Interjú Hanna Bergholmmal, a Keltetés rendezőjével

A filmed komoly lelkifurdalást okozott bennem, mert eszembe juttatta az összes olyan alkalmat, amikor azt mondtam a gyerekeimnek, hogy épp nincs időm rájuk. Szerettél volna ilyen hatást elérni a nézőknél?

(nevet) Nem kimondottan ez volt a célom, az azonban vitathatatlan, hogy a filmem foglalkozik a szülő-gyerek kapcsolatokkal. Az egyik főszereplőm egy anya, aki a saját vágyait és álmait kívánja a lányán keresztül megvalósítani. Azért dolgozik, hogy ami neki nem sikerült, az a lányának sikerülhessen. Bizonyos szempontból úgy kezeli a lányát, mintha nem egy önálló ember, egy önálló személyiség, hanem a tulajdona lenne. Azt akarja, hogy a lánya minden szempontból tökéletes legyen, hogy aztán eldicsekedhessen a világnak azzal, milyen fantasztikus lányt nevelt. A filmben az anyaság duplán jelen van, hiszen Tinja a gyerekszobájában kelteti ezt a rejtélyes teremtményt, aki valamiféleképpen a lány hibáit és kudarcait hivatott megjeleníteni. Minden, ami nem tökéletes a lányban, megjelenik ebben a teremtményben.

Ráadásul Tinjának van egy apja is, aki szinte egyáltalán nem foglalkozik vele.

Igen, ebben a filmben a felnőtt karakterek többsége cserbenhagyja a gyerekeket. Tinja apja látja, hogy a felesége milyen szinten veti bele magát a gyerekek nevelésébe, és úgy dönt, hogy neki az a legjobb, ha ebbe nem szól bele, mert ezzel elkerülheti a konfliktusokat odahaza. Szerinte minden jól van úgy, ahogy van, és a legjobb, amit tehet, hogy kimarad ebből az egészből. A lelke mélyén tudja, hogy nincs ez így jól, és szomorú is ettől, de nem akar szembenézni ezzel, inkább nem foglalkozik velük.

Hanna Bergholm, A Keltetés rendezője (Fotó: Profmedia)

A filmedben fontos szerepet kap az, hogy a közösségi média milyen hatással van arra, milyen szülők vagyunk, milyen szülőkké válunk. Olvastál erről valamilyen tanulmányokat, amik segítettek a filmben látott kép kialakításában?

Nem végeztünk ilyen jellegű kutatásokat, sőt a filmnek nem is célja, hogy megmondja, milyen a jó szülő vagy milyen a rossz. A social media nagy része arról szól, hogy megpróbálod az életedet minél jobb fényben feltüntetni, és az kétségtelenül elgondolkodtató, hogy ez hosszabb távon mit tud tenni az emberekkel. Biztos vagyok abban, hogy vannak, akiknél depressziót okozhat, hogy látják maguk körül a sok tökéletesnek tűnő életet, miközben tudják, hogy a saját életük távol áll a tökéletestől. Ha pedig valaki csak azért akar gyerekeket, hogy az élete ettől tökéletesebbnek tűnjön, az semmi jóra nem vezet.

Nemrég olvastam egy cikket, amiben olyan emberek meséltek, akiknek az egyik legjobb barátjukból influenszer lett, és az esetek többségében arról számoltak be, hogy az illető emberi kapcsolataira ez inkább negatív hatással volt. Gondolom, a családtagok isszák meg leginkább ennek a levét.

Ebben azért van egy kis általánosítás, de azzal egyetértek, hogy ezt a veszélyt az influenszerré válás kétségtelenül magában hordozza.

A film forgatókönyvét nem te, hanem Ilja Rautsi írta. Már készen volt, amikor csatlakoztál hozzá, vagy te is alaposan kivetted a részed a fejlesztéséből?

Maszkban már ismerjük a horrorrémeket, de ki van a maszk mögött?

Ilja keresett meg azzal, hogy van egy jó filmötlete, és csak egyetlen mondatot mondott: egy fiú kikelti a gonosz hasonmását egy tojásból. Az ötlet nekem is tetszett azzal a kiegészítéssel, hogy legyen a fiúból inkább lány. Ebbe ő is belement, és innentől kezdve közösen fejlesztettük tovább az ötletet. A keltetés afféle metaforája lett a filmben annak, hogy valaki oldalát rejtve tartja a világ elől, és az otthonában titokban kelti ki, hogy mások ne tudjanak róla. A keltetés ráadásul összefüggésben áll az anyasággal is, így ezt a témát is bővebben boncolgathattuk általa. Az egymondatos szinopszis rengeteg lehetőséget rejtett magában.

Sok időt vett igénybe a film fejlesztése?

Egy többéves folyamat volt, de ennek a nagy részét az tette ki, hogy próbáltunk finanszírozókat találni. Hiába volt viszonylag gyorsan egy kész forgatókönyvünk, a pénzügyi háttér biztosítása alatt is folyamatosan változtattunk rajta, mindig voltak kisebb-nagyobb átírások.

A Keltetés (Fotó: Profimedia)

A Keltetés a kezdetektől fogva egy horrorfilm volt?

Igen, de azt hozzá kell tennem, hogy Iljával nem úgy kezdtünk bele, hogy mi most egy horrorfilmet akarunk készíteni. Inkább az történt, hogy a sztori üzente nekünk, hogy ez a történet a horrorfilm műfajában elmesélve működne a legjobban.

A filmedről olvastam már, hogy testhorror, de azt is olvastam róla, hogy elemelt/fennkölt horrorfilm. Te hová sorolnád?

Rakjuk össze a kettőt, és mondjuk azt, hogy ez egy fennkölt testhorror. Kicsit furcsa nekem ez a fennkölt horror besorolás, de értem, hogy olyan horrorfilmeket sorolnak be ide, amik egy mély drámát mutatnak be, csak épp horrorfilmes eszközökkel, és az ilyen filmeknek nem az egyetlen célja, hogy ráijesszenek a nézőre. Ez a leírás abszolút ráillik a Keltetésre, úgyhogy nem vitatkozom vele. A testhorror pedig azért illik rá, mert fontos része a történetnek a testünk változása, és az, hogy mennyire meg tudunk ijedni tőle. De valaki mondta már a filmre azt is, hogy ez egy bizarr felnövéstörténetbe csomagolt fennkölt testhorror. Egészen furcsa kategóriák léteznek manapság. (nevet)

És akkor még nem is említettük, hogy ez egy doppelgänger horror is.

(nevet) Igaz.

Pár hete az új Sikoly-film rendezőpárosa azt mondta nekem, hogy a fennkölt horror besorolás igazi bullshit, ami csak arra szolgál, hogy olyan nézőket is becsábítson a mozikba, akik amúgy nem néznének horrorfilmet. Egyetértesz ezzel?

Azzal a részével egyetértek, hogy ez is egy marketingeszköz, ugyanakkor szerintem ez egy valid alzsáner. Jómagam egyáltalán nem vagyok horrorrajongó: túlságosan félek a horrorfilmektől ahhoz, hogy sokat megnézzek közülük. Világéletemben nagyon élénk volt a fantáziám, és ha láttam egy horrorfilmet, utána gyerekként elképesztő dolgokat találtam ki, és rosszakat álmodtam. Én alapvetően drámában gondolkodom, a horror csak eszköz a karakter félelmeinek és lelkiállapotának a megjelenítéséhez és a fokozáshoz. Mivel drámaként állok hozzá, ezért rendezőként fontos számomra, hogy a filmemet azoknak a nézőknek is vonzóvá tegyem, akik maguktól nem ülnének be egy sima horrorra, viszont ha azt hallják, hogy fennkölt horror, már elkezdi egy kicsit érdekelni őket.

Siiri Solalinna A Keltetés című horrorfilmben (Fotó: Profimedia)

A film látványvilága csodálatos, a fő helyszínként szolgáló családi ház olyan, mint egy életre kelt Barbie-ház. Mit szerettél volna kifejezni ezzel a látványvilággal?

Azt hiszed, az Ördögűző című film szörnyű? Akkor nem olvastad az Ördögűző című regényt

Azt akartam, hogy a film látványvilágát kicsit elemeljük a valóságtól. Ne menjünk át rögtön tündérmesébe, de a néző azért érezze, hogy itt nem stimmel valami. A ház kinézetével azt próbáltuk meg visszaadni, hogy Tinja édesanyjának milyen elképzelései vannak egy tökéletes családi házról és a tökéletes boldogságról. A látványtervezőnkkel csupa pasztellszínbe borítottuk a házat, telipakoltunk mindent rózsákkal. A rengeteg fehér szín pedig az ürességet hivatott jelképezni, ami ebben a családban jelen van. Minden annyira rendezett a házban, hogy az már-már zavarba ejtő. A megvilágítást a család otthonában nagyon lágyra terveztük. A horrorfilmekben az ijesztő jelenetek általában sötétben történtek, a rém mindig a sötétben rejtőzik, de nem nálunk: a Keltetésben szándékosan arra törekedtünk, hogy a szörnyet ebben a pasztellszínű világban lássuk. Nagy, nyitott, világos tereket láthatunk, ami annak köszönhető, hogy anya nem szeretné, ha bárkinek titkai lennének a házban. Az volt a célunk, hogy ez a mesterségesen idealizált világ egy idő után fenyegetőbbnek tűnjön, mint a szörnyetegünk, sőt a végére már inkább a szörnnyel rokonszenvezzünk.

A filmben két házat is megismerünk. A másik az anya szeretőjének háza, ami első látásra úgy fest, mint egy kísértetház, mégis sokkal több szeretet van benne, mint a főszereplők álomotthonában.

A Keltetést a főszereplő kislány, Tinja szemszögéből szerettem volna elmesélni. Amikor megérkezik az új házba, az újdonság félelmetesnek tűnik számára, ezért is látja a helyet egyfajta kísértetházként. Azonban miután kezdi megismerni az anyja új pasiját, a ház fényei is egyre melegebbé válnak, és már nem is tűnik a hely annyira kísértetiesnek. Még a háttérhangokkal is arra törekedtünk, hogy a ház barátságosabb helynek tűnjön: a háttérből például madárének szűrődik be. A főszereplő család házában pedig még a hangok is ridegek, túl csendes az a ház, oda semmi élő és barátságos nem szűrődik be.

A lényt nem VFX segítségével alkottátok meg, hanem egy bábot építettetek. Elmeséled, hogy miért?

A rémség egy animatronikus bábu volt. Már az elején eldöntöttük, hogy valódi, fizikai formájában lesz szükségünk a rémre. A nézők érzik, ha valami valóságos, ha valami jelen van, és a színészeknek is segítséget jelent. A bábut távirányítóval mozgattuk. Egyszerűen beírtam a Google-be, hogy a világ legjobb animatronikus bábukészítője, és a kereső azt írta ki, hogy ő Gustav Hoegen, aki a Star Warson, a Prometheuson és a Jurassic Worldön is dolgozott, ezért őt kértük fel. Mondjuk kicsit furcsa volt őt a semmiből megkeresni azzal, hogy „Szia, én Hanna vagyok Finnországból, és készítek egy kis filmet nagyon kevés pénzből, és örülnék, ha te építenéd meg a szörnyet hozzá”. Az volt a szerencsénk, hogy nagyon tetszett neki a forgatókönyv. Öt bábos mozgatta a lényt, miközben az arckifejezéseit Gustav és két segítője irányította távirányító segítségével a forgatás közben.

Nehéz volt megtalálni a Tinját alakító Siiri Solalinnát?

1200 kislányt néztünk meg szerte Finnországban. Ez egy dupla szerep, ami nem kis kihívás egy gyereknek. Siiri még soha korábban nem színészkedett, bedobtuk a mély vízbe. Természetes tehetség, hihetetlen volt rátalálni.

A Keltetés június 16-tól látható a magyar mozik műsorán.