Hétfő reggel nyolc óra van, és én bekapcsolom a tévét. Már önmagában ez is rendkívül szokatlan tettnek számít nálam, az meg pláne, hogy a 49-es csatornára váltok. Nem mintha a 49-es csatorna szóba se jöhetne nálunk: minden este menetrend szerint hét és fél kilenc között odakapcsolunk, bár az a legritkább esetben fordul csak elő, hogy én és a feleségem is nézzük. Ez a másfél óra számunkra az a csöppnyi idő a nap során, amit saját magunkra fordíthatunk, és végre normálisan beszélgethetünk, valamint nyugodtan megvacsorázhatunk a konyhában, míg a 16 hónapos kisfiunk teljesen elmerül a napi rajzfilmadagjában. Ilyenkor Boldizsárt mintha teleportálnánk egy másik dimenzióba: sokszor gyanúsan hosszú ideig tart a csend a nappaliban, de amikor benézünk, a kisfiunk mindig csak ott áll a kanapénak támaszkodva, arcán hatalmas mosollyal nézve a végtelenül belassított rajzfilmfigurákat. Persze az embernek ilyenkor lelkifurdalása van. Biztosan jó ötlet hagyni ebben a korban, hogy tévét nézzen? Aztán persze arra gondolunk, hogy amennyiben nem lenne ez a csatorna, még az a szűk másfél órányi időnk sem maradna nekünk önmagunkra, és egyből megbocsátóbbak leszünk önmagunkkal szemben.
Kukázva a gyerek napi rutinja
Amikor pár napja a feleségemnek felvetettem, hogy szigorúan munka miatt, hétköznap munkaidőben egész nap nézni fogom a Baby TV-t, finoman szólva sem repesett az örömtől. Tudja ő, hogy régebben is csináltam ilyen hülyeségeket: egyszer például egy emberkísérlet formájában egy álló napon át néztem az Izaura TV-t idehaza, de akkor ő még dolgozott a munkahelyén, ezért messziről el tudta kerülni a munkafolyamatom agypusztító mellékhatásait. Csakhogy tavaly megszületett a kisfiunk, és azóta Eszter itthon van Boldizsárral, az 53 négyzetméteres lakásunkban pedig gyakorlatilag képtelenség elkerülni, hogy a Baby TV átvegye az uralmat az életünk fölött. Persze elsősorban nem annyira magát, mint inkább a kisfiunkat féltette. Kitartó neveléssel, hosszú idő alatt elértük, hogy rajzfilmnézés csak és kizárólag az esti órákban játszik nálunk, napközben hiába mutogat a tévére és a távirányítóra, olyankor sosem kapcsoljuk be a kedvenc csatornáját. Az elmúlt hónapban olyannyira megszokta a tiltást, hogy napközben már egyáltalán nem is kéri ezt tőlünk, csakis azután, hogy megjöttünk vele a kora esti sétából.
Nos, ezt a beállt, mindhármunk számára kedvező napi rutint rúgom fel most páros lábbal, mert egy ilyen kis lakásban lehetetlen elkerülni, hogy Boldizsár is becsatlakozzon a naphosszat tartó Baby TV-zésbe. És ahogy sejtettem: amint reggel 8-kor a tévé távirányítójáért nyúlok, Boldi fiam máris ott terem mellettem, és arcán elégedett vigyorral nyugtázza, hogy itt bizony már reggel is megy a rajzfilmkánaán. A feleségem mosolya már nem ilyen őszinte. (Sőt, őszintén szólva egyáltalán nem mosolyog.)
Úszni a flow-val
Kissé rosszul időzítettem a Baby TV-zős maratonomat. Múlt héten még úgy számoltam, hogy viszonylag nyugis hétfőm lesz, és minden összetevő meglesz ahhoz, hogy vígan lemenjek abba az állapotba, ami az 5 perces, 1-4 éves korosztályt megcélzó rajzfilmek maratoni élvezetéhez szükséges. Ehhez képest folyton jött egy telefon, amit fel kellett vennem, és folyton elém került egy e-mail, amire a lehető legsürgősebben kellett válaszolnom. Persze ment végig a Baby TV, de egy idő után azt vettem észre magamon, hogy csupán háttértévézésnek használom, ami nyilván nem ideális. Én el akartam merülni a Baby TV világában, és nem csupán felszínes szemlélődőként: azt akartam, hogy teljesen magába szippantson. Bő két óra kellett, hogy elkezdhessem átadni magam az igazi műélvezetnek: végre megszűnt a külvilág, csak ültem a kanapén a 16 hónapos srácommal, és frankó apa-fia programként együtt néztük a gyerek kedvenc csatornáját. Idilli kis pillanat volt ez, na.
Persze lehettem volna bevállalósabb is: eredetileg az fordult meg a fejemben, hogy nem Baby, hanem Duck TV-vel végzem magamon ezt az emberkísérletet. Ott aztán tényleg csak a legeslegkisebbeknek szóló mesék vannak, és van, hogy 2 percen át azt kell nézni, ahogy a csiga a képernyő bal oldaláról átcsúszik a képernyő jobb oldalára. Arra a zen állapotra azonban, ami egy ilyen show hosszútávú élvezetéhez szükséges, az én elmém még nincs felkészülve, és a döntést megkönnyítette az is, hogy az otthoni kábeltévés csomagunkban nincs Duck TV.
A Baby TV celebjei
Aki még soha életében nem látott Baby TV-t (mondjatok ezért hálát az Úrnak), annak röviden felvázolom, hogy mivel is állunk szemben: rajzolt kisállatokkal és kisgyerekekkel hihetetlen mennyiségben, akik valami rejtélyes oknál fogva egyfolytában vigyorognak és röhögcsélnek. De ezt még el bírnám viselni. Ennél sokkal durvább trip, hogy ezen a csatornán szinte minden szereplő egyenesen a kamerába néz, mintha a színészképzőn nem az alapfokú leckék közt tanítanák, hogy játék közben nem csinálunk ilyet. Egy idő után erre még csak-csak ráállt az agyam, de aztán jött az újabb sokk: a Baby TV sztárjai – igen, sztárjai, nem véletlenül írtam azt, amit – folyton a kamerába nézve integetnek a nézőjüknek, sőt indokolatlanul gyakran táncra perdülnek. Ez rövid távon akár aranyos is tud lenni, de néhány órával később az ember legszívesebben a képernyőhöz vágná az első kézre eső keményebb tárgyat.
Minden valamirevaló csatornának megvannak a maga celebjei, és mivel a Baby TV műsorát jelenleg 100 (!) különböző országban közvetítik, ők sem úszhatták meg saját sztárok nélkül. A Baby TV arcainak csapata még külön nevet is kapott. Ők a The Tiny Bunch (szabad fordításban: Csipet csapat): egy lepkéből, egy bárányból, egy elefántból, egy vízilóból, egy mókusból, egy zsiráfból, egy nyúlból és egy teknősbékából áll. Nekik nemcsak az a dolguk, hogy a rajzfilmek közti átvezetők pár másodperces idejét megtöltsék tartalommal, hanem önálló meséket is kapnak: nem vezettem statisztikákat, de a Baby TV-vel töltött hosszú órák során szinte biztos, hogy őket láttam messze a legtöbbször visszatérni, és olyan fantasztikus kalandokat éltek át együtt, mint hogy az egyik napon nagyon fújt a szél odakint, egy másikon pedig lepke átment mókushoz aludni, ami akkora mókázásba torkollott, hogy a Mötley Crüe zenekar fénykorában sem tudott hasonlót (közösen mostak fogat, meg ilyenek).
A lusta szülők tévécsatornája
A Baby TV mindent megtesz azért, hogy a lusta szülők legjobb segédeszköze legyen. A csatorna láthatóan rengeteg energiát fordít arra, hogy a mütyürke rajzfilmjeik ne csak szórakoztassanak, hanem időről időre egy-egy nevelő célzatú darab is feltűnjön köztük. Mialatt követtem a műsort, jó néhány alkalommal bevezettek a számolás világába, bemutatták az egyes betűket, megtanulhattam különböző nyelveken köszönni, gyakoroltatták velem a különféle tárgyak nevét… szóval az egésznek óriási hasznát vettem volna mondjuk 36 évvel ezelőtt. Persze nemcsak jót tanulhat a gyerek a Baby TV-t nézve: az egyik mese során ugyanis feltűnt, hogy a főszereplő gyerkőc vidáman, zenére ugrál a pocsolyába, miközben zuhog az eső. Ránéztem a mellettem tévéző Boldizsárra, és figyelmeztettem, hogy ezt ne utánozza: a mosolyából nem tűnt úgy, hogy hallgatni fog rám.
A csatorna láthatóan igyekszik nemzetközi lenni. Külön dalocskák mutatják be a különféle népek zenéit, amiben volt afrikai törzsi dal, orosz népdal, de japán zene is. A nemzetköziség abból a szempontból is fontos, hogy a rajzolt emberi szereplők egyáltalán nem kizárólag fehérek, hanem minden létező bőrszín visszaköszön a képernyőről.
Csak anyák vannak, apák sehol
A többórányi Baby TV-zés során a rendkívül pihentté vált agyam érdekes összefüggéseket fedezett fel. Feltűnt, hogy a gyerekszereplők nagy része kisfiú, alig-alig fordul elő kislány a karakterek között. Ezt ellensúlyozandó a csatorna egyik legnagyobb sztárja mondjuk pont egy kislány, Little Lola, egy kis copfos vigyori, aki folyton egy farmon ismerkedik az élővilággal, és a sokadjára igencsak idegesítő röhögcsélésével kergeti szanaszét az állatokat, és húzza fel az idegeimet.
Ennél is feltűnőbb volt azonban az apák szinte teljes hiánya. Tény, hogy túl sok felnőttet nem mutatnak a Baby TV-n, de ha igen, azok szinte mindig az édesanyák. A Baby TV univerzumában egy rejtélyes vírus végezhetett a felnőtt korú népesség férfi részével, és csupa egyedülálló anyuka végzi otthon a gyereknevelést. De az is lehet, hogy a mesék rajzolóit gyerekkorukban mind az anyukájuk nevelte fel egyes-egyedül, és az ebből fakadó trauma így csapódott le náluk.
Az igazi para
A játékos dalocskák, közös tanulások, cukin vigyorgó, rajzolt gyerekek és édibédi kisállatok tengeréből egy dolog lógott ki igazán: az élő szereplők. A Baby TV kreatívjai valamiért úgy gondolják, rendkívül aranyos a rajzolt környezetben a rajzolt karakterek testére fényképek segítségével igazi gyerekek arcát pakolni, pedig a végeredményhez sokkal közelebb áll az ijesztő jelző, mint az aranyos. A figurák így leginkább a South Parkra emlékeztetnek, ahol az alkotók szintén bevetették, hogy egy-egy ismert ember arcának (így kapásból Mel Gibson és Szaddám Huszein jut eszembe) fotóját pakolták rá egy egyszerű pálcikatestre, így hozva létre egy-egy vicces, de bizarr karaktert. Ráadásul a szülők önmaguk teszik ki a gyerekeiket ennek a borzalomnak: a Baby TV-n rendszeresen fut egy szpot, amiben arra biztatják az anyukákat és apukákat (bár a korábbiakból kiindulva inkább csak az anyukákat), hogy küldjék be a gyerekük fotóját, mert így majd feltűnhet valamelyik egészen borzalmas és paráztató kisfilmben.
The End
A szerkesztőm azt tanácsolta, igazi gonzo újságíróként vágjak bele a feladatba, vagyis némi hajtóanyag (pl. egy kis whisky) segítségével pumpáljam fel magam Baby TV-t élvező állapotba, de rá kellett jönnöm, hogy a 16 hónapos srácom mellett, hétfő délelőtt/délután azért mégsem akarok benyomni. Hoppá, felelősségteljes családapa volnék? Most egy kicsit megveregettem a saját vállam. Vagy egyszerűen csak az a helyzet, hogy 38 évesen már nem vagyok elég vagány a fullos gonzózáshoz.
Nem mondom, hogy a nyolcórányi Baby TV-zés nem készített ki, és nem örültem minden e-mailnek, amit gyorsan meg kellett válaszolnom közben, mivel legalább kizökkentett az értelmetlen bambulás állapotából, de összességében az Izaura TV-vel végzett emberkísérletem sokkal jobban megtaposta a lelkem. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a feleségem félúton megkért, hogy iktassak be egy kis szünetet, mert a kisfiunk délután nem fog aludni, ha hallja, hogy a szomszéd szobában mennek a mesék. Ez a szünet sokat tett azért, hogy az agyam állaga most nem egy betonon szétplaccsant, túlérett paradicsoméra emlékeztet. Ha rám nem is volt annyira káros hatással a Baby TV-zés, az azért feltűnt, hogy nézőtársamra, Boldira igen. Annyira lekötötte őt, hogy egész nap alig akart játszani, nem vette elő a kirakósait, sőt még a játszótérre sem akart kimenni, pedig máskor az számít a nap csúcspontjának. A tapasztalat tehát azt mutatja: nem túl nehéz egy 16 hónaposból tévéfüggőt csinálni.
Ui.:
Kapcsoljuk már le, a f*szom kivan már ezzel a csatornával!
– mondta egyébként ritkán káromkodó feleségem, mikor este hat után fogta a távirányítót, és végzett a tévéből áradó gügyögésáradattal.
