Interjú Kovács Gellért Filmszerésszel

Közismert vagy a közösségi médiában arról, hogy nagy igazságérzeted van, és nem szoktad magadban tartani a véleményed. Ez honnan ered?

Nem volt túl kellemes a gyerekkorom. Nincsenek egyértelműen jó emlékeim abból az időszakból. Arra emlékszem, hogy én vagyok a furcsa, szemüveges fiú, aki egyfolytában a tévét meg a videót nézi, moziba jár, és állandóan erről beszél. Abban a közegben, ahol én felnőttem – Fejér megye egy nagyon pici településén – ez nem volt érték. A filmrajongásom nem volt érdekes sem a kortársaimnak, sem a felnőtteknek. Valahol volt bennem egy meggyőződés, hogy talán nincs igazuk. Olyan erős volt a kötődésem a filmekhez már pici gyerekként is, hogy azt gondoltam, mégis csak érdekes lehet, amit csinálok. És ez nem véletlen, ezzel nekem valami dolgom van. Elképzelhető, hogy így egyenlítem ki azt a sok elhessegetést, meg ilyen-olyan mértékű megszégyenítést, ami gyerekkoromban ért. Most aztán senki nem mondhatja meg, hogy miről és mikor szólalok meg. Ráadásul a kommunikációs forradalom segíti is ezt: a social medianak köszönhetően ma már mindenki elmondhatja a véleményét. Mondjuk részben ennek is köszönhető a vélemények elértéktelenedése. Míg régen ahhoz, hogy valaki egy újságba írhasson, netán kamera elé állhasson át kellett mennie egy szakmai szűrőn, mára ez eltűnt. Ma sokan írnak a nagy nyilvánosságnak vagy épp beszélnek a kamerába csak azért, mert lehetőségük van rá. Azt hiszem Tarr Béla mondta a Partizános interjúban, hogy lisztje bárkinek lehet, de nem mindenki tud belőle jó kenyeret sütni.

Fotó: Neményi Márton

Visszatérve az igazságérzetedhez: egy ilyen nagy igazságérzettel rendelkező embernek nagy megpróbáltatás volt néhány évet a NER zászlaja alatt lehúzni a Petőfi Rádióban?

Nagyjából akkor rúgtak ki, amikor kezdett tarthatatlanná válni a helyzet. 2008-ba kerültem a Petőfihez, amikor a „nagyon zene” Petőfi indult: akkor még nem volt MTVA. A 2010-es kormányváltás után született meg az MTVA, de ez a mamut nagyon lassan kezdett el mozogni. A Petőfi vezetésében megjelentek az úgynevezett intendánsok, és míg korábban világos volt, mi a ranglétra a rádióban, hirtelen teli lett minden kis- és nagyfőnökökkel. Nem lehetett tudni, hogy ki miért felelős, és úgy láttam, akkor még ők sem igazán tudták, hogy mit akarnak. 2012/2013 környékén kezdett olyan helyzet kialakulni, hogy többször kellett a műsorban nemet mondanunk, de akkor ezek még nem jártak következményekkel. Máig emlékszem, amikor egy nyári zenei fesztiválos kitelepülésünknél odajött hozzánk egy államtitkár beosztottja, hogy az államtitkár úr nagyon szívesen beszélne az adásban arról, milyen jó ez a fesztivál. Elküldtük. A sok nemet mondásom csak gyűlt, és egyszer csak túl sok lett: épp mentem haza délelőtt, amikor egy e-mailben kirúgtak. Kellemetlen volt, de végül ez vezetett ahhoz, hogy elkezdtem aktívabban foglalkozni a social mediaval.

Viszonylag kevés kritikust ismernek név szerint a szakmán kívül. Ilyen volt annak idején Réz András, Bakács Tibor Settenkedő, Puzsér Róbert és azt hiszem sokak számára már ilyen vagy te is.

Kamaszkoromban Réz András nagyon menő volt. Nem tudom, hogy velem kapcsolatban érezhet-e úgy valaki most, mint én annak idején vele kapcsolatban. Akkoriban ő volt A FILMES MEGMONDÓEMBER. Hogy most ez én lennék? Ezt nem tudom. Őszintén szólva azt sem tudom, manapság hogyan lehet mérni a népszerűséget. Követőszámmal? Abból nekem azért nincs olyan nagyon sok. Azt érzem, hogy a 2020-as években jóval nehezebb észrevetetni magad, mint 20-30 évvel ezelőtt. Az, hogy sok ember a filmekről való írogatást a nevemhez köti, talán annak köszönhető, hogy nem tartozom szorosan szerkesztőségekhez – miközben például dolgozom a VOX-nál -, mint a legtöbb kritikus kollégám. Ha például Klág Dávid ír egy kritikát, az sokak szemében nem Klág Dávid-kritika, hanem Telex-kritika. Ha te írsz egyet, az sok olvasónál nem Tóth Csaba, hanem az nlc kritikája. Nálam pedig a Facebook-jelenlétemnek köszönhetően úgy alakult, hogy a személyemhez kötik az emberek azt, amit leírok. Talán a gondolataim is elég karakteresek ehhez. Amikor posztolok, írok vagy beszélek, nem veszek figyelembe semmit, kizárólag azt, amit én az adott filmről, tévéműsorról, zenéről vagy épp politikai eseményről gondolok. Nincs más szűrő.

Fotó: Neményi Márton

Jól látom, hogy egyfajta hidat képezel a régi és az új generáció között? Még a régi médiában, rádiózással kezdted, de a social medianak köszönhetően lettél igazán népszerű, miközben az olyan figurák, mint Szirmai Gergely vagy Dancsó Péter már teljesen a social media irányából jöttek.

Nem érzem, hogy hidat képeznék a generációk között, mégis remélem, hogy betöltök egy ilyen szerepet. Pont az általad említett Dancsó Péter szokott azon gyakran élcelődni, hogy a Facebook már a boomerek terepe. A Sulimozi nevű programsorozatban kamaszokkal dolgozom, és én is tapasztalom, hogy ennek a generációnak a nagy része már nincs fent Facebookon, azt a szülei social media platformjának tartja. Egyáltalán nem menő már a Facebook, de én azért ragadtam ott – talán a híd szerep is innen eredhet -, mert nem igazán van másik szövegcentrikus platform, ahol azért videókat és képeket is tudok kirakni.

Mondjuk a Twitter…

Igen, de valamiért úgy alakult, hogy a Twitternek, vagy X-nek itthon nagyon kevés felhasználója van. Ha felmennék a TikTokra – amitől bevallom, irtózom -, mit csinálnék? Mutogatnám papíron a kritikáimat? Megpróbálnék húsz másodpercben összefoglalni valamit és közben poénosnak lenni? A vizuális gegek engem újságíróként nem érdekelnek, pedig egy Szirmai vagy egy Dancsó pont emiatt vált népszerűvé. Alapvetően nem izgat a kamera előtti szereplés, nekem ez inkább plusz teher. Akkor vagyok jól, ha írhatok, vagy ha csak a hangom hallatszik. Működnek a régi, rádiós reflexek. Én a Facebookon ugyanazt csinálom, mint a való életben: megosztom az emberekkel a filmekkel kapcsolatos gondolataimat. Az évek során pedig valahogy kialakult, hogy a posztjaim egyre személyesebbek lettek, és egy ideje ott tartunk, hogy már nem feltétlenül csak filmekkel, hanem akár közéleti témákkal is foglalkozom, bár a legtöbbször azért olyan közéleti témákat emelek be, amik így vagy úgy, de kötődnek a filmekhez. Egy időben, ha olyat akartam posztolni, ami nem kapcsolódott filmekhez, sokat agyaltam, hogyan tudnám valahogy mégis kapcsolni hozzájuk. Ma már nem aggódom ezen. Szerintem olyan műfajban dolgozom, amibe nagyon sok minden belefér. A kérdés az, hogy akiknek írod, hogyan fogadják. Érdekli-e őket. Nyilván, ha azt szűröm le, hogy a közéleti posztjaim visszapattannak a követőkről, akkor valószínűleg más irányba fordultam volna. Vagy abbahagyom.

Fotó: Neményi Márton

Abbahagytad volna?

Nem tudom. Engem kifejezetten felszabadít, hogy gyakorlatilag a Facebookon keresztül szerkeszthetsz magadnak egy saját újságot. Minden nap új száma van, én találom ki hozzá a különböző rovatokat meg cikkeket… Annyiban azért tudatos vagyok, hogy ha egy témában születik egy jól elsült posztom, akkor utána próbálok több hasonlót csinálni, amíg érdekel a dolog. A nyáron voltam Bruce Springsteen koncerten. Már előtte is rajongó voltam, de azóta még inkább rá vagyok gyulladva az öregre. Azóta, ha találok róla valami érdekeset, akkor kirakom. Pár naponta biztosan van Springsteen-poszt. Szerintem ez maga a szubjektivitás. Voltam egy koncerten, és azt gondolom, hogy ez biztosan mindenki mást is érdekelni fog hónapokon keresztül. (nevet) De nem tiltakoznak. Idővel persze biztosan vége lesz, de majd jön helyette más. Ami éppen akkor nagyon érdekelni fog. Talán ez is a személyességet erősíti. Emiatt érzik azt az olvasók, hogy betekintést kapnak a mindennapjaimba, a magánéletembe is. Valamilyen szinten a személyes ismerősüknek tartanak.

Ezt milyen tapasztalatokból szűrted le?

Időről időre előfordul, hogy felismernek és odajönnek hozzám. Legutóbb egy kiskedvenc boltban egy középkorú hölgy kikerekedett szemmel lépett oda hozzánk azzal, hogy ő nem hiszi el, hogy velem itt találkozik. Általában ezek a találkozások ilyenek: odajön hozzám az ember, meg van illetődve, és valamiért fontosnak tartja elmondani, hogy mennyit jelent neki, amit csinálok. Ő is zavarban van, meg én is. Van olyan is, aki szinte elfut utána. Gondolkodtam azon, hogy ez miért lehet, és szerintem azért, mert azt a hatást keltem, mintha a posztjaim egy ultraszemélyes blog részei lennének. Mintha a naplómat olvasgatnák. Régi ismerősként üdvözölnek, aztán ráeszmélnek, hogy mégsem vagyunk azok. De közben azt sem tudom mondani, hogy ez csak illúzió, mert valóban sokat adok magamból. Ettől még az ilyen helyzetek kicsit mindig kényelmetlenek, de mindig kedves meg érdeklődő vagyok, szóval nem egy nagy teher. Láttam már olyan szintű népszerűséget közelről, ami tényleg az. Pár éve, még a Wellhello előtt kísérgettem Fluor Tomit a róla szóló dokumentumfilm vetítéseire moderátorként. Tomi a kocsiban elkezdett nyavalyogni, hogy semmi kedve ehhez, biztos megint mindenki letámadja majd a plázában, én meg rögtön azt gondoltam, hogy itt ez a beképzelt csillagocska, akinek fáj a népszerűség. Aztán kiszálltunk a plázánál, és nem viccelek: tíz perc alatt száz métert se jutottunk előre. Kétméterenként megállították közös fotóért, vagy azért, hogy beszóljanak neki – vagy épp azért, hogy beszóljanak neki és közös fotót készítsenek. Akkor esett le, hogy ez tényleg rettenetes lehet. Szerencsére ennek a közelében sem vagyok. Meg amit én csinálok, az amúgy sem rocksztárkodás. Kétségtelenül látható embermennyiség az a 31 ezer követő a Facebook-oldalamon, közben meg azért nem akkora tömeg.

Fotó: Neményi Márton

Vannak valamilyen alapelveid abban, hogyan kommunikálsz a Facebook-oldaladon?

Az én szememben ez egy folyamatos kommunikáció. Mint egy sok fejezetből álló, végtelen történetmesélés az olvasók felé. Ám közben jönnek olyan olvasók, akik csak akkortájt csatlakoztak, és nem ismerik az előzményeket.

Mintha valaki a 2000. résznél csatlakozna be a Barátok köztbe.

Mondjuk. Sokszor reagálok korábbi posztjaimra, és ilyenkor rendre elbizonytalanodom, hogy mennyire érthető, amiről írok. Felmerül a dilemma, hogy leírjam az előzményeket, vagy csak csapjak bele a közepébe, és jellemzően az utóbbit választom. Onnan is érzem, hogy valamiféle közösség épült körém, hogy amikor valaki a kommentekben kérdez vagy nem ért valamit, netán kívánságokkal hozakodik elő az oldal szerkesztésével kapcsolatban, sokszor már nem nekem kell válaszolnom. Reagálnak helyettem a régi, kedves és figyelmes követőim, akik már nagyjából tudják, hogy az adott kérdésre mit válaszolnék. Ezért én kifejezetten hálás vagyok.

A Facebookodon elég sokat elárulsz a magánéletedről. Lehet rólad tudni, hogy elvált vagy, újraházasodtál, van egy kislányod, van egy papagájod és hosszú ideje küzdesz egy súlyos betegséggel. Vannak azzal kapcsolatban konkrét szabályaid, hogy mennyit árulhatsz el ezekről? Hol húzódnak a határok?

Mielőtt bármilyen lányommal kapcsolatos posztot teszek ki, engedélyt kérek tőle. A papagájtól is megkérdezhetném, de nem különösebben érdekelné a téma. (nevet) A feleségem író és újságíró, neki is van hasonlóan személyes közösségi média oldala, érti, hogy ez hogyan működik, sőt gyakran át is nézzük egymás posztjait, mielőtt kitennénk őket. Hogy mindezt miért emelem be a posztjaimba? Mert nekem ez tetszik. Úgy érzem, hogy ettől hitelesebb lesz a véleményem. Az ember lelkiállapota nagyban függ a környezetétől. Ha csak egy filmről posztolok, akkor is jó, ha megírom a kontextust, hogy milyen körülmények között láttam. Ehhez néha az is hozzátartozik, hogy kivel néztem, és hogyan éreztem magam, amikor elkezdtem nézni. Kevésbé lenne feltűnő, ha ezt regény formájában írnám. Így kvázi folytatásos szappanoperaként találkozhat vele az olvasó, ahol vannak visszatérő szereplők. A határ pedig ott van, ahol én meghúzom.

Fotó: Neményi Márton

Gyakran akarnak beleszólni az olvasóid az oldalad szerkesztésébe?

Szoktam javaslatokat kapni, főképp az újonnan érkezőktől. Írjam le, milyen felületeken lehet megnézni a filmet, amiről posztolok, hová írjam ezt, meg hasonlók. Ilyenkor én kedvesen meg szoktam írni, hogy ez nem egy szolgáltatás, ez nem az IMDb, ez nem a Port.hu, nem egy filmes weboldal, hanem egyfajta Facebookos blogolás, és mint ilyen, nem dolgom az olvasók teljes körű ellátása információkkal. Nem árt tudni azt sem, hogy míg a YouTube-tól vagy a TikToktól a tartalomkészítők pénzt kapnak a kattintások után, a Meta és Zuckerberg egyáltalán nem fizet ezért. Ha nem szerzek magamnak mondjuk egy szponzort, akkor gyakorlatilag tök ingyen csinálom, úgyhogy nem árt másféle elvárásokat támasztani felém azokhoz képest, akik ezzel keresik a pénzt. Ennek ellenére ettől még lehetőségeimhez képest próbálok kommunikálni az olvasókkal, láthatsz tőlem hozzászólásokat, miközben látom, hogy több, nálam nagyobb követőszámmal bíró, hasonló dolgokban utazó ember ezt már rég elengedte. Néha úgy érzem, ők csinálják jól. Ez az állandó kommunikáció sok energiámat emészti fel, közben meg időről időre bebizonyosodik, hogy azért sikeres az oldal, mert folyamatos kommunikációban állok az emberekkel. Még a levelekre is szoktam reagálni.

A trollokra és a beszólogatókra sok energiád megy el?

Általában a közéleti témájú posztok vonzzák őket. Másfél-két éve kezdtem gyanítani, hogy már nemcsak magánemberek, hanem fizetett trollok is megjelennek. Ezt aztán egy hozzáértő barátom is megerősítette. Nyilván nem lehet kiszúrni az összes álprofilt, de azért van ennek egy jól felismerhető mintája. Eleinte néhány trollal leálltam beszélgetni, és ezek a beszélgetések általában nagyon hasonló lefolyásúak voltak. Többnyire nagyon hamar, három-négy komment után eljutottunk oda, hogy írtak valami teljesen vállalhatatlant válaszul, mire én letiltottam őket. Míg 5-10 éve kéthavonta kellett valakit letiltanom, most mondjuk hetente kettőt.

Fotó: Neményi Márton

A Facebook-oldaladon gyakran állsz bele különféle ügyekbe, konfliktusokba, sőt vannak olyan témák, amik a kiállásodnak köszönhetően váltak üggyé a szakmában. Előfordult már, hogy megbántad valamelyik kiállásodat?

Nem. Tudom, hol a helyem, és mit tudok elérni azzal, amit csinálok. Egy megosztóbb közéleti poszt előtt mindig végiggondolom, hogy ennek mi lehet a következménye. Ki írhat rám, ki szólhat be, milyen trollok jelenhetnek meg az oldalamon… Ha ezek megtörténnek, nem kezdek el rinyálni, inkább emlékeztetem magam, hogy senki nem kényszerített arra, hogy ezt csináljam. Vállalom a felelősséget. Újságíróként az egyetlen eszközünk a nyilvánosság: használni kell.

Vesztél már össze a posztjaid miatt olyan emberrel, aki egyébként közel áll hozzád?

Olyan nagyon közeli barátommal nem. De ismerősökkel igen. Köbli Norbert forgatókönyvíró például a privát és a szakmai oldaláról is kitiltott – utóbbit nem tartom etikusnak -, miután kifejtettem neki, hogy amit egy témában állít, az nem úgy van. Szerintem ez egy 100%-ban szakmai jellegű konfliktus volt. Az utóbbi időben tűnt fel, hogy több olyan kollégám, akiket már közel húsz éve ismerek, időről időre megjelenik olyan kommentekkel, amik vagy arról szólnak, hogy elírtam valamit, vagy arról, hogy nem értenek velem egyet, de semmiképpen nem azt a hangot ütik meg, amit mi meg szoktunk ütni egymás között. Ezekkel az emberekkel rendes privát Messenger-kapcsolatban vagyok, szóval nekem furcsa, hogy ha valami bajuk van, akkor nem ott írnak rám, hanem az oldalamon, a nyilvánosság előtt teszik. Persze jogukban áll ezt tenni, csak én az egész pályám során nagyon figyeltem arra, hogy a véleménye miatt egyetlen kollégámat se bántsam, ne kérdőjelezzem meg. Vitatkozni dolgokon tök jó, de én ilyenkor nem a vita szándékát érzem, hanem inkább azt, hogy szeretne valamit bebizonyítani. Nem tudom, hogy mit. Az viszont egyáltalán nem zavar, ha felhajtás van egy posztom körül, sőt inkább sajnálom, hogy még a nagyon fontos ügyek sem jelentenek témát több napon át. A rendszer falakat épít, szőnyeg alá söpör, nem kommunikál. Én ettől még szóvá teszem a dolgokat. Nem gondolom, hogy csak azért, mert bizonyos dolgokhoz ebben az országban már nem tartjuk magunkat, ezt el kellene fogadni. Nem vagyok hajlandó más erkölcsi kódok szerint élni csak azért, mert Magyarországon vagyok. Ez lehet az, ami sokakat zavar bennem. Szerintem nincsenek más szabályok az emberek között, mint húsz éve voltak, csak az ország változott meg félelmetesen körülöttünk. Én nem vagyok hajlandó alkalmazkodni ehhez. Ha ennek az lesz a vége, hogy külföldre kell költöznöm, akkor ez fog történni. Pár éve ennek még a gondolatát is elképzelhetetlennek tartottam volna, mert nagyon szeretek itt élni. Ma már nem elképzelhetetlen. Fogy a levegő.

Fotó: Neményi Márton

Disclaimer: Kovács Gellért Filmszerész a szerző kollégája és régi barátja.