Sarkos kijelentéssel nyitva mondhatnánk, hogy a kamaszokat nem érdekli a tanulás. Ez persze bődületes marhaság lenne, hiszen egyrészt nem minden kamasz egyforma, másfelől pedig a legtöbbjüknek nem az új ismeretanyaggal, legfeljebb annak formátumával akad problémája. Természetesen az sem mindegy, hogy milyen tanárok, szakemberek kísérik őket az érettségi felé vezető úton, a jó tanerő ugyanis katalizátora, nem pedig kerékkötője a digitális eszközök használatának.
A minket naponta érő információcunami hatására a mai gyerekek a gyorsan, kisebb „csomagokban” érkező információra sokkal fogékonyabbak, mint az ugyanarról a témáról egy hosszú blokkban megkapható tudásra, így tanár legyen a talpán, aki egy 45 perces órán végig képes fenntartani az érdeklődésüket. Arról nem beszélve, hogy az okostelefonok elterjedésével ma már a tanárok nem a tudás kapujának őrei, hiszen könnyen előfordulhat, hogy még végig sem mondták a mondandójukat, mire a gyerekek már az interneten megtalálták az adott témához kapcsolódó legfrissebb kutatásokat, amelyek esetleg ellentmondanak a tanár információinak.
Ideális esetben tehát a tanárok ma sokkal inkább egyfajta támogatóként, coachként segítik a diákokat, hogy eligazodjanak az információk útvesztőjében, és olyan feladatokkal, gyakorlatokkal színesítik az órákat, amelyek lehetővé teszik, hogy a gyerekek figyelemküszöbén belül maradva fenntartsák az érdeklődésüket a tananyaggal kapcsolatban. Mi is írtunk már a magyar fejlesztésű Redmenta rendszerről, amely egészen új alapokra helyezi a dolgozatírást a digitális korban. Segítségével a tanárok könnyen, gyorsan állíthatnak össze dolgozatokat, feladatlapokat, amiket a diákok akár hazafelé a buszon is kitölthetnek a telefonjuk képernyőjén. Kiváló ötlet, amely éppen azon a csatornán közelíti meg a tanulókat, amelyet ők maguk is szívesen és könnyedén használnak. Ez jelenti a kulcsot a diákok figyelme felé, ezért a továbbiakban szeretnénk bemutatni néhány hasonló megoldást, amelyek segítségével a tanulás élményt, nem pedig unalmas kötelességet jelent a tanulók számára.
A téma egyik szakértője Kayla Delzer általános iskolai tanár, akit a New York Times a technológiát legjobban használó tanárok közé sorolt, miután Delzer útjára indította Top Dog Teaching elnevezésű weboldalát, ahol kollégáinak kínál útmutatást tanítási módszereivel kapcsolatban. Delzer 2015-ben Reimagining Classrooms: Teachers as Learners and Students as Leaders (Újragondolt osztálytermek: tanárok mint tanulók és diákok mint vezetők) címmel tartott TED-előadását mostanra közel negyedmillióan nézték meg.
A szakember akkor még „csak” arról beszélt, hogy az osztálytermek idejétmúlt berendezkedésének átalakításával jelentősen serkenteni lehet a gyerekek tanulókedvét, kreativitását, és az energiaszintjüket is hatékonyan lehet növelni, ha engedjük, hogy saját kezükbe vegyék saját fejlődésüket. Persze ez nem azt jelenti, hogy teljesen magukra hagyná őket a tanulási folyamat során, de nagyobb önállósággal és felelősséggel ruházza fel őket, hogy ezáltal sokkal inkább magukénak érezhessék a megszerzett tudást, ami emiatt jobban meg is marad a fejükben. Nézzük, mit is jelent mindez a gyakorlatban.
Használd a technológiát, de használd okosan!
Delzer diákjai az órák során Twitter-üzeneteket írnak, fotókat töltenek fel az Instagramra, vagy épp YouTube-videók segítségével ismerkednek meg az aktuális tudnivalókkal. A tanárnő szerint sok kollégájának problémát jelent, hogy ezeket az eszközöket beengedje az óráira, mivel az ilyen digitális csatornákban elsősorban a figyelem elterelésére alkalmas zavaró tényezőket látják. Kayla Delzer maga is egyetért azzal, hogy a közösségi média és az internet adta lehetőségek valóban csak akkor képesek hozzáadni a tanítási és a tanulási folyamatokhoz, ha ésszel és kellő tudatossággal használják őket.
Kayla Delzer nem tiltja, hanem bátorítja a technológia használatát a tanórákon (Fotó: Top Dog Teaching)
„Sok tanár úgy gondolja, hogy a gyerekeket védi azáltal, hogy az osztálytermeket a technológiától mentes »buborékokká«, védőzónákká alakítják – mondta egyik TED-előadása során a tanerő, akit szeptember 25-én a 2019-es év tanárává választottak Észak-Dakota államban, ahol él és ideje nagy részét tölti. – De a gyerekek idővel leérettségiznek, és munkába fognak állni. Ha pedig elzárjuk őket a technológia elől, azzal korlátozni fogjuk őket. Ezért olyan dinamikus, az igényeikre reagáló környezetet kell teremtenünk az iskolában, amely megalapozhatja a későbbi sikereiket.”
A progresszív tanár szerint a technológia önmagában nem fogja megoldani a figyelmetlen fiatalok vagy épp az érdeklődésüket vesztett diákok problémáit. „Ha a technológia önmagában nem formálja át az osztálytermet, a tanítási vagy a tanulási módszereket, nem kell alkalmazni – tanácsolja Kayla Delzer. – Ha egy projekt működik papíron is, akkor attól nem lesz nagyobb élmény, ha a számítógép vagy egy okoseszköz képernyőjén kell ugyanazt csinálni vele.”
Ha viszont a technológia segít megérteni bizonyos tananyaggal kapcsolatos kérdéseket, megoldásokat kínál a problémákra, vagy egyszerűen csak segít abban, hogy a gyerekek el tudják képzelni, be tudják fogadni, amiről a tanár beszél, máris jó helyen járunk. Kayla Delzer például a Cyberchase Shape Quest elnevezésű ingyenes applikációt veti be, amikor a geometria titkaiba avatja be a diákjait.
Ez egy úgynevezett kiterjesztett valóság (augmented reality) alkalmazás, amelynek lényege, hogy egy okostelefon vagy táblagép kameráját egy üres papírlapra irányítjuk, azon térbeli figurák kelnek életre, amivel egyszerre lehet a gyerekeknek geometriai fogalmakat és problémamegoldást tanítani, valamint a térlátásukat fejleszteni.
Nem mindegy, mit, nem mindegy, hogyan!
A tanárnő igyekszik elkerülni minden olyan megoldást, amely unalmas, repetitív gyakorlatok segítségével akarja a tudást beleverni a tanulók fejébe. Ehelyett a gamifikációt hívja segítségül, vagyis játékos formában, interaktív feladatokkal próbálja megértetni a gyerekekkel az elsajátítandó tananyagot. Ehhez az egyik kedvenc eszköze a Cargo-bot elnevezésű okostelefonos alkalmazás, amelyben a gyerekeknek egyszerű, ikonokkal szimbolizált parancsokkal kell egy teherhordó robotot beprogramozni arra, hogy színes csomagokat tudjon felemelni és tornyokba rendezni. A cél egy olyan program elkészítése, amely a lehető leghatékonyabbá teszi a robot munkáját, vagyis a gyerekeket arra ösztökéli, hogy többféle készségüket és képességüket is munkára fogják a kritikai gondolkodástól a kreativitáson és a logikán át a problémamegoldásig.
Tanítani is engedd!
Ha ez a cikk a Szomszédok egyik epizódja lenne, most jöhetne Bőhm bácsi, hogy elmondja: „docendo discimus”, azaz tanítva tanulunk. Delzer maga is elismeri, hogy a tanárok számára sokszor ijesztő lehet a gondolat, hogy az órákra készülve újabb és újabb applikációk, online és digitális eszközök kezelését ismerjék ki és sajátítsák el. De erre nincs is feltétlenül szükség.
„Nem kell minden eszközt profi szinten használnunk” – hangsúlyozza Delzer, aki időnként egy-egy diákját bízza meg ezzel a feladattal, majd megkéri az adott gyereket, hogy tanítsa meg a többieknek, köztük a tanárnak is az eszköz vagy alkalmazás használatát. Így a gyerekek is részeivé válnak a fejlődési folyamatnak, és gyakran sokkal gördülékenyebben tudják átadni a tudást, mivel számukra általában sokkal kézenfekvőbb a digitális technológia használata.
Fotó: TEDx
Ennek a módszernek egy különösen hatékony változata, amikor a diákok egymástól és egymással tanulva fejlesztik a tudásukat. Jó példa erre az Audioboom nevű applikáció, amelyet elsősorban a podcastok rögzítésére és sugárzására használnak, de az osztályteremben is megállja a helyét. Delzer diákjai ugyanis ennek segítségével sajátítják el az olvasást és a megfelelő hangsúlyozást: kiválaszthatnak egy könyvet a kötelező olvasmányok közül, majd abból olvasnak fel részleteket, amelyeket rögzítenek az alkalmazás segítségével. Ezután visszahallgatják őket, a tanárnő pedig rámutat, hogy mit csináltak jól, és hol van még szükség a fejlődésre. A hangfelvételeket feltöltik az internetre, QR-kódok leolvasásával lehet őket visszahallgatni. Ezeket a kódokat felragasztják a könyvek borítójára, hogy a rögzített anyagok később is elérhetők legyenek, megfigyelve, hogy melyik gyerek mit és hogyan hangsúlyoz, intonál, milyen gyorsan olvassa el a szöveget, és mennyire tudja átadni a tartalmának az érzelmi töltetét is.
„A tanév kezdetén a diákok általában azt hiszik, hogy a gyors olvasás megegyezik azzal, hogy folyékonyan olvassák a szöveget – magyarázza a tanárnő. – De miután meghallatják a társaikat, megértik, hogy milyen fontos a megfelelő tagolás, hangsúlyozás és az érzelmek átadása is.” A gyerekek akár több felvételt is készíthetnek, hogy össze tudják mérni, mennyit fejlődtek a gyakorlásnak köszönhetően. Delzer szerint ez sok gyereket büszkeséggel töltött el, így kijelenthetjük, a módszer működik.
Ne tiltsd a telefont, használd okosan!
Az iskolákban nem nézik jó szemmel az okostelefonokat, noha sok mai tini elképesztő hatékonysággal tudja használni a keresőoldalak különféle funkcióit. Sőt, vannak olyan iskolák is, ahol a YouTube elérését blokkolják, hogy a fiatalok ne videók nézegetésével töltsék az idejüket, pedig minden létező statisztika arra mutat, hogy a tizenéves korosztály számára a videomegosztó oldal az egyik első számú csatorna, amelyen tájékozódnak, és ismereteket szereznek. Ma már jóval gyakoribb, hogy ha egy tizenéves szeretne megtanulni valamit – például nyakkendőt kötni vagy gombot varrni –, nem a szüleihez fordul elsőként, hanem keres egy videót, amelyben részletesen, több szögből vett képsorokon keresztül magyarázzák el a tudnivalókat.
„Rengeteg tanulási lehetőséget egyszerűen kidobunk az ablakon, ha ilyen értékes forrásoktól elzárjuk a diákokat – értékeli Delzer a helyzetet. – Arról nem beszélve, hogy sok mai diák már könnyűszerrel ki tudja játszani ezeket a tiltásokat.”
A tanárnő tiltás helyett inkább konstruktív munkára használja a YouTube nyújtotta lehetőségeket: diákjaival minden hónapban videós hírlevelet állítanak össze, amelyet feltöltenek egy erre szolgáló csatornára.
„2014-ben kezdtem el lecserélni az írott hírlevelet a videós változatra, és nem bántam meg – mondja a díjnyertes tanár. – Rendkívül hatékony eszköz, ha a diákok maguk állíthatják össze a hírlevelet, és nem én írom össze helyettük. Ők tervezik meg a tartalmat, tanulás közben folyamatosan figyelnek, hogy mi az, ami bekerülhet a következő hírlevélbe, de ennek köszönhetően jobban részt is vesznek az osztály életében, az órákon kívüli történésekre ugyanis emiatt szintén fokozottan figyelnek, megvitatják, hogy melyik témák fontosak, majd a videókat is ők maguk készítik, vágják és effektezik.”
Fotó: Thrive vs. Survive
Nem csak a tananyagot lehet megtanulni
Ha egy tanár a fentiekhez hasonló, nyitott szemlélettel tekint a digitális világ lehetőségeire, a kötelező tanulnivalóknál jóval több tudást is átadhat a gyerekeknek. A befogadó, barátságos és nyílt közegben ugyanis remekül el lehet magyarázni a diákoknak a felelős internetfelhasználás lényegét. Delzer ehhez külön szabálykönyvet állított össze, amely rámutat, hogy csak olyasmit posztoljanak a gyerekek az internetre, amit bárki másnak a szemébe mondanának, de úgy, hogy a nagymamájuk előtt se szégyelljék; hogy ne osszanak meg személyes információkat a világgal, és kerüljék el a gyanús vagy problémás tartalmakat; hogy felismerjék és megfelelően tudják kezelni az online zaklatás, a cyberbullying jelenségét. A gyakorlásra pedig egy moderált Twitter-csatornát is elindított, amellyel a gyerekek gyakorolhatják a digitális etikettet, a közösségi média megfelelő használatát, és felmérhetik, hogy digitális lábnyomuk alapján hogyan lehet visszakövetni a múltbéli cselekedeteiket, hiszen, mint tudjuk, az internet nem felejt. A diákok ezen a csatornán keresztül különféle oktatási szakértőkkel beszélgethetnek, de más osztályoknak is üzenhetnek, és megoszthatják egymással, hogy éppen mit és hogyan tanulnak.
Tantárgytól függetlenül a tanárok arra is megtaníthatják a diákokat, hogyan kezeljék az interneten elérhető, gigantikus mennyiségű információt, hogyan igazodjanak el a különféle források között. Ez különösen fontos napjainkban, amikor rengeteg az olyan oldal, ahol félinformációkkal és álhírekkel igyekeznek minél több kattintást – na meg az ezzel járó hirdetési pénzeket – besöpörni. Delzer azonban ennél is tovább megy: rendszeresen megkéri a diákjait, hogy keressenek saját magukra a Google segítségével, majd gondolkozzanak el rajta, hogy mit árulnak el róluk az így fellelhető információk.
„A munkaadók 93 százaléka rendszeresen használja a közösségi oldalakat, hogy a leendő munkavállalókról információkat szerezzen – magyarázta a szakember. – Ha pedig valakinek negatív a digitális lábnyoma, vagyis megkérdőjelezhető információk derülnek ki róla egy keresés által, kevesebb mint 10 százalék lesz az esélye, hogy munkát találjon.” A tanár egyébként azt ajánlja, hogy a felnőttek is végezzék el ezt a gyakorlatot, hogy hitelesen tudjanak ezzel kapcsolatban kommunikálni a gyerekeikkel.
A felfedezés öröme inspirálja a diákokat
A tanárnő itt a Google-től vett kölcsön egy módszert, az úgynevezett 20 százalékos szabályt. A keresőcég alkalmazottai ugyanis a hét egy napját arra fordíthatják, hogy valamilyen, számukra kedves projekten dolgozzanak. Delzer egy héten egy órát engedélyez a diákoknak – ezt géniuszórának nevezi – amikor érdeklődési körüknek megfelelő dolgokkal foglalkozhatnak. Egy diákja például konzervdobozokból épített működő robotot, YouTube-videók segítségével, míg egy másik saját kisfilmjét készítette el különféle szoftverek felhasználásával.
„Egy ilyen lehetőség azt mondja a gyerekeknek, hogy a saját kezükbe vehetik a tanulásukat” – mondja Delzer, akinek az eredményei önmagukért beszélnek. Mint látható, nem kell tehát méregdrága eszközökre, szoftverekre és kurzusokra gondolni, amikor arról beszélünk, hogy a kamaszok érdeklődését hogyan lehet felkelteni a tanulás iránt.
