ülünk 2018-ban és már rég túl vagyunk ezen. Vagyis, ha a jövőre kíváncsi, ne egy mesterséges intelligenciával foglalkozó szakembert kérdezzen, ők ugyanis „következetesen kudarcot vallottak, amikor megpróbálták megjósolni a jövőt”.
