Mik azok a bosszúfilmek és mi a baj velük?

Bosszút állni nem szép dolog. Vagy haragot tartani úgy általában. Ha az embert sérelem éri, jobb szép csöndben levonni a tanulságot, félretenni az egót, lenyelni a békát és békében tovább állni, az agresszort úgyis utoléri a sorsa, okos enged, szamár szenved és tartsd oda a másik orcádat is, ahogy illik. És így tovább.

A baj ezzel csak az, hogy bosszút állni kéjesen jó érzés, az elégtétel, amit a legyőzött ellenfél látványa nyújt, minden veszteséget megér, és a szociális és erkölcsi normák sem jelenthetnek akadályt. Ha egy férfitől elvesznek valamit, semmi nem állíthatja meg, amíg meg nem mutatja, hogy ő az erősebb. Legalábbis Hollywood szerint.

Ezt Clint Eastwood mondta Dirty Harry bőrében, ő márpedig a filmtörténet legismertebb bosszúfilm-főhőseként és ősmacsójaként már csak tudja, nem? Függetlenül attól, hogy a hétköznapokban mennyire szeretet- és tiszteletteljesen bánik a környezetében, alighanem minden férfi, aki látta a filmet, élete egy pontján elfantáziált, hogy milyen érzés lehet egy alja bűnözőre fogni egy fegyvert és arra várva, hogy ő is fegyvert rántson, azt mondani, „gyerünk, te rohadék, aranyozd be a napom!”. Így képzelik a férfiakat – saját nézőiket – a bosszúfilm-forgatókönyvírók.

Valahol jogosan: az elmúlt tíz évben újra reneszánszukat élik a bosszúfilmek, amelyek rendre rekordokat is döntögetnek a kasszáknál. Különösen az alműfaj dühös fehér férfiakra szakosodott al-alműfaja, amelyben a főhőstől elvesznek valamit – vagy csak simán megelégeli a szürke külvárosi életet, amelyet szegény élni kénytelen –, bekattan és vérfürdőt rendez. Pontosabban nem is bekattan, inkább „felébred” és „összeszedi magát”: ezekben a filmekben ugyanis az a közös, hogy

Ha meg kell ölni 150-200 pitiáner bűnözőt, hogy a végén nyugodt legyen a lelke, akkor bizony meg kell ölni.

A sort Nicolas Cage kezdte a rettenetes A bosszú jogán című 2011-es filmmel, és ő is vitte csúcsra a nyomasztó és pszichedelikus Mandyvel (a magyar forgalmazásban a szörnyű A bosszú kultusza alcímet kapta), a legismertebbek a gyors egymásutánban elkészített John Wick-epizódok, de szorosan ide tartozik a Senki, vagy Guy Ritchie stílusos és beszédes című Egy igazán dühös embere (Wrath of Man), nem is beszélve a sötét és cinikus Jokerről. És alighanem ugyanerre a kaptafára készül a már említett John Woo-féle Silent Night.

A sztori minden ilyen film esetében rendkívül hasonló:

• Látjuk a főhőst, amint szürke, de kényelmes életet él a családjával/szerelmével, esetleg a szerelmétől kapott kutyussal. Ez lehet áldásos (Mandy) vagy éppen a frusztráció forrása (Senki, amelynek főszereplőjét pont ugyanúgy megveti a felesége, ahogy ő saját magát, mert a monoton hétköznapok során elfelejtett Igazi Férfiként viselkedni.)
• A főhőstől valakik elvesznek valamit, vagy – a leginkább elcsépelt hollywoodi klisé mentén – megölik valakijét. Esetleg megcsaláson kapja a feleségét.
• Rövid gyászidőszak után a férfi összekapja magát, fegyvert ragad (esetleg egy gyúrós montázs is belefér) és elkopott, de nem elfelejtett katona/titkosszolgálati/bérgyilkos tudását felfrissítve egyenként, esetleg nagy tömegben intézi el a rosszfiúkat a törvény kreatív megkerülésével.
• Általában felbukkan egy nyomozó, akinek ugyan feladata betartatni a törvényt és elszámoltatni az azt megszegőket, de közben szenvedélyesen érdeklődni kezd a titokzatos férfi iránt – mégiscsak egy tisztességes, középosztálybeli emberről van szó, nem valami könnyen profilozható átlagbűnözőről –, és egy kicsit egyet is ért vele, vagy legalábbis megérti, min megy keresztül szegény, miközben öldökölni kénytelen.
• A főhős egy ponton emberére akad, elfogják, esetleg megkínozzák, de még ekkor is feltalálja magát, és végül ő távozik poros, de elegáns zakóban, hátra sem nézve a mögötte felrobbanó épületre.
• Végül, amikor végzett a bűnözőcsalád fejével is, vagy belegyalogol a napfelkeltébe, vagy meghal, ami nem akkora tragédia: őt már csak a bosszú éltette, így kerek a sztori. Esetleg – immár újra Igazi Férfiként – boldogan él tovább a családjával.

A tanulság azonban mindig egyértelmű: bosszút állni rendkívül menő.

Most mi ezzel a baj? Ezek csak filmek!

– mondja most az olvasó, teljes joggal. Az akciófilmekkel semmi baj nincs, a műfaj önmagában ártalmatlan kikapcsolódás és guilty pleasure, azt pedig, hogy rossz hatással van a (felnőtt) emberre, legutóbb talán a kilencvenes évek elején gondolta komolyan bárki. A Bullitt és A francia kapcsolat óta az életünk részei, azóta pedig túléltük a Die Hardot, a Rambo-sorozatot, a Fegyencjáratot, a Halálos iramban franchise-t és Schwarzenegger teljes életművét, és, ahogy mondani szokták, így is normális ember lett belőlünk. Ami pedig „a magányos férfi a világ ellen” című toposzt illeti, ez már a westernben is megvolt, nem is beszélve az olyan népszerű sorozatokról, mint az Elrabolva és A védelmező. Ezek azonban nem bosszúfilmek: Liam Neeson és Denzel Washington kezéhez jó sok vér tapad ugyan a végefőcímre, de sokkal inkább igazságot akartak tenni (még ha kissé szabadon is értelmezik ezt a kifejezést), illetve bajba jutott szerettüket megmenteni vagy megvédeni, mint megtorolni az őket ért sérelmeket.

A bosszúfilmekkel sem a vér és a sok-sok törött csont a baj, hanem az, hogy az erőszakot piedesztálra emeli: nem az eszköz, amit szentesít a cél, hanem a cél maga. A vérengzés ezekben a filmekben nem az igazságról vagy a másik ember megmentéséről szól, hanem a vérengzésről magáról. A Senki különösen cinikus példája ennek: egy csodálatosan fényképezett, koreografált és rendezett film, a címszerepben a még csodálatosabb Bob Odenkirkkel, aki pont azért meggyőző, mert a Breaking Bad és a Better Call Saul után senki nem nézte volna ki belőle, hogy egyszerre iskolázza le John McClane-t, John Rambót és John Wicket. (Ez a névadás valami akciófilm-szakmai összekacsintás lesz.) „Hőse” nem menekül senki elől, nem kell megmentenie senkit és nem is vesznek el tőle semmit: egyszerűen elege lesz abból, hogy eseménytelen az élete. Azért ont vért, mert vért akar ontani, és nem érdekli, kire milyen hatással van ez, beleértve a családját.

A Senki főszereplője csak akkor érzi, hogy él, ha másokat ver péppé – ezt pedig nem kezeli kritikával a film, hanem egészen konkrétan ez az üzenete őneki. Úgy, hogy közben végtelenül szórakoztató az egész. Emiatt nem is a vele egy időben nagyot kaszáló John Wick, hanem a Harcosok Klubja a legközelebbi rokona, hiszen az is a mókuskerékbe belefáradt fehér férfiak frusztrációjáról szól, ám az legalább megpróbál mondani valamit arról, hogy honnan jön a düh és mit lehet kezdeni vele. A Senki viszont azt hazudja, hogy a társadalom, a külvilág tehet arról, hogy a férfinak el kell nyomnia az ambícióit, és végül nincs más választása, csak az erőszak. Erről azonban szó sincs: ő józan döntések sorozatával már rég lemondott a saját életéről és a családjáról is. Nincs semmiféle kozmikus igazságtalanság: az egészről csak ő tehet. Úgy áll bosszút, hogy nincs is min bosszút állnia.

Forrás: IMDB

És mi van akkor, ha jogos a bosszú?

Maradhatunk abban, hogy a Senki és a hasonló, erkölcsileg, hogy is mondjam, problémás filmek a kivételek, hiszen a bosszúfilm alapesetben olyan férfiakról szól, akik tényleg kikészülnek. Nicolas Cage-nek a feleségét erőszakolják és gyilkolják meg (két külön filmről beszélünk), a nemsokára mozikba kerülő Silent Night főszereplője a fiát veszti el és közben meg is némul (azaz szó szerint az erőszak lesz a nyelve), és ha hunyorítva nézzük, még azt is meg lehet érteni, hogy Keanu Reeves visszalövöldözi magát az alvilágba, miután pár rosszfiú megölte a kiskutyáját. (És még a kocsiját is ellopták.) Ilyen helyzetekben teljesen érthető, ha a férfi fegyvert akar ragadni, nem?

Igen, természetes, az azonban nem, hogy meg is teszi. A bosszúfilmek válasza márpedig az, hogy nem csak megteszik, hanem meg is kell tenniük: nincs más választásuk, ha meg akarják őrizni férfiasságukat. A gyász szóba sem jöhet, ha a férfi elveszíti valakijét, nem kell, hogy tekintettel legyen senkire. A problémákat erőszakkal is meg lehet oldani, ha pedig nagy a baj, nincs is más választása: ez a dolga. Ha mindenki halott, és ő még él, esetleg elkezdődhet a gyászmunka is, de az is csak férfiasan, legfeljebb elmorzsolva a könnycseppeket. Ezt tanítják nekünk a bosszúfilmek a férfiasságról. Ahhoz képest, hogy hányan vádolják Hollywoodot libsi propagandával és cancel culture-ral, olyan az egész, mintha a forgatókönyvírók munkáját közösen egyengetné Andrew Tate és Jordan Peterson.

Arról persze szó sincs, hogy ezeket a filmeket cenzúráznám vagy betiltanám. Inkább megnéznék egy olyan bosszúfilmet, amelyben akár egy rövid jelenet erejéig viszontlátjuk a főhőst a vérengzés után két évvel, és kiderülne, hogy mi értelme volt ennek az egésznek.