Szabadidő

„Sosem tudtam, mi akarok lenni, mégis megvagyok” – Interjú Nyáry Krisztiánnal

Nyáry Krisztiánt mindenki ismeri, akinek van Facebookja. A költők, írók szerelmi történeteivel nagyon sok emberhez jutott el, később pedig Így szerettek ők címmel két kötete is megjelent, hatalmas sikerrel. Soha életében nem volt még állásinterjún, két lányt nevel özvegyként, és évekkel ezelőtt elhatározta, hogy többé nem lesz főnöke.

Hogy lesz egy irodalomtörténészből sajtófőnök?

Ahogy minden állásomat kaptam, úgy jött ez is, megkérdezték, van-e kedvem hozzá. A pécsi egyetemen tanítottam, és az egyik kollégám sajtófőnök lett a Főpolgármesteri Hivatalban, ő hívott, én meg igent mondtam. Akkoriban még csak kialakulóban volt a „kommunikációs szakemberség”, együtt tanultuk meg, hogyan is kell ezt jól csinálni. Nagyon klassz csapat volt ott, például Hajós András is a kollégám volt, és úgy tűnt, akkoriban mi voltunk a legjobbak ebben. Jó ideig még tanítottam mellette a pécsi egyetemen, 19. századi magyar költészettörténetet. Amolyan IC-tanár voltam, hajnalban leutaztam, éjjel vagy másnap meg vissza, Budapestre, és mentem dolgozni a hivatalba. Aztán úgy hozta a sors, hogy én lettem a sajtófőnök.

Szerette ezt a fajta munkát?

Nagyon. Jó emberek dolgoztak ott, állandó volt a pörgés, minden nap kihívás volt, és szerintem jól teljesítettünk. Szerettem, hogy egyik nap csatornázással foglalkozom, másnap szociálpolitikával, harmadnap színházzal, szóval változatos volt. Rengeteg külföldi vendég jött, így találkoztam Václav Havellel, Lech Wałęsával, Nelson Mandelával, Jimmy Carterrel… Folyamatosan néztük, hogy mi van a világban, hogyan működik jól a kommunikáció, tanultunk, próbáltunk fejlődni. Abból gondolom, hogy jó csapat voltunk, hogy az összes kollégámat levadászta szép sorjában egy-egy nagy cég vagy multi. Sikeres időszak volt.

Önt is levadászták?

Pontosan. Egy amerikai-magyar céghez mentem PR-vezetőnek, ahol nagy piaci kampányokat csináltunk, és ezt izgalmasnak, vonzónak ítéltem, ezért vállaltam. Mindig a kihívás motivált, talán ezért nem maradtam irodalomtörténész, mert az állandó kutatást meg könyvtárazást biztosan meguntam volna. A kommunikációs szakmát valahogy úgy tudom elmagyarázni, hogy egyfajta magyarról magyarra fordítás, el kell mondani érthetően és érdekesen, mit is csinál az adott cég, erre pedig képes vagyok.

Nyáry Krisztián (Fotó: Rácz Tamás)

Nem hiányzik a tanítás?

Néha meghívnak egy-egy órára, amire szívesen elmegyek, de azt hiszem, annál kíváncsibb vagyok, hogy csak egy dologgal foglalkozzam. Ráadásul én olyan fura bölcsész vagyok, mert imádom a technológiai fejlesztéseket, ez mindig érdekelt. 1990 óta internetezek, elképesztő csodának éltem meg akkor, hogy a pécsi egyetemen a gépem előtt ülve kereshettem egy amerikai könyvtár katalógusában. Az egyetem informatikusait addig nyaggattam, amíg kiokosítottak, és azóta töretlenül imádom a netet. Nem véletlen, hogy mi csináltuk az első önkormányzati portált, a budapest.hu-t, ami egyébként tök jó is lett volna, csak akkoriban még nem volt elég internetező. Persze, az iWiW-re is az elsők között regisztráltam, 2008 óta facebookozok

Miért kezdett el költők, írók életével, szerelmeivel foglalkozni?

Kezdetben ez egyáltalán nem volt tudatos. Találtam egy jó képet Radnótiról és Fanniról, amin egy sípályán állnak. Kiraktam, hogy a barátaim is lássák, és csak annyit írtam mellé, hogy síszezon. Aztán kiraktam a Kosztolányi házaspárt, két mondattal. Azt vettem észre, hogy osztják, kérdeznek, kommentelnek, és nemcsak az én ismerőseim. Elkezdtem hosszabb szövegeket írni a fotók mellé, és hihetetlen sikere volt, néha el sem hittem a lájkolók és a megosztók számát. Akkoriban egyébként nagyon sokan raktak ki régi képeket a családi albumból a nagyszülőkről, szóval volt a levegőben valami múltba fordulás, valami nosztalgiára való igény… És az is bennem volt, hogy ezeket az irodalmi sztorikat csak egy nagyon szűk réteg ismeri, a bölcsészettudomány nagyon magába zárkózó, a tankönyvekben nem részletezik a hírességek hús-vér vonásait, magánéletét. Én meg azt gondoltam, miért kéne szobrokként elképzelni őket, mikor esendő emberek voltak. És az is nagyon izgatott ebben, hogy amint megjelenik, van reakció, interakció, és tudok felelni.

Mit gondol, miért lettek ennyire sikeresek ezek a Facebook-posztok?

A párkapcsolat mint téma mindig érdekes, hiszen ehhez mindenkinek van valamilyen emocionális viszonya. Egy hagyományos társadalomban a szülők összeboronálták a fiatalokat, akik aztán együtt éltek halálukig. A polgári életforma megjelenésével ez megváltozott: magunk döntünk, olykor szakítunk, új kapcsolatot kezdünk… Ráadásul mindnyájan szeretünk szembesülni azzal, hogy más is hülye, mindenkinek van gyenge oldala, takargatni való titka. Azt hiszem, ezért volt sikeres, és egyre inkább kérték, hogy ki legyen a következő, kiről írjak, én meg élveztem. Mindig igyekeztem érdekes, de igaz dolgokat leírni, köznyelven, vagyis érthető megfogalmazásban.

„Mindig igyekeztem érdekes, de igaz dolgokat leírni, köznyelven, vagyis érthető megfogalmazásban.” (Fotó: Rácz Tamás)

Sokan támadták is a „bulváros” stílus miatt…

Nem baj, ezek a posztok nem esszék voltak, ahogy a könyveim sem azok.

Hogy lett könyv a dologból?

Ahogy minden történt az életemben: megkeresett egy könyvkiadó, hogy szeretné kiadni. És ekkor tanultam meg egy fontos kiadói tapasztalatot: attól, hogy már esetleg elolvasta valaki az interneten, még nyugodtan meg is vásárolhatja, mert a könyv egy ajándéktárgy is. Igent mondtam a Corvina Kiadónak a februári megkeresésre, júniusban leadtam, októberben pedig megjelent az Így szerettek ők első része.

Aztán a második is megjelent. Az első rész fergeteges sikere miatt?

Voltaképpen igen, de ekkor megint tanultam valamit, mégpedig azt, hogy egy könyvnek nem szabad olyan címet adni, hogy „kettő”, tehát például Így szerettek ők 2., mert senki sem szeret második részt venni ajándékba, hacsak meg nem veszi az elsőt is hozzá. Ennek ellenére a második kötet is jól fogyott, nem akarok panaszkodni.

A két irodalmi szerelmeskötet után jött az Igazi hősök.

2013-ban Magyarországra jött Philip Zimbardo, és a börtönkísérletéről is beszélt az előadásán. Engem pedig nem az izgatott, hogy a kísérletben részt vevők nyolcvan százaléka miért követett egy gonosz parancsot, hanem a maradék húsz kezdett foglalkoztatni. Akik nem csinálták, akik szembe mentek a tömegnyomással. Rájöttem, hogy ez a húsz százalék az igazi hős, aki életet mentett, aki kiállt magáért, aki nem úgy döntött, ahogy a többség. Nekem ők példaképek, róluk írtam: az első magyar orvosnőről, a háborús embermentőkről, vagy akár a mentőszolgálat megteremtőjéről.

Ha megkérdezik, hogy mi a foglalkozása, akkor mit válaszol?

Hú, ez kemény dió, mert sokszor írónak neveznek, hiszen írtam könyveket, de én ezt nem szoktam mondani magamról. Irodalomtörténész sem vagyok, mert már régóta nem foglalkozom ezzel a tudománnyal behatóan, szóval mindig az épp aktuális foglalkozásomon aposztrofálom magam: irodalmár, könyvkiadó, kommunikációs szakember. Nemrég valaki azt mondta rám: literary gentleman. Ez megtisztelő.

Nyilván véletlenül lett könyvkiadó is.

Ültem a kádban, és felhívott egy régi ismerősöm, hogy találkozzunk. Olyan komolyan hangzott, nem egy baráti kávézásra való invitálásnak tűnt. Találkoztunk, és akkor kértek fel kiadóigazgatónak, mert Morcsányi Géza, aki a Magvető Könyvkiadó igazgatója volt, nyugdíjba készült, és engem ajánlott utódjának. Nagyon meglepődtem, mert nem is igazán ismertük egymást, időt kértem, de egyáltalán nem tudtam dönteni, ezért elmentem a nagyatyai barátomhoz, Alexander Brodyhoz, hogy segítsen. Igazából kicsit kétségbe is estem az ötlettől.

„Sokszor írónak neveznek, hiszen írtam könyveket, de én ezt nem szoktam mondani magamról.” (Fotó: Rácz Tamás)

Mit mondott?

Azt, hogy ilyen lehetőség többet nem adódik az életben, és kár lenne elszalasztani. Hallgattam rá, és így lettem a Magvető Könyvkiadó igazgatója. Megint egy kihívás, állásinterjú nélkül. Ma már nem ezt csinálom, de megmaradtam a könyvkiadásnál, ugyanannál a cégcsoportnál. Egyébként pont 2015-ben határoztam el, hogy többé nem lesz főnököm…

Hogy tud ennyi munka mellett két gyereket nevelni?

Már sokkal könnyebb, mint kezdetben volt, hiszen az egyik lányom már 18 éves, a kicsi pedig lassan 17. Amikor meghalt a feleségem 2014-ben, akkor sokkal nehezebben ment minden, a lányok kisebbek voltak, de aztán megoldottuk. Volt idő, amikor felkeltem reggel korán, megfőztem nekik, hogy legyen ebédjük a suliban, és tényleg háztartást vezettem. Ma már rájöttem, hogy nem lehet és nem is kell mindent egyedül csinálni, van takarítónőnk, és beköltöztünk a belvárosba, hogy ne kelljen sokat utazni reggelente. Van barátnőm, akivel próbálunk sok időt együtt tölteni, de nem lakunk együtt, én a lányokkal és egy macskával élek.

Jól kijön a csajokkal?

Azt hiszem, igen. A feleségem halála előtt is jól megvoltunk, de ami történt, szorosabbá tette a kapcsolatunkat. Nagyon gyorsan, fél év alatt történt minden, nem volt időnk összeomlani, utána viszont sokat beszéltünk erről a gyerekekkel. Az édesanyjuk mindig velünk lesz, és én sosem fogom tudni, és nem is akarom pótolni őt. A legjobban attól féltem, hogy nem tudom, mi jár egy 13 meg egy 14 éves lány fejében. Arra eléggé emlékszem, mi jár egy 14 éves fiú fejében, de hát az is pont azt akarja kitalálni, mire gondolhatnak a 14 éves lányok.

Mit szól az udvarlókhoz?

A nagyobbik lányomnak van barátja, egészen remek srác. Pedig én is rettegtem, mint a filmbeli apák, hogy hazahoz valamelyikük, mondjuk, egy emós fiút, de szerencsére eddig ez nem fordult elő. Azt hittem, zavarni fog, ha meglátok egy idegen 46-os férficipőt az előszobában, de kifejezetten örülök neki, ha látom. Ráadásul Luca barátja egykori kollégiumi szobatársam fia, akivel egy táborban jöttek össze. Elképesztően hasonlít kinézetre az apukájára, az elején kicsit olyan volt, mintha a barátom ülne nálunk 16 évesen. De többet nem mondhatok, mert lecsesznek, ha kiadom a titkaikat.

„Gyerekkoromban szerettem volna űrhajós lenni, vagy kukás, de az már nem jön össze, mert túl öreg vagyok mindkettőhöz.” (Fotó: Rácz Tamás)

Mi lesz a lányaiból, sejti már?

Lucának biztosan lesz köze az irodalomhoz, nagyon érdeklik a szövegek, a költészet, a forgatókönyvírás, slammelés. Liza még nem döntött, de érdekli a pszichológia és az orvostudomány is. Én sosem tudtam, hogy mi akarok lenni, mégis megvagyok. Mondjuk ez nem igaz, gyerekkoromban szerettem volna űrhajós lenni, vagy kukás, de az már nem jön össze, mert túl öreg vagyok mindkettőhöz. Általános iskolás koromban egy rövid ideig színész is akartam lenni, de az gyorsan elmúlt. Egy kávéházat nagyon akartam, most már az is megvan…

Milyen közeg, iskola, társaság volt meghatározó az életében?

A szentesi gimnáziumi évek például. Azt szoktam mondani, hogy Alföldi Robi a szobatársam volt, de ez nem igaz, én abba a szobába költöztem be, ahonnan ő kiköltözött. Simon Kornél is oda járt, Cserna Szabó András is, Fesztbaum Béla, Bognár Gyöngyvér, Náray Erika, Zsédenyi Adrienn, Szekeres Adrienn, és még sorolhatnám, sokan.

A legújabb kötete is mindjárt megjelenik…

Összegyűjtöttem a legérdekesebb szerelmesleveleket 1526 és 1976 között, és megírtam a történetüket. Egyrészt gyönyörűek, másrészt azt hiszem, hogy a hagyományos levél a szemünk láttára tűnik el. Most már inkább írásban beszélgetünk, csetelünk, sms-t küldünk, még akár udvarlásnál is. A levél nemcsak arról ad egy képet, aki írta, hanem arról is, akinek írta, és a kapcsolatról magáról. Ez egy nagyon szép, kihalófélben lévő műfaj. Krúdy Gyula például elképesztően népszerű volt, rengeteg levelet kapott, Kossuth öregkorában is írt meghatóan szép szerelmes leveleket, Móricz Zsigmondnak pedig minden levele egy igazi novella. Kicsit olyan lesz ez is, mint az Így szerettek ők.

Élőkről nem ír?

Nem, ezzel szoktam megnyugtatni az íróbarátaimat is. Előbb tessék szépen meghalni, aztán várunk harminc évet…

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top