A Csatorna-szigetekhez, illetve ennélfogva a brit koronához tartozó Sark (mely névnek természetesen semmi köze a Föld legészakibb és legdélibb pontjait jelölő magyar sark szóhoz) egy festőien zöldellő, bájos kis földdarab, amely jobbára csendes eseménytelenségben ring a La Manche-on. A körülbelül 5,45 négyzetkilométer nagyságú szigetnek kevesebb mint 500 lakója van, és a helyiek leginkább a turizmusból élnek, noha korábban bányásztak itt ezüstöt és galenitot is (vagyis az utóbbit még ma is bányásszák). Sark madárcsicsergős, háborítatlan idilljét olyan írói nagyságok dicsérték már meleg szavakkal, mint Victor Hugo vagy a viktoriánus korszak legelvetemültebb perverze, Algernon Charles Swinburne, békebeli hangulatára pedig jellemző, hogy az utolsó említésre méltó erőszakos esemény 1990-ben történt itt (mondjuk az tényleg említésre méltó: egy félautomata fegyverrel felszerelkezett, állástalan francia atomfizikus próbálta elfoglalni a szigetet), illetve hogy az utakról teljes egészében ki vannak a tiltva a motoros járművek (a traktorokat kivéve), úgyhogy ajánlatos inkább lovas szekérrel, biciklivel vagy esetleg gyalog közlekedni.
A sziget a politikai berendezkedését tekintve is meglehetősen régimódi, vagy legalábbis egészen a közelmúltig az volt: Sark ugyanis 2008-ig (tehát, nem tévedés, tíz évvel ezelőttig) Európában egészen egyedülálló módon hivatalosan feudális állam(szerűség)ként vagy helyesebben talán inkább afféle feudális rezervátumként működött, ahol a mindenkori hűbérúr, azaz a Seigneur (vagy nők esetében: Dame) of Sark állt a törvényhozás élén a régi normann törvények szellemében. Bár ez a tény ma már inkább csak egy afféle furcsa kuriózumnak számít (és alighanem a tíz évvel ezelőtti demokratikus átmenet is inkább csak szimbolikus jelentőséggel bírt), volt idő, nem is olyan rég, amikor Sark sajátos államformája jelentette a kulcsot a sziget túléléséhez.
Légi fotó Sark szigetéről
A Csatorna-szigetek 1940-es német elfoglalása nem tartozik a brit hadtörténelem dicső momentumai közé: a stratégiailag amúgy nem különösebben jelentős, inkább csak propagandaszempontból értékes területet az Egyesült Királyság kormánya gyakorlatilag egyetlen puskalövés nélkül engedte át a náciknak, a magukra maradt szigetlakók (már akiknek nem sikerült időben elmenekülniük) pedig vagy a kollaboráció, vagy a kevés sikerrel kecsegtető passzív ellenállás között választhattak. A második legnagyobb Csatorna-szigetet, Guernsey-t 1940. június 9-én evakuálták, amikor a németek már a küszöbön toporogtak. A pánikszerűen levezényelt akciót testközelből nézhette Sibyl Hathaway (vagyis: Sibyl Mary Collings Beaumont Hathaway), a Sark-sziget úrnője is, aki ugyan küllemre inkább emlékeztetett egy nyugdíjas zongoratanárnőre, mintsem egy középkori hűbérúrra, de ez a mindig tartózkodó eleganciával öltözködő, ezüstös nagymamafrizurát viselő, amúgy igen rokonszenves asszony nagyon is komolyan vette Dame of Sark szerepkörét, amelynek betöltésére egészen kislánykora óta készült. Az „ami megfelelt Hódító Vilmosnak, az megfelel nekünk is” vezérelvet hűen követő Hathaway 1927-ben lett a sziget első számú hölgye, és bár a feudális rendszer már akkoriban (vagy akár száz évvel korábban) is eléggé anakronisztikusnak számított, a helyieket ez nem különösebben zavarta, a Dame pedig jó érzékkel ismerte fel a konzervált középkori viszonyokban rejlő üzleti potenciált és turisztikai vonzerőt; ahogy a döntő pillanatban jó érzékkel ismerte fel azt is, hogy a Sark-szigeti feudális patina az egyetlen valódi ütőkártya a kezében a megszálló idegen hatalommal szemben.
Sark matriarchája 61 éves volt ekkoriban, felnevelt nyolc gyereket, boldog szerelmi házasságban élt második férjével, rossz lábai miatt kissé nehezen járt, és előszeretettel fotózkodott bodros uszkár kutyája társaságában, szóval távolról sem hasonlított mondjuk egy géppisztollyal hadonászó, barettsapkás szabadságharcosra – azonban államférfiként (államnőként) mégis rettenthetetlennek bizonyult. Guernsey-ről hazatérve tanácskozásra hívta össze hűbéreseit, akikkel közölte, hogy történjék bármi, ő nem megy innen sehova, és egy rövid, de szenvedélyes szónoklatban ugyanerre kérte a szigetlakókat is. Fontos, hogy bár kérte, és nem parancsolta (elvégre nem holmi tébolyult zsarnok volt, hanem egy tisztességes feudális vezető), hű vazallusai így is tudták, hogy mi a kötelességük: természetesen mindenki maradt.
Sibyl Hathaway, Sark úrnője
Noha a sarki törvények szerint a helyiek kötelesek lettek volna muskétáikkal megóvni a szigetet az idegen betolakodóktól, a néhány muzeális értékű lőfegyverre épített fegyveres ellenállás biztos bukásra volt ítélve, úgyhogy Sibyl Hathaway más stratégiát választott; igaz, csak egy aprócska, tökéletesen jelentéktelen szigetecskét irányított, de úgy vélte, neveltetése, származása, valamint születésével és címével járó számtalan előjoga erős pajzsként szolgál majd a nácik ellen. Július 3-án, amikor megérkezett az ellenség, Sibyl Hathaway lélekben már nem egy pár négyzetkilométeres, kedves és ódivatú turistaparadicsom első hölgye volt, hanem minimum I. Erzsébet királynő, a fél világ ura, és a következő öt évben aztán egy pillanatra sem billent ki ebből a nagyszabású (habár igen kockázatos) királydrámából.
Nem küldött sem lovas kocsit, sem fogadóbizottságot a német tisztek elé, hanem szépen megvárta, amíg azok felgyalogolnak a meredek lejtőn a rezidenciájához, és a házvezetőnőnek is meghagyta, hogy csak úgy jelentse majd be őket, mint akármelyik falubélit. Férjével a szalon távolabbi végében, egy asztal mögött ülve, fagyos szertartásossággal fogadták a nem kívánt vendégeket, akik a kölcsönös bemutatkozás után közölték is az új szabályokat: a fegyvereket elkobozzák, 11 órától kijárási tilalom van, ötfősnél nagyobb csoportok nem tartózkodhatnak az utcán, minden kocsmát be kell zárni, és egyetlen csónak vagy hajó sem hagyhatja el a kikötőt. Sibyl udvariasan végighallgatta a tiszteket, majd – természetesen németül – hellyel kínálta őket, és csupán ennyit mondott: „Gondoskodni fogok arról, hogy mindenki engedelmeskedjen a parancsoknak.” Némi csend után az egyik tiszt megjegyezte, hogy az asszony a legkevésbé sem tűnik rémültnek, mire a Dame azzal vágott vissza, hogy „Lenne bármi okom arra, hogy féljek a németektől?”
Sibyl Hathaway előkelő, magabiztos fellépése, némettudása, a feudális kulissza, valamint az a tény, hogy a nő szerepelt a kontinens arisztokratáit sorra vevő Gothai almanachban, kétségkívül nagy hatással volt a megszállókra, akik – legalábbis a Csatorna-szigeteken – többnyire jó családból származó, az etikettre és a formaságokra érzékeny úriemberek voltak; másként aligha működött volna a terv. A Dame pedig tényleg úgy viselkedett, mint egy valóságos Evelyn Waugh-regényalak. A náci tisztek csak meghajlás és kézcsók után foglalhattak helyet a jelenlétében, és a kifogástalan modorban lezajlott társalgásaik alkalmával soha nem mulasztotta el egy kicsit feszegetni a határokat; hol egy antifasiszta könyvet helyezett jól látható helyre az asztalon, máskor meg ártatlan arccal kérdezte meg, hogy miért tart olyan sokáig legyőzni a Szovjetuniót. Szeretett hűbérúrnőjük példáját követve a szigetlakók is elszemtelenedtek kissé, és a halászok már nemcsak a németek által engedélyezett idősávban jártak ki a tengerre, hanem akkor, amikor kedvük tartotta. Persze a megszállás ettől még megszállás maradt, de kicsit talán elviselhetőbb.
Sark hűbérurának rezidenciája, a Seigneurie
1941 nyarán aztán még több ellenséges csapat érkezett a Csatorna-szigetekre, ami jelentősen megterhelte az aprócska Sark infrastruktúráját, tehát Sibyl Hathawaynek minden főúri összeköttetését be kellett vetnie a túlélés érdekében: az egyik arisztokrata német főtisztet közös németországi barátaikra hivatkozva bűvölte el, a másikhoz homályos rokoni szálak kötötték, a harmadiknak meg csak imponált az érinthetetlen fejedelemasszony imidzse. Fantasztikus karizmája mellett nyilvánvalóan értékes kapcsolatainak köszönhető, hogy Sybil a megszállás öt teljes éve alatt többnyire sikerrel védte meg vazallusai szabadságát (és egészségét, hisz még egy német katonaorvost is sikerült szereznie), illetve hogy Sark, ellentétben a közelben fekvő, hasonló méretű Alderney-vel, épségben megúszta a háborút.
Amikor a németek azt a parancsot kapták, hogy deportálják a brit állampolgárokat a szigetről, az asszony egy hatásos szemantikai mesterfogással meggyőzte őket arról, hogy Sark lakóinak többsége nem brit állampolgár (ami tulajdonképpen igaz is volt), így első körben csak tizenegy, egy évvel később, 1943-ban pedig még ötven helyi lakos került különféle franciaországi hadifogolytáborokba (köztük Sybil férje, az amerikai születésű Bob), ami így sem csekély szám, de alighanem még nagyobb lett volna, ha a Dame nem avatkozik be. Közben egyébként a nácik szögesdróttal kerítették körbe a szigetet, valamint 13 000 aknát helyeztek el a kerítés mentén, ami még a második világháború mércéjével is brutális tömegpusztítást végzett a sziget nyulai körében.
Mikor a szövetségesek benyomultak Franciaországba, Sark lakói gyakorlatilag már éheztek, lassan pedig elfogytak a csirkék, malacok és az egyéb haszonállatok, de még a macskák és a kutyák is. Ráadásul a németek rá is tették a kezüket a helyiek összes gabonájára, valamint a burgonyatartalék 90 százalékára, de Sybil Heathawaynél, a Csatorna-szigetek leghatalmasabb (és egyetlen) hűbéruránál ekkor végleg betelt a pohár, és a nemes elődei, valamint a néhai V. György király által ráruházott hatalomnál fogva csapatot szervezett, és visszalopatta az eltulajdonított javakat.
Akkor sem jött zavarba, amikor 1945 májusában végre-valahára befutott a felszabadító brit hadsereg, és a rangidős tiszt, miután tárgyalt a németekkel a megadás feltételeiről, bejelentette, hogy sajnos egy darab katonát sem tud hagyni a szigeten, úgyhogy a Dame vagy kövesse őt Guernsey-re, vagy ha inkább maradna, akkor legyen oly szíves, és pár napig figyeljen már oda egy kicsit ezekre a Sarkon ragadt, gazdátlan nácikra. Sibyl Hathaway természetesen az utóbbit választotta, elvégre már öt éve figyelt a németekre; még pár nap, ugyan mit számít az már?! Úgyhogy az asszony immáron nemcsak derék vazallusai, hanem mintegy 275 ellenséges katona felett is rendelkezett, akiket alaposan meg is dolgoztatott. Sybil parancsnoksága alatt a németek felhúztak egy telefonkábelt Sark és Guernsey között, visszaszolgáltatták az elkobzott rádiókat, felszedték a megmaradt aknákat (amiket még nem robbantottak fel a nyuszik), kijavították a megrongálódott házakat és az utakat, talán még össze is söpörtek maguk után, és közben a Dame minden utasítását az „Ahogy parancsolja, asszonyom!” felkiáltással nyugtázták.
A háború után Sibyl Hathaway még majdnem három teljes évtizedig maradt Sark első hölgye, összesen negyvenhét évig tartó hűbérúrnői regnálása pedig világszinten is szép teljesítmény. Igaz, utolsó éveiben már kevésbé adott a feudális formaságokra, és eltekintett bizonyos tradicionális adók beszedésétől, mert úgy találta, hogy a szigetlakók mindig a legöregebb és legsoványabb csirkéikkel fizettek, ami nyilván sértette az önérzetét – vagy egyszerűen csak haladt a korral, a maga sajátos módján.
A mentalfloss.com cikke nyomán. Képek: Wikipedia.
