Valamikor, tizenvalahány évvel ezelőtt a böhöm terepjárókért rajongott mindenki, az autógyártók pedig egyre-másra szórták tele a piacot a külső megjelenéstől és a fő felhasználói társadalmi rétegtől függően tiszteletet parancsoló és/vagy félelemkeltő modellekkel. Menekült is mindenki az útjukból, amikor meglátták a visszapillantóban a Godzilla módjára benéző fényszórókat, hűtő- és gallytörő rácsokat.
Aztán valaki valahol feltette a kérdést: jó, jó, de minek ilyen autó a nagyvárosokba és az autópályákra, ha a többség gyakorlatilag soha nem tér le a tükörsima aszfaltról, és pláne nem fog a somogybabodi off-road fesztiválon sarat dagasztani, ha egy mód van rá. Leszámítva, hogy a tükörsima aszfalt hazánkra kevésbé jellemző, ez helyes meglátásnak bizonyult, ekkor pedig felvirradt a meglehetősen ellentmondásosan városi terepjárónak nevezett autók korszaka.
Ezek a verdák a saras-köves földutakra kitalált „rendes” terepjárók kistesói, amiket leginkább az edzőteremben első napján is már teljes, neonszínű – és méregdrága – technikai ruházatban parádézó pozőrökhöz lehetne hasonlítani. Úgy néznek ki, mintha, de ha valóban végig kellene tolni egy haladókra kalibrált TRX-edzést, hát belehalnának. Cserébe nem úgy néznek ki belülről, mint egy katonai kanálgép és egy szovjet teherautó szerelemgyereke.
A külső ne tévesszen meg senkit, a BMW X2 valójában egy városi autó (Fotó: Andersen Dávid)
Aztán, ahogy telt múlt az idő, arra is rájöttek az autógyári okosok, hogy az újdonság varázsa előbb-utóbb megkopik, és a városi terepjárókat – mostantól nevezzük SUV-nak, mert rövidebb –, szóval a SUV-okat sem lehet a végtelenségig tukmálni a vásárlókra (noha a közutakat elnézve, dehogynem lehet, legalábbis még nem értünk el ezen járműtípus felezési idejéig). Itt volt az ideje, hogy valami cifrát tegyenek az amúgy fényes sikereket arató szegmensbe.
A megoldás: szubkompakt-crossover-SUV
A magyar nyelv szépségei iránt fogékony emberek szemébe könnyet csaló megnevezést a BMW-nél egészen pontosan subcompact sports activity coupénak nevezik, amihez jellemzően olyan fogalmak csatlakoznak, mint „aktív életmód”, „nagyvárosi, fiatalos, modern”, illetve „úttörő, dinamikus” és hasonlók. Ha ettől a kedves olvasó fejében helyenként képzavar támad, nincs vele egyedül. Na, egy kicsit ilyen a találkozás a BMW X2-vel, egészen pontosan a BMW X2 xDrive25d-vel. Abból is az M-csomagos változattal, amely többek között sportosabb futóművet, na meg az itt-ott ízlésesen elhelyezett M-emblémát jelenti.
Elhagytuk vele az aszfaltot, de csak egy pár fotó erejéig (Fotó: Andersen Dávid)
Külsőre kifejezetten mutatós, van benne valami üdítően antibéemvés, már ami a márkához kötődő negatív sztereotípiákat illeti. Az egyhetes teszt során egyszer sem éreztem, hogy úgy néznének rám, a vidám aranyszínű fényezés és a kedvesen bumfordi külső szinte mindenkit mosolyra fakasztott, és még az autók iránt kevésbé fogékony ismerőseim is alaposan körbejárták az X2-est, amely egyébként a BMW X1 „felpimpelt” változatának tekinthető.
Ha egy dolgot kell kiemelnem, ami igazán szép ezen az autón – van rajta néhány ilyen részlet –, talán a felnikre mutogatnék, amelyekhez hasonlókat a jóval többe kerülő szupersportkocsikon lehet látni. Az autó orrán érhető tetten leginkább, hogy itt az X1 sportosabb unokatesójáról van szó, első ránézésre kifejezetten látványosak, másodikra kissé viccesek a lökhárítóból kialakított kamulégbeömlők, a küszöbön és az autó fenekén kialakított diffúzorszerű elemek viszont inkább ez utóbbi kategóriába tartoznak, lévén, valós funkciót nem töltenek be. Ezt talán megspórolhatták volna, javára vált volna az egyébként tagadhatatlanul csinos összképnek.
A dizájn belül is szép és kiegyensúlyozott, az autó színéhez állított hangulatfény itt végre tényleg hozzáad a látványhoz, nem pedig bazári LED-világítást idéz, mint egynémely konkurensnél. Az ülések kényelmesek, és hála legyen a tervezőknek, nem bőrborításúak. Ezen a ponton be kell vallanom, sosem értettem a bőrülés vonzerejét, az X2 puha plüssel borított ülőhelyei sokkal szimpatikusabbak voltak, noha egy darabig el kellett bíbelődni a beállításukkal. Ettől függetlenül a kocsiban ülve tényleg érezni, hogy prémiumkategóriás autóban ül az ember, nincsenek hézagos illesztések, kopogós műanyagok, jó hozzáérni a különféle felületekhez. Az X1-hez képest magasított karosszériából előre és oldalra jól ki lehet látni, hátrafelé viszont már kevésbé, a hátsó szélvédő inkább afféle szimbólumként van csak jelen, ha nagyon rosszindulatú akarnék lenni, azt mondanám, egy tank kémlelőnyílásán át többet látni a világból, ezt szerencsére a visszapillantók és a tolatókamera jótékonyan kompenzálja.
Hátulról is tetszetős, bár a lökhárító alján kialakított áldiffúzort igazán nem kellett volna… (Fotó: Andersen Dávid)
A csomagtartó a maga 470 literjével nem a világ legnagyobbja, de azért bőséggel pakolható, ráadásul okosan elhelyezett kampóknak és hálóknak köszönhetően egészen egzotikus konfigurációjú csomagokat is biztonságosan el lehet benne helyezni. Ha pedig a két hátsó ülést ledöntjük, 1355 literes bálteremmé alakul a csomagtér, szóval kis túlzással akár költöztethetnénk is vele, ha nagyon akarnánk. A csomagtartó – a prémiumkategóriának megfelelően – a slusszkulcsról gombnyomással nyitható-zárható, de a csomagtér ajtajának alján elhelyezett gombbal is visszacsukhatjuk.
Elsőre letisztult, aztán elkezded használni
A műszerfal olyan, amilyet egy prémiumkategóriás német autóban elképzel az ember, legalábbis első blikkre. Letisztult és áttekinthető, nincsenek agyonbonyolított kapcsolók – leszámítva talán a kormányon elhelyezett görgős izéket – minden egyértelmű, vagy annak tűnik. Aztán életre kel a fedélzeti számítógép és az iDrive nevű tárcsás-gombos-érintőfelülettel is felszerelt dolog segítségével megpróbál az ember navigálni a menüben, és rájön, hogy a digitális képernyő feneketlen gödröt nyit meg, amelyben nem nehéz elveszni. Picit talán túloztam, de tény, hogy az iDrive nem vált a kedvenc beviteli eszközömmé, még akkor sem, ha az első generáció megjelenése óta a BMW mérnökei sokat finomítottak a felhasználói élményen. Ettől függetlenül a teszt végére sem tudtam megtalálni azt az opciót, amellyel egy korábban megadott navigációs útvonalat törölni lehet, így jobb híján úgy oldottam meg a feladatot, hogy megadtam egy két sarokra lévő címet, amelyet elérve automatikusan törlődött a megjelölt útvonal. Szóval nem lettünk a legjobb barátok, igaz, az iDrive kezelését idővel azért meg lehet szokni, még ha nem is ez lesz a kedvenc beviteli eszközöm.
A műszerfal szép és letisztult – a digitális menüben viszont nehezebb eligazodni (Fotó: Andersen Dávid)
A Harman Kardon hifiért viszont jár a piros pont, elképesztően tisztán szól még komolyabb hangerőn is, a basszusok pedig olyanok, mintha az ülésekbe külön mélynyomót építettek volna, konkrétan érzi az ember, ahogy a veséjét rezgeti a ritmus. Vérbeli 2018-as autóként a zenét szinte bármilyen módon hallgathatjuk, USB-n, USB-re csatlakoztatott telefonon és természetesen Bluetooth-csatlakozáson keresztül is, sőt, aki esetleg nosztalgiázna, annak ott a CD-lejátszó is a műszerfal közepén, amit azért picit megmosolyogtam, de bizonyára van, aki örül majd neki, hogy nem kell a telefon vagy az mp3-lejátszó pároztatásával bíbelődnie.
BMW-embléma a C oszlopon (Fotó: Andersen Dávid)
A négykerék-meghajtású – azaz xDrive – BMW X2-be egy kétliteres, 231 lóerős dízelmotor került, amelyet három vezetési módban – eco, comfort és sport – módban használhatunk. A különbségek érezhetőek, főleg a két véglet között: sport üzemmódban úgy gyorsul, mint a veszedelem, de a másik kettőben is érződik a gyorsulás, még ha egy picit fékezett habzással is. Ettől függetlenül a voltaképpen kisautónak tekinthető, mégis nagy és tágas – tehát nehéz – karosszériát igen dinamikusan mozdítja meg a motor. Az automata váltóval nincs sok dolga a sofőrnek, persze ha akarja, átkattinthatja félig manuális üzemmódba, és a kormány mögötti váltófülekkel vagy a futurisztikus kialakítású váltórúd (nevezzük rúdnak) pöckölgetésével kapcsolhat feljebb vagy vissza.
De minek, amikor ezen az autón már érződik, hogy a manuális váltók napjai meg vannak számlálva, és ezt úgy írom, hogy az automatát sokáig dodzsemnek csúfoltam, az X2-ből viszont egyáltalán nem hiányzott a kuplungolás. A kiváló motor ellenére a vezetési élményt tekintve azért nem mentem a falnak. Az igazat megvallva ezen a téren kissé hasonló érzések kerülgettek, mint amikor az X2-t próbáltam bekategorizálni: kicsit ilyen, kicsit olyan, kicsit sportautó, kicsit városi terepjáró, ez pedig a vezetési élmény terén is megmutatkozik. Jó, jó, szépen megy, de picit ráz, picit darabos az érzés. Persze arra, hogy stílusosan lecsapassunk a Balatonra, és a látványra kínosan ügyelve megérkezzünk a vitorlásklubba, arra tökéletes.
A diszkrét M embléma jelzi, hogy ebben az autóban néhány komolyabb extra rejtőzik (Fotó: Andersen Dávid)
Végezetül az árról: 13 millióért vihető a „fapados” verzió, a tesztben szereplő, közel full extrás járgányért azonban már csaknem 19 milliót kell fizetni. Ez persze sok, de hát mennyi legyen, mégiscsak egy prémiumkategóriás BMW-ről van szó. Közhellyel szólva azt is mondhatnám, aki ilyen autót akar venni, valószínűleg nem fog a szívéhez kapni, ha egy alsó-középkategóriás családi kocsi árát rá kell még dobnia az alapmodellre a full extráért. Aki pedig 13–15 millió között szánna rá, az is meg fogja találni a számítását, ennyiért ugyanis az alapmodellt már jó pár extrával is ki tudja egészíteni.
Még egy gondolat a legvégére: a BMW X2 modellpalettájának egészen csodálatosak lettek a színei. A tesztben szereplő Galvanic Gold fényezés mellett a kék változat is egészen szemet gyönyörködtető. Jó lenne, ha az autóvásárlók mernének picit bevállalósabbak lenni, a dögunalmas fehér-fekete-ezüst trión túli, merészebb színeket választani, a színes autó ugyanis egyértelműen sokkal vidámabbá teszi a közlekedést, mint azt tesztjárművünkkel hatékonyan sikerült demonstrálnunk. Szóval még több színes autót a magyar utakra!
