Az elmúlt néhány év során Hollywood határozottan nyitni kezdett a női akcióhősök felé. Legyen szó akár régi sikerek folytatásairól (Az ébredő erő, Mad Max – A harag útja) vagy a még mindig töretlen népszerűségnek örvendő képregényfilmekről (Wonder Woman), az amerikai filmesek egyre nyitottabbak arra, hogy a lányok is kivegyék a részüket a csetepatéból. Úgy tűnhet, hogy a hagyományosan férfiközpontú Hollywood végre olyan műfajokat gondol újra női hősökkel, amelyekben „a szebbik nem” képviselői korábban csak megmentésre váró áldozatokként vagy puszta látványelemként szerepelhettek.
Az igazság persze az, hogy a női akcióhősök története hosszú-hosszú évtizedekre nyúlik vissza, az igazi úttörők vívmányaihoz pedig a kortárs Hollywood eddig vajmi keveset tett csak hozzá. Erre próbálhatott utalni James Cameron is, amikor egy kis önfényezés mellett tavaly nekiment a Wonder Woman alkotóinak, mondván, hogy az ő akcióklasszikusaihoz képest (Aliens, Terminátor 2.) Patty Jenkinsék filmje visszalépés. Akár egyetértünk vele, akár nem, annyit el kell ismernünk, hogy a kortárs hollywoodi filmek küldetéstudatnak álcázott langymeleg polkorrektségükkel fele olyan forradalmiak sincsenek, mint amennyire annak szeretnének látszani.
Na de akkor kik a női akciófilm valódi pionírjai? A választ jóval a ’80-as évek előtt kell keresnünk: a nőknek még szavazati joguk sem volt az Államokban, amikor a filmvásznon már megjelentek a női akcióhősök bokáig érő szoknyát viselő előfutárai.
Wikipédia
Az 1910-es évek kezdetén a mozgókép alig több mint egy évtizedes múltra tekinthetett vissza. Még nem zajlott le az egész estések „hatalomátvétele”, a mozikban 2-3 tekercses, vagyis alig 20-30 perc hosszúságú filmek hódítottak. Bár már ekkor is készültek másfél-két óra hosszú mozik, a gyártók csak az évtized második felében kezdtek igazán ráérezni a formátumban rejlő potenciálra.
Különleges népszerűségnek örvendett azonban az úgynevezett serial formátum, vagyis a folytatásos film, amelyet néhány hetente érkező, 20-30 perces részletekben tártak a nézők elé. Ezek a filmek jellemzően vagy egy hosszabb történetet meséltek el – akárcsak a korszakban szintén nagyon népszerű folytatásos történeteket közlő magazinok –, vagy visszatérő hősök epizodikus kalandjait tárták fel a nézők előtt, és sokszor cliffhangerekkel végződtek, vagyis az szituáció végkimenetelét a film készítői nyitva hagyták. Az Egyesült Államokban az utóbbi formátum vált igazán elterjedtté, a legnagyobb folytatásos klasszikusok ezt a mintát követték.
A filmtörténet egyik érdekes anomáliája, hogy ezek a folytatásos kalandok elsősorban női „akcióhősöket” szerepeltettek. A korszak nagy sorozatsztárjai vagy – ahogyan a korabeli lapok hívták őket, a „Serial Queenek” – egy új nőtípust mutattak be az amerikai közönségnek. A What Happened to Mary, a The Hazards of Helen vagy a The Perils of Pauline hősnői kalandos és veszélyes életet éltek, így óhatatlanul újra és újra veszélybe sodródtak, de nem mindig szorultak férfiak segítségére – sőt néha ők maguk mentették meg a férfiakat, a hagyományoknak megfelelően az utolsó utáni pillanatban.
imdb.com
A rendezők és az írók – néha maguk is nők – kifejezetten férfias jellemzőkkel ruházták fel a serialhősnőket. Helen Holmes vagy Pearl White fizikailag rátermett, kitartó, találékony, bátor, szabad és – ami a legfontosabb – hősies nőket játszottak el. Klasszikus kalandhősök voltak, nem csupán a férfihősök vágyakozásának tárgyai. Persze, ha arra volt szükség, finomak és nőiesek is tudtak lenni – de a következő pillanatban már vágtázó lovakról ugrottak át száguldó vonatokra. Az pedig már csak hab a tortán, hogy a kor „női akcióhősei” a kaszkadőrmutatványaikat is többé-kevésbé maguk végezték.
Helen Holmes (Wikipédia)
Lányok veszélyben
Az első ilyen jellegű női kalandsorozat a Mary Fuller főszereplésével készült, 1912-es What Happened to Mary volt, a legnépszerűbb – és a mai napig legismertebb – cím azonban az 1914-es The Perils of Pauline, Pearl White-tal a címszerepben. White itt egy örökösnőt játszott, aki gyámja végrendelete szerint akkor kaphatja csak meg a mesés vagyont, ha megházasodik. Pauline azonban nem akar rögtön férjhez menni, ehelyett nekiindul világot látni, hiszen író szeretne lenni. Az örökségét kezelő, velejéig romlott Mr. Koerner eközben elhatározza, hogy végez vele, és megtartja a pénzt.
A nézők 20 darab 30 perces epizódon keresztül izgulhattak Pauline életéért, aki minden egyes epizódban valami szédületes kalamajkába keveredett, csak hogy az utolsó percben megmentse őt a kérője. Bár bizonyos elemzések szerint a Perils of Pauline üzenete az, hogy valójában minden nőnek otthon van a helye – máskülönben, ugye, életveszélyes helyzetekbe keveredik –, vannak, akik ennél árnyaltabbnak látják az összképet. Szerintük sokkal fontosabb, hogy Pauline kalandvágyó, folyton kihívások elé állítja magát, állandóan feszegeti a határokat, és a veszélyhelyzetekben is a végsőkig küzd, ráadásul mindig készen áll a következő kalandra.
Wikipédia
A Perils of Pauline telis-tele volt olyan kaszkadőrmutatványokkal, amelyek a korszak csúcsteljesítményeinek számítottak, a színésznő pedig maga is hajtotta végre ezeket. White később a még sikeresebb The Exploits of Elaine-ben kamatoztatta a tehetségét, és korának legnagyobb női sztárjává vált. Filmjeit világszerte vetítették a mozik, arcát még Ázsiában és Afrikában is ismerték.
Pauline kalandja az elszabadult léggömbbel:
Ma már kevesebben emlékeznek rá, de Helen Holmes majdnem akkora sztár volt a korszakban, mint Pearl White. White-hoz hasonlóan ő is 1914-ben lépett a porondra, ekkor mutatták be legnagyobb sikerét, a The Hazards of Helent.
Holmes a sorozatban egy talpraesett távírászlányt (!) alakított, aki különféle galibákba keveredik a vasútállomáson, ahol dolgozik. Helen egy jóval talpraesettebb, önállóbb nőtípust testesített meg, mint Pauline: rablásokat akadályozott meg, vonatszerencsétlenségeket előzött meg, folyton-folyvást üldözésekbe és bunyókba keveredett a vásznon.
White-hoz hasonlóan Holmes is maga hajtotta végre a hajmeresztő mutatványokat – egy alkalommal a száguldó autóból ugrott át a mozgó vonatra, egy másik jelenetben pedig motorral ugratott a tengerbe! Sokszor kis híján életét vesztette egy-egy vakmerő attrakció miatt, egyszer majdnem felemésztették a lángok. Holmes ráadásul a kamera túloldalán is igazi pionír volt: íróként, rendezőként, producerként is kipróbálta magát a filmszakmában.
Helen Holmes (IMDB.com)
Helen Holmes (imdb.com)
1912 és 1920 között az erős női hősöket szerepeltető serialek lázban tartották az amerikai moziközönséget. A „fénykorban” nagyjából 60 (!) hasonló sorozat készült. Az olyan címeket, mint a The Adventures of Ruth vagy a The Red Circle, hónapokon keresztül követték izgatottan a nézők. Pearl White, Helen Holmes, Mary Fuller, Ruth Roland, Helen Gibson vagy éppen Kathlyn Hale életéért szorítottak a moziba járók.
A klasszikus serialformátumnak az 1920-as évekre azonban leáldozott. Ennek egyik oka, hogy ekkorra gyakorlatilag teljessé vált az egész estés film egyeduralma, ez a formátum pedig nem igazán kedvezett az epizodikus cselekményvezetésnek. Ennél is fontosabb azonban, hogy az I. világháború után az amerikai filmgyártás minden korábbinál erősebbé, a világ első számú filmexportőrévé vált. Az 1920-as évekre a vezető stúdiók oligopóliumot alakítottak ki, a szórakoztatóipar legfontosabb ágazata egy maréknyi nagy hatalmú férfi irányítása alá került. A nők helyzete a kamera mindkét oldalán romlott. Először is kiszorultak a fontosabb pozíciókból (szinte példa nélkülivé vált, hogy egy nő rendező, forgatókönyvíró, producer lehessen), a vásznon pedig passzívabb szerepekbe kerültek. Természetesen a veszélybe került nő továbbra is meghatározó része maradt az amerikai filmnek, de a cselekvő akcióhősök ekkor már nadrágot hordtak.
Az 1910-es évek „női akcióhősei” elsők között váltak igazi filmcsillaggá, de elsőkként is felejtették el őket. A ’20-as években, a flapperek és vampek korszakában nem volt helye Helennek és Pauline-nak. Az elkövetkező évtizedekben a serialkirálynők többsége anyagilag és/vagy testileg is tönkrement: Pearl White 49 évesen a halálba itta magát egy forgatáson szerzett gerincsérülés fájdalmai miatt, Mary Fuller pedig elmegyógyintézetben halt meg. Munkáik nagy része – ez a némafilmtermés egészéről is elmondható – elveszett, csupán részletek, töredékek, beszámolók, feljegyzések, cselekményleírások és fényképek alapján emlékszünk rájuk. Pedig a maguk módján úttörők voltak; jussanak eszünkbe, amikor legközelebb Gal Gadotért izgulunk a moziban!
