Múlt héten volt az NLCafé csapatépítő kirándulása. Tudom, messziről kezdek, de hidd el, kedves olvasó, tényleg a Mamma Mia 2 kritikáját olvasod, és becsszó, hamarosan kikötök a filmnél. Szóval múlt héten volt a csapatépítő kirándulásunk Várgesztesen, és ahogy az ilyen eseményeknél lenni szokott, késő este a résztvevők nagy része már erősen szalonspicces állapotban létezett.
Ilyenkor lehullik mindenkiről a „csak a Discovery miatt van tévém, és az operát szeretem” kultúrálarca, és előtör az igazi énje, ami kis csapatunk esetében régi, nagyrészt Táncdalfesztiválos slágerek bömböltetésében és közös éneklésében (?) mutatkozott meg. Persze egy-egy Koós János vagy Zalatnay Cini sláger megszólalásakor egy-két szájból elhangzott az „Úristen, csak ezt ne!” vagy a „Mi ez a szar?” nevű örökbecsű, és tudtuk, hogy az egész szituáció valahol egy kicsit ciki, de kint voltunk a szép, holdfényes természetben, együtt voltunk, mérsékelten pocsék viccekkel és lejárt szavatosságú slágerekkel szórakoztattuk egymást, és persze kicsit (?) be is voltunk piálva (tisztelet a kivételnek), szóval összességében véve jó volt. Hogy miért mesélem el mindezt? Mert pontosan ilyen érzés megnézni a Mamma Mia folytatását, a bepiálást leszámítva.
Őszinte giccs
Nem igazán van épkézláb indok a Mamma Mia: Sose hagyjuk abba létezésére, ha leszámítjuk a tényt, hogy maradt még néhány felhasználatlan ABBA sláger az első film után, és az a rész a maga idejében 610 millió dollárt hozott. A jó hír az, hogy már az első film is hasonló cipőben járt: mi szükség ugyanis egy tinglitangli jukebox musicalre, ami színészi alakítások helyett masszív ripacskodást, épkézláb sztori helyett régi slágereket és valódi dráma helyett totális sekélyességet kínált? Az égadta világon semmi, viszont jól éreztük magunkat tőle. Az efféle alibifilmek működésének titka ugyanis az, hogy őszintén csinálják. Az alkotók legyenek őszintén romantikusak, ne csak csinálják a giccset, hanem higgyenek is benne, és tényleg higgyék el azt, hogy egy régi, fülbemászó sláger hamiskás eléneklésével a görög tengerparton egy kicsit jobbá tudják tenni a világot, ha csak pár perc erejéig is. A 2008-as Mamma Mia! titka az volt, hogy a mindig csodálatos Meryl Streeptől kezdve az énekelni nem tudó Pierce Brosnanen át az utolsó hangtechnikusig mindenki hitt a filmben, ezért olyan pozitív energia sugárzott a vászonról a nézőkre, hogy nehezen lehetett neki ellenállni. Soha, semmilyen körülmények között nem mondanám azt, hogy a Mamma Mia! jó film volt, de azt bármikor aláírom, hogy egy olyan film volt, amit jó volt nézni. Van egy jó hírem: a második rész is tudja ugyanezt.
Újrahasznosítás
Donna (Meryl Streep) meghalt, a lánya, Sophie (Amanda Seyfried) azonban eldönti, hogy megvalósítja édesanyja álmát, és menő hotelt csinál a helyből, amibe az édesanyja annak idején beleszeretett. A nyitóbulira a fél világot meghívja, de egy jókora vihar, és néhány hanyagul odakent konfliktus miatt úgy fest, a Sophie számára fontos emberek közül sokan nem jönnek majd el. Ez és a lány terhessége adja a Mamma Mia! folytatásának egyik felét, míg a másik felében Donna fiatal éveit (ekkor Lily James alakítja Streep szerepét) láthatjuk, pontosabban azt az időszakot, amikor elvégezte az egyetemet, majd egy hirtelen elhatározásból Görögországba keveredett, ahol villámgyorsan intim viszonyba került három jóképű fiatalemberrel, és a kapcsolatok valamelyikéből teherbe is esett. Utóbbi szál történetét az első részben már szóban elmesélték, szóval túl sok meglepetést nem tartogat, de aki egy Mamma Mia! filmre a sztori miatt ül be, az amúgy is magára vessen. A két idősík folyton váltakozik, egyik sem nő a másikra, és ahol kell, szépen ki is egészítik egymást.
A Mamma Mia! Sose hagyjuk abba sztárjai
Egy kis újítás
A két idősíkon zajló cselekmény határozottan jót tesz a filmnek, mert lendületesebbé teszi a cselekményt. Míg a múltban játszódó jelenetek szolgálnak több romantikával, addig a jelenbéli pillanatok inkább humorban erősek, nem utolsósorban a mókázásra mindig kapható veterán színészgárdának köszönhetően. Kifejezetten jót tett a filmnek, hogy a forgatókönyvírók csapatába szerződtették Richard Curtist, a Négy esküvő és egy temetés, valamint az Igazából szerelem íróját, aki egészen frenetikus egysorosokkal („Az anyaság piszok nehéz. Ha könnyű lenne, az apák csinálnák.”, „Rá kellett jönnöm, hogy talán a szénhidrát az én lelki társam.”) ajándékozza meg a nézőket. Az új Mamma Mia-filmben sokkal jobbak a dumák, mint a régiben, és nagy dolog, hogy egy folytatás bármiben is felül tudja múlni az elődjét, de itt sikerül.
Cher a Mamma Mia 2-ben
A régi színészek még mindig olyan önfeledten bolondoznak, mint legutóbb, az újak közül a fiatalok bájosak, Andy Garcia sokadszor bizonyítja, hogy az idősödő amorózó szerepét gyakorlatilag neki találták ki, míg Cher az Cher: amint megérkezik, mindenki elől ellopja a show-t. A Mamma Mia: Sose hagyjuk abba egy váratlanul jól sikerült folytatása egy váratlanul sikeres filmnek, és ugyanaz a titka, ami az első résznek volt: egy tiszta, őszinte giccsözön, egy jókedvet árasztó, felvállaltan sekélyes bulifilm, amit akkor tudunk igazán élvezni, ha egy pillanatra sem próbáljuk komolyan venni. Ha még Meryl Streep is többet kapott volna benne öt percnél, már túl sok lett volna a jóból.
