Az idén már 82 éves, de még mindig szédítően jóképű japán Kurigami Kazumi (akinek a honlapját itt lehet megnézegetni) alapvetően ugyan portréfotósként ismert, de reklámfilmrendezőként talán még maradandóbbat alkotott – már ha ez egyáltalán lehetséges. Ugyanis valamikor a hetvenes-nyolcvanas években Kurigami a Parco nevű, különösebben izgalmasnak vagy formabontónak aligha nevezhető, viszont reklámban többnyire nagyon erős japán áruházlánc felkérésére forgatott néhány kisfilmet, amelyekről tényleg lehetetlen nem a legmélyebb elragadtatás hangján szólni.
Ezekben a kényelmetlenül és zavarba ejtően minimalista, ugyanakkor rendkívül addiktív alkotásokban a művész mesterien ötvözi a nyugati sztárkultuszt a japán avantgárd filmes hagyományokkal (vagy fordítva, teljesen mindegy), illetve a teljesen értelmetlen, ám annál élvezetesebb hülyeséggel, az eredmény pedig minden túlzás nélkül lenyűgöző. Persze, lehetett bármilyen öntörvényű auteur Kurigami, azért ilyen minőségű remekművekhez szüksége volt alkotótársakra is: egyrészt a minden műfajban (az elektropoptól az alkalmazott zenékig) otthonosan mozgó komponistára, Szakamoto Rjúicsire, illetve néhány első osztályú nyugati hírességre, akik talán maguk sem értették, hogy pontosan mit is csinálnak az otthonuktól ilyen távol egy furcsa, idegen országban, viszont kifogástalanul elvégezték a rájuk bízott feladatot (és közben valószínűleg rengeteg pénzt kerestek).
Kurigami Kazumi (fotó: asianwiki.com)
A sorozat kétségkívül legemlékezetesebb darabja az, amelyben a Bonnie és Clyde, a Kínai negyed, a Keselyű három napja és a Hálózat Oscar-díjas sztárja, Faye Dunaway (aki itt úgy van felöltöztetve, mint egy gyanús hajóbalesetben elhunyt milliárdos özvegye) másfél percben meghámoz, majd elfogyaszt egy főtt tojást, miközben andalító fuvolazene szól. Vagyis látszólag csupán ennyi történik, de a művésznő valósággal delejező tekintete, illetve az arcán finoman, de viharos gyorsasággal átvonuló érzelmek azt sugallják, hogy itt valami sokkal jelentőségteljesebb dolog zajlik a felszín alatt. A végén azért a biztonság kedvéért elhangzik (kissé suta angolsággal, talán egyenesen Dunaway szájából), hogy this is film for Parco és megjelenik a vállalat logója is. A filmről egyébként akár még Andy Warhol hamburgerevős nagyjelenete is eszünkbe juthat, de azért ez sokkal jobb (nem hiába emelte be a dunaway-i tojásevés motívumát a közismerten nagyszerű ízléssel bíró Róisín Murphy is egy három évvel ezelőtti klipjébe, illetve maga Kurigami Kazumi is egyetlen nagyjátékfilmjébe, a 2009-es Zerachin shiruba love-ba).
A szintipop (ekkor még) ifjú hercege, a félig ember, félig android Gary Numan szerepeltetése is nagyszerű döntésnek bizonyult. Numan nyilván közel sem olyan meggyőző színész, mint Faye Dunaway, de a skatulyából kihúzott, narcisztikus, egyszerre hűvös és szexuálisan túlfűtött robotember karakterét bármikor hibátlanul hozza. Egyébként a háttérben egyik ’79-es dala, a Conversation szól, a japán nyelvű narráció szövege meg nagyjából azt jelenti, hogy: Android vagyok. Úgy nézek ki, mint egy ember. Ezzel pedig nem is nagyon tudunk vitatkozni.
A Bertolucci-filmekben is feltűnő francia modell-színésznő, Dominique Sanda neve talán kevésbé lehet ismerős, mint a fenti művészeké, ám az a heves izzadás, túlvilági csillogás és neurotikus dohányzás, amit itt előad 20. század eleji leszbikus költőnőnek öltözve, romantikus zongorázással megtámogatva, egész egyszerűen páratlan. A kissé deklamáló japán narráció (vélhetően a helyi Kautzky Armandtól) meg már csak a hab ezen a csodálatos tortán.
Az alábbi videó kicsit kilóg a sorból, de azért itt a helye, hisz egyrészt ezt is Kurigami készítette a Parcónak, másrészt pedig létezik olyan szempontrendszer, amely szerint ez a legjobb. Hogy itt pontosan (vagy legalább megközelítőleg) mi az isten történik, azt mi sem tudjuk, ahogy azt sem, hogy ki az a George, de azért jó lenne ebben a világban élni; olyan hívogató.
Kurigami amúgy csinált más cégeknek is reklámokat hasonló modorban. Ebben például a filmrendezőt játszó, hevesen gesztikuláló Sylvester Stallone instruál gyerekszínészeket, aztán a semmiből feltűnik egy tányér Knorr-leves.
Itt meg az utolsó nemzetközi playboy, Bryan Ferry idézi meg a Dorian Gray arcképét és tulajdonképpen akármelyik Bryan Ferry-lemezborítót.
címlapkép: screenmusings.org
