Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
Szabadidő

8 eset, amikor a remake jobb volt, mint az eredeti

Az e hét csütörtökön mozikba került Sóhajok kapcsán szemezgettünk kedvenc remake-jeink közül.

Remake-ek a filmtörténet hajnalától kezdve léteztek. Az utóbbi egy-másfél évtized során azonban olyan mértékben árasztották el a mozikat az ilyen-olyan feldolgozások, hogy lassan már (tegyük hozzá, joggal) úgy érezhetjük, egy árva eredeti film nincs a mozikban. Ezt csak tetézi, hogy Hollywood már a szimpla újrafeldolgozásokkal sem éri be: rebootokkal, spin-offokkal fárasztanak, ne adj isten nőkkel forgatják újra ugyanazt a történetet. Ezért aztán hajlamosak vagyunk arra, hogy egyből égetnivaló szemétnek bélyegezzünk minden filmet, amit egy korábbi filmsiker nevével próbálnak eladni nekünk.

Súlyosbító körülmény, hogy a producerek már nem csak a bombasikereket szipolyozzák ki: az olyan „kváziművészfilmek” sincsenek biztonságban, mint az olasz horrorfilm magnum opusa, a Sóhajok. Dario Argento 1977-es klasszikusát a Szólíts a neveden rendezője, Luca Guadagnano remake-elte az Amazonnak, ám ha lehet hinni a híreknek (FYI: a cikk születésekor még nem láttam a filmet), az új Sóhajok mellett szól, hogy Guadagnano meglehetősen szabadon kezelte az alapanyagot, s a hírek szerint egyedi filmet forgatott belőle. Az eheti bemutató apropóján felemlegetünk néhány olyan esetet, amikor a remake egyáltalán nem hozott szégyent az eredetire – sőt bizonyos esetekben még jobban is sikerült nála!

Kép: Cinetel Kft.

A nagy sztori (His Girl Friday, 1940)

A nagy sztori azon filmtörténeti klasszikusok sorát gyarapítja, amelyek sajnálatos módon kevéssé ismertek a magyar közönség körében. Pedig Howard Hawks filmjét „jobb helyeken” minden idők egyik legviccesebb filmjeként tartják számon: egy szédületes iramú újságíró-komédiáról van szó, amelyben 240 szó/perces sebességgel repkednek a jobbnál jobb poénok, méghozzá olyan hollywoodi óriások tolmácsolásában, mint például a zseniális Cary Grant.

Azt már csak kevesek tudják, hogy Hawks egyik legnagyobb mesterműve is remake volt. Ben Hecht és Charles MacArthur színdarabjának, a The Front Page-nek 1931-ben már készült egy adaptációja Lewis Milestone rendezésében. A legenda szerint Hawksnak nagyon tetszett a történet, de úgy gondolta, az egész sokkal viccesebb lehetne, ha inkább egy nő alakítaná a főszereplő újságírót, aki így a Grant által játszott főszerkesztő exe is lehetne. Hawks így (akaratlanul) napjaink egyik hollywoodi trendjét is megelőlegezte: tulajdonképpen egy női remake-et készített el. A filmet néhány évente leadja a Duna TV, tiszta szívből ajánlom mindenkinek, legutóbb magam is ott ragadtam a tévé előtt.

Kép: Photo12.com – Collection Cinema / Photo12

A máltai sólyom (The Maltese Falcon, 1941)

A máltai sólyom több szempontból is kulcsszerepet tölt be a hollywoodi filmtörténetben: egyfelől ez az egyik olyan film, amely elhozta az addig főként csak mellékszerepekből ismert Humphrey Bogart számára a nagy áttörést, másfelől pedig a történetírók ezt a filmet tekintik a film noir műfaj kiindulópontjának.

Azt már csak a filmőrültek tudják, hogy Dashiell Hammett azonos című regényének ez már a harmadik (!) adaptációja volt, 1931-ben és 1936-ban is megfilmesítette a Warner. A legenda szerint Howard Hawks (ő nem utoljára szerepel ezen a listán) javasolta az első filmes John Hustonnak, hogy a Hammet-regény újabb feldolgozásával mutatkozzon be, méghozzá azért, mert Hammet dialógusai annyira jók, hogy egy az egyben át lehet ültetni őket a forgatókönyvbe. „Ne változtass meg szart se” – hangzott Hawks tanácsa, Huston szót fogadott, a többi pedig (film)történelem.

Kép: Photo12.com – Collection Cinema / Photo12

Egy maréknyi dollárért (Per un pugno di dollari, 1964)

Íme egy újabb film, amelyről az emberek többsége nem is tudja, hogy remake: bár Kuroszava A testőr című filmje a maga nemében szintén filmtörténeti klasszikus, mifelénk inkább Sergio Leone westernje lett része a kollektív emlékezetnek. Ráadásul ismét egy olyan filmről van szó, ami több szempontból is kiemelten fontos: először is ez indította el az olasz westernfilmek „tömeggyártását” (ergo ha ez a film nem arat sikert, Leone nem készíti el A jó, a rossz és a csúfot és a Volt egyszer egy vadnyugatot sem), másodszor pedig szintén ennek a filmnek köszönhetjük, hogy egy kvázi ismeretlen tévészínész, egy bizonyos Clint Eastwood világsztárrá vált.

Vicces adalék, hogy az Egy maréknyi dollárért nem hivatalos remake, ami jelen esetben annyit jelent, hogy Leone és a producerek „elfelejtettek” jogdíjat fizetni Kuroszaváéknak. Amikor a japánok perre mentek, Leone egyenesen letagadta, hogy filmjének bármi köze lenne A testőrhöz. Aki látta mindkét filmet, az tudja, mekkorát lódított az olasz rendező. Peren kívüli megegyezés lett a vége, és a hírek szerint az eredetit gyártó Toho elég jól járt.

Kép: Constantin Film / Jolly Film / Collection ChristopheL

A dolog (The Thing, 1982)

John Carpenter horror-remekművét bemutatásakor teljes érdektelenség fogadta, idővel azonban a rendező talán legnépszerűbb filmjévé nőtte ki magát, manapság pedig a minden idők legjobb horrorfilmjeit bemutató listákon is előkelő helyen szokott szerepelni. Arra persze ma már nagyon kevesen emlékeznek, hogy A dolog egy 1950-es évekbeli sci-fi-horror újrája.

A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy A máltai sólyomhoz hasonlóan A dolog sem szigorú értelemben vett remake, hanem a közös irodalmi forrás újrafeldolgozása, John W. Campbell Who Goes There? című kisregényének újabb adaptációja. Carpenterre ugyanakkor az 1951-es feldolgozás, A lény egy másik világból is óriási hatással volt, több vizuális és tematikai motívumot is átemelt belőle. Nem csoda, hiszen az ’51-es filmnek Carpenter egyik kedvenc rendezője, (dobpergés) Howard Hawks volt a producere, egyes beszámolók szerint pedig a rendezője is.

Kép: Universal Pictures / Turman Fost / Collection ChristopheL

A sebhelyesarcú (Scarface, 1983)

Azt hiszem, eddig összesen nem szerepelt annyiszor Howard Hawks neve az NLCafén, mint ebben a cikkben. De most negyedszer is fel kell emlegetnünk „Hollywood ezüstrókáját”. Brian De Palma 1983-as klasszikusa, A sebhelyesarcú ugyanis Hawks 1932-es, azonos című filmjének a remake-je.

Ismét arról van szó, hogy két szenzációs film született ugyanabból az ötletből. Hawks Ó-Hollywood, De Palma pedig Új-Hollywood egyik legtehetségesebb rendezője volt, és mindkét Sebhelyesarcú az adott rendező legnépszerűbb munkái közé tartozik. Az 1983-as film forgatókönyve mintapéldája annak, hogyan lehet „korszerűsíteni” egy ötven pluszos filmet: míg az eredeti film Chicagóban, a szesztilalom idején játszódott, addig a remake az 1980-as években, Miamiban, az úgynevezett kubai bűnözési hullám és a kokain berobbanásának idején. A forgatókönyvet jegyző Oliver Stone maga is kőkemény kokainfüggő volt a film készítésekor, De Palma stílusa pedig tökéletesen illett a finoman szólva sem visszafogott alapanyaghoz. Sokak szerint Hollywoodban nem is készült szemléletesebb portré az 1980-as évekbeli excesszről.

Kép: Universal Pictures / Collection ChristopheL

A légy (The Fly, 1986)

Az 1958-as A légy a maga korában egy kiemelkedő sci-fi-horror volt a mindig kiváló Vincent Price-szal a főszerepben. A történet azonban David Cronenberg 1986-os remake-jével kelt igazán életre. A légy főszereplője egy feltaláló, aki egy teleportáló gépen dolgozik, amikor azonban saját magán teszteli a gépet, véletlenül egy légy is berepül mellé, a dolognak pedig – mondanunk sem kell – katasztrofális következményei lesznek. Az eredeti filmben a feltaláló egy hibrid légy-emberré változik, Cronenbergnél ezzel szemben először semmit sem észlel a bajból, azt hiszi, a kísérlet teljes siker volt. Szépen lassan, fokozatosan kezd átalakulni a teste, és ez az a pont, ahol beüt a Cronenbergtől ismert body horror. Az 1986-os film azonban nemcsak a gyomorforgató trükkfelvételekkel vált emlékezetessé: amellett, hogy minden idők egyik legfelkavaróbb horrorfilmje, A légy egy megkapó szerelmi tragédia is egyben.

Kép: SLM Production Group / Brooksfil / Collection ChristopheL

Két tűz között (True Lies, 1994)

Bizony, Arnold Schwarzenegger és Jamie Lee Curtis akcióvígjátéka sem légüres térben született: az eredeti ezúttal egy francia film, Claude Zidi Titkolt titkosügynök című vígjátéka. Itt is egy olyan filmről van szó, ahol az eredeti filmet teljes mértékben a saját ízlésére formálta a rendező. James Cameron elsősorban az alapszituációt emelte át a francia filmből, a faltól falig tartó, önparódiába forduló akciózás már 100 százalékban az övé.

Kép: Twentieth Century Fox Film Corpo / Collection ChristopheL

Szemtől szemben (Heat, 1995)

A lista végén pedig emlékezzünk meg egy „önremake-ről” is: vagyis egy olyan filmről, ahol a rendező saját korábbi filmjét dolgozta fel újra. Ilyen Michael Mann talán legismertebb – és legjobb – filmje, az 1995-ös Szemtől szemben. A csaknem háromórás, karakterközpontú heist film annak idején úgy vonult be a filmtörténetbe, mint a film, amelyben Al Pacino és Robert De Niro végre „találkoznak” egymással. A két új-hollywoodi színészóriás A keresztapa II-vel ugyan játszott már egy filmben, de ott nem volt közös jelenetük, De Niro ugyanis Vito Corleone fiatalkori mását alakította, aki a film jelenidejében már nem élt.

Így aztán a Szemtől szemben nagyjelenete nem a bármelyik akciófilmet porban hagyó bankrablás volt, hanem az a rövid jelenetsor, amikor a Pacino által alakított rendőr és a De Niro játszotta gengszter a film közepén leülnek egy kávéra. Mann korábban egy el nem készült tévésorozat pilotjában dolgozta fel ugyanezt a történetet. A pilotot később L. A. Takedown címen mutatták be önálló tévéfilmként, de nem véletlen, hogy ehelyett a Szemtől szemben vált klasszikussá.

Kép: Warner Bros. / Regency Enterpris / Collection ChristopheL

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top