Nem érezte úgy, hogy túl korán van még ahhoz, hogy filmet készítsen erről a témáról?
Eleinte én is úgy gondolkodtam, ahogy a túlélők és az elhunyt gyerekek szülei: azt gondoltam, túl korán van még ehhez. Aztán feltűnt, hogy bármily hihetetlen, az Utoya szigetén történtek kezdenek egyre inkább a feledés homályába veszni. Annyira az ottani események feldolgozására fókuszáltunk – hogyan építsük újjá a felrobbantott kormányépületet, milyen emlékhelyeket építsünk stb. – , valamint arra, hogy mi történt az ezt követő években az elkövetővel, hogy magát a tragédiát egyre ritkábban idéztük fel.
Ha Norvégiában valakinek utalsz július huszonkettedikére, egyáltalán nem biztos, hogy beugrik neki az Utoyán történt terrorcselekmény. Persze íródtak az eseményről könyvek, de ezek akkor is csak szavak. A szavak nem elegek ahhoz, hogy felidézzék bennünk azt, mi is történt akkor. Az Utoya utáni hetekben egész Norvégia megmozdult. Oslóban négyszázezren vonultak fel, hogy az áldozatokra emlékezzenek, ami egy hihetetlen szám. Azt skandálták, hogy „Soha többé!” és „Nem felejtünk!”, és persze, nem felejtettük el azt, hogy történt egy terrortámadás a szigeten júliusban, de azt hiszem, sosem jutott el igazán a tudatunkig, mi történt ott valójában. Azt hiszem a filmem egy gyógyulási folyamat része lehet a norvégok számára. Látniuk kell ezt az egészet, át kell élniük, hogy igazán fájjon, de a fájdalom után jöhet az igazi gyógyulás. Íródtak könyvek, készültek dokumentumfilmek, hallhattuk a tévében a szemtanúk nyilatkozatait, de sohasem volt lehetőségünk érzelmileg elmerülni a történésekben. Erre lehet jó eszköz egy film.
Nem tartott a túlélők és az elhunytak családtagjainak reakciójától?
Amikor már majdnem készen volt a film, úgy döntöttem, hogy megmutatom nekik, mert nagyon kíváncsi voltam a véleményükre. Húsz vetítést szerveztünk szerte Norvégiában, hogy minden érintett láthassa, aki kíváncsi rá. Minden vetítésre jött velünk pszichológus és egészségügyi szakember is, hogy ha valaki rosszul reagálna a látottakra, ne hagyjuk őt segítség nélkül. Jó volt látni, hogy az emberek többsége a film megnézése után megkönnyebbült. Megkönnyebbültek attól, hogy ez a mozi nem a terroristáról szól. A történetet teljes egészében a fiatal áldozatok szemszögéből meséltük el, és ez fontos volt számukra. Bár nagyon tartottak a filmtől, utólag már örültek annak, hogy elkészült. A túlélők – néhány kivételtől eltekintve – nagyon nehezen meséltek arról, mi történt velük a szigeten július 22-én, de azt hallottam, hogy a film hatására sokan közülük otthon megnyíltak, és végre tudtak beszélni arról, miken mentek keresztül. Ha csak ebben az egy dologban arattunk sikert, már akkor is megérte elkészíteni az Utoya, július 22-ét.
Erik Poppe filmrendező az „U – July 22” (Utoya, július 22.) című film sajtóbemutatóján a 68. Berlinale nemzetközi filmfesztiválon (Fotó: Pascal Le Segretain/Getty Images)
A film főhőse, Kaja első mondata az, hogy „Úgysem értheted meg”, amit egyenesen a kamerába mond. Gondolom ez szándékos kiszólás a nézők felé.
El akartam mondani a nézőknek, amit én is érzek. Filmkészítőként már évek óta ezzel a témával foglalkozom, ezzel kelek és fekszem, de még én sem érthetem meg teljesen azt, ami ott és akkor ezekkel a srácokkal történt. Csak és kizárólag azok érthetik meg teljesen, akik ott voltak a szigeten aznap, és túlélték az eseményeket. De attól még megpróbálhatjuk megérteni, megpróbálhatunk a lehető legközelebb jutni a megértéshez. Ez a film egy kísérlet arra, hogy empátiával meddig juthatunk el a megértésben.
A filmben jó látni, hogy még egy ilyen életveszélyes helyzetben, extrém körülmények között is próbálnak segíteni egymásnak a szigeten rekedt diákok. Ezzel azt akarta kifejezni, hogy van remény?
A túlélők egy része még ma is komoly bűntudattal él együtt. Ő miért élte túl, amikor körülötte mindenki meghalt? Mivel volt ő jobb, mint azok, akiket meggyilkoltak körülötte? Ennek nem kéne így lennie. Egyetlen embernek kéne bűntudatot éreznie az ottani események miatt, és ő most börtönben ül. A film talán nekik is segít megérteni, hogy egy ilyen elképesztő, pokoli helyzetben teljesen elfogadható az, ha valaki nem tesz mást, csak fut az életéért. Senkitől sem várható el, hogy hős legyen. Nincs semmi baj azzal, ha csak menekülsz az életedért. Persze voltak, akik megálltak, hogy segítsenek másokon, ami csodálatos. De egy ilyen szituációban nem ítélhetünk el valakit, amiért nem így tett. A remény mindig ott van a fiatalságban, és a filmem utolsó képével is ezt akartam kifejezni. A túlélők hordozzák a reményt, hogy ők már talán egy jobb világot teremtenek maguk körül, mi pedig megadjuk nekik az esélyt, hogy egy ilyen tragédia után is vissza tudjanak illeszkedni a társadalomba.
Mikor döntötte el, hogy a filmet vágás nélkül, egyetlen, hosszú snittben veszi fel? És nem félt attól, hogy ezután inkább a film formai világáról, és nem a tartalmáról folyik majd a diskurzus?
Felkészülésként rengeteg túlélővel készítettem interjút, és megdöbbentett, hogy hetven percen át nem számíthattak semmilyen segítségre: egyedül voltak a szigeten a rájuk vadászó szélsőjobbos terroristával. Ezt az érzést szerettem volna visszaadni egyetlen karakter szemszögéből. Nem gondolom, hogy a hosszú snitt akkora formai bravúr volna. Az már sokkal inkább megnehezítette a dolgomat, hogy nagyrészt amatőr, fiatal gyerekek játszották a szerepeket, akiknek szélsőséges és szélsőségesen nehéz érzelmi állapotokat kellett visszaadniuk ilyen körülmények közepette. Hiába a nagy ötletem a hosszú snittről, ha nem találok egy olyan bátor színésznőt, mint Andrea (Andrea Berntzen, a film főszereplője – a szerző), aki képes volt mindezt végigcsinálni.
Úgy éreztem, ha egyfajta élő közvetítésként mutatom be az egészet, akkor hű maradok az időfaktorhoz és az eseményekhez. Nem vágtam a felvételt, nem használtam CGI-t, nem pakoltam alá háttérzenét: a létező legszimplább filmnyelvhez ragaszkodtam. De hangsúlyoznám: nem én voltam bátor, hanem a színészeim. Hat hónapom ment el a castinggal, majd három hónapig gyakoroltunk a srácokkal az összesen ötnapos forgatásra. Minden apróságot alaposan begyakoroltunk, mert tudtuk, hogy amikor már forogni fognak a kamerák, nem igazán engedhetjük meg magunknak, hogy hibázzunk. A filmben nem láthatsz véletlen lépéseket vagy mozdulatokat: minden egy előre kitalált koreográfia alapján készült. Öt napon át mindennap egyszer felvettük a teljes filmet, vagyis öt különböző film állt a végén a rendelkezésemre.
És ha egyszer sem sikerült volna hibátlanul?
Ezzel az opcióval is számoltunk. Ebben az esetben nem egyetlen, hanem több hosszú snittből állt volna össze a film. Szándékosan hagytam a filmben olyan pontokat, ahol szükség esetén tudtam volna észrevétlenül vágni. Próbáltunk nem is nagyon gondolni erre, és teljesen arra fókuszálni, hogy összehozzunk egy hiba nélküli napot.
Gyászolók csokrai Utoya szigetnél a tömegmészárlás másnapján (Fotó: Jeff J. Mitchell/Getty Images)
Utoya szigetén forgatta a filmet?
Nem Utoya szigetén, hanem kegyeleti okokból a szomszédos szigeten forgattunk, ami alig néhány száz méterre található az eredeti helyszíntől. Ez a sziget talán kicsit nagyobb, mint Utoya, de nem sokkal.
Ezek a szigetek elég közel vannak a szárazföldhöz, igaz?
Egész közel, de annyira azért mégsem. Hárman is voltak, akik a tóba fulladtak, miközben megpróbáltak kiúszni a szárazföldre, amiben az is közrejátszott, hogy a víz nagyon hideg volt. A tó vize a gleccserekből jön, szóval még nyáron is nagyon hideg van benne.
Úgy tudom mindenestül három évig dolgozott a filmen. Nem viseli meg az ember lelkét, ha három éven át egy ilyen sötét témával kell folyamatosan foglalkoznia?
Minden filmemmel nagyon sok időt töltök. Rengeteg időt töltöttem a túlélők társaságában, és ez megerősített abban a hitemben, hogy szükség van erre a filmre. Persze nem tagadhatom, hogy ez a három év hatott rám, és még egyetlen filmem készítése közben sem voltam ennyire dühös, ugyanakkor végig hajtott az a kihívás, amit ez a projekt morálisan, érzelmileg és szakmailag jelentett. A düh volt az én üzemanyagom, és a méltóság az iránytűm ehhez a filmhez. Amikor erről a filmről beszélgetek Norvégiában, nem mindegy, mit mondok. Sosem tudhatom, hogy a beszélgetőpartnerem mennyire közel áll a történtekhez, halt-e meg ott rokona… Az volt a célom, hogy méltó emléket állítsak az áldozatoknak, és a filmmel lehetőleg senkit ne bántsak meg.
A terrorizmussal kapcsolatban a politikusok és a média is egyre több félelmet generál. Nem tartott attól, hogy a filmmel ön is csak beáll a félelemgenerálók sorába?
Nem azért készítettem a filmet, hogy az emberek még jobban féljenek. Kétségtelen, hogy a film megtekintése fájdalmat okoz, de úgy érzem, ebből a fájdalomból tanulhatunk, és talán az ebből fakadó tudás még a hasznunkra válhat. Nem akarok félelmet kelteni, de nem tagadhatom, hogy az embereket olykor a félelem veszi rá arra, hogy megoldások után kutassanak. Ha nem érzékeljük a problémát, nem keresünk megoldásokat sem.
Az Utoya, július 22. egy politikus film?
Nem gondolnám, hogy az lenne, de kétségtelen, hogy egy politikai tett inspirálta. Mert ez a tömeggyilkosság politikai indíttatású volt. Mondhatjuk, hogy a cselekedet őrült volt, de a bíróságon az elkövetőt épelméjűnek nyilvánították, a tettéről pedig kimondták, hogy politikai motiváció inspirálta.
A film berlini sajtótájékoztatóján érdekes vita alakult ki arról, hogy a film mennyire lehet izgalmas úgy, hogy közben mégsem egy nézőket szórakoztató thriller legyen, hanem hű maradjon a valós történésekhez. Kifejtené, mit gondol erről?
Már a kezdetektől az volt a célom, hogy egy antifilmet készítsek. Felejtsük el a struktúrát, és fókuszáljunk csak az emberekre és arra, ami ott történt. Kövessük időrendben az eseményeket. A gyerekek a szigeten semmit nem tudtak. Nem tudták, ki lövöldöz. Nem tudták, hogy egy vagy több támadó van. Arra is gondoltak, hogy talán a rendőrség lő rájuk, lévén az elkövető rendőrruhát viselt. Ha hallották is a lövéseket, a visszhang miatt képtelenség volt megállapítani, melyik irányból érkeztek. Mindenki próbált menekülni és bujkálni, de nem tudták, ki elől menekülnek, ahogy azt sem, hová bújjanak egy ennyire kis szigeten. Káosz volt. Természetes, hogy mindenki félt és feszült volt, és ennek meg kellett jelennie a filmben is. De nem akartam filmkészítői módon suspense jeleneteket felépíteni, mint ahogy például Hitchcock tette a munkáiban.
A puskalövések a filmben nem úgy hangzanak, ahogy általában a filmekben szoktak…
A legtöbb filmben a puskalövések hangját az utómunka során adják hozzá a képekhez, és nem egészen úgy szoktak hangzani, ahogy a valóságban. Pontosan olyan fegyvert használtunk, amilyennel az elkövető is lőtt, és pontosan olyan muníciót. 410 lövést adtunk le, pontosan annyit, ahányszor Breivik is tüzelt. Helyben, az erdőben rögzítettük a hangot, és így teljesen más hatása volt, mintha utólag kevertük volna alá.
Hogyan próbálta megvédeni a fiatal színészeit? Az erdőben kellett öt napon át futkosniuk, be kellett mászniuk a hideg vízbe, mászniuk, ugraniuk kellett stb., ami egyáltalán nem veszélytelen.
Elég komoly szabályokat állítottunk fel azzal kapcsolatban, meddig mehetünk el. Voltak helyben pszichológusaink, orvosaink, és a fontosabb forgatási helyszínek közelében mindig volt egy segítő csapat, akik készenlétben álltak szükség esetére. Minden forgatási nap végén megvizsgáltuk az összes színészünket és statisztánkat, és elláttuk, ha valaki netán megsérült. Arra is fel voltunk készülve, hogy mit tegyünk olyankor, ha valamelyik színészünk lesérül, és nem tudja tovább csinálni. Mindenkinek volt egy beugrója. Fontos volt, hogy ne hagyjunk magunk után traumatizált embereket, szóval szakemberek segítségével rengeteget beszélgettünk a srácokkal.
