Samuel Beckett A játszma vége című darabjából a mű Budapesten, titokban készült. Nemcsak a fotók, hanem az opera is kalandos körülmények között született.
„Két éve, februárban meglepő felkérést kaptam Gőz Lászlótól, a Budapest Music Center alapító igazgatójától – meséli Judit. – Egy titkos nemzetközi sajtótájékoztatót tartottak az intézményben a Kurtág házaspárral, akik rendkívül nehezen tűrik a felhajtást. Kiderült, hogy egy még szokatlanabb dologra is hajlandók lesznek: részt vennének egy portréfotózáson.
Kurtág György és Márta (Fotó: Marjai Judit/ BMC)
Gyuri bácsi 86 évesen Dél-Franciaországban kezdett az alkotói munkához, de a szomszédjukban egy népes család élte zajos mindennapjait, amely emberként egyáltalán nem zavarta, alkotóként viszont annál inkább. A műveire jellemző csendet nem lehet zajban komponálni. Hazaköltöztek, de a lift nélküli, emeleti pesti lakásukban már nem tudtak élni. Gőz László ajánlott végül számukra egy vendéglakást a BMC-ben, így kerültek oda.
Kurtág György és Márta (Fotó: Marjai Judit/ BMC)
Amikor az apró dolgozószobába megérkeztem, két helyiséggel odébb a világsajtó tipródott, az ajtó előtt pedig a látványosan ideges sajtófőnök őrjöngött, hogy fogy az idő. Tizennyolc percem volt. Odabent a világ zeneirodalmának egy élet alatt leszűrt tonnás kottatömege, könyvek, egy zongora és feszültség volt. A zongorán megpillantottam a Beckett-művet. Ott volt az erőtér, és egyszerre megéreztem annak a két nagyszerű embernek az eltéphetetlen fizikai és szellemi összetartozását.
Kurtág György és Márta (Fotó: Marjai Judit/ BMC)
Hirtelen döntöttem: Kurtág helyett mindkettőjüket a zongora elé ültettem, és azt kértem, a szokásoktól eltérően semmiképp ne felém, hanem kifelé és fölfelé nézzenek. A vakum megőrült, közben tisztán hallottam a percek múlását. Annyi időm sem volt, hogy visszanézzem a képeket. De valami megmozdult, éreztem, hogy komoly dolog történik a szobában. Gyuri bácsi, Márta néni és valami örökkévaló.
Kurtág György (Fotó: Marjai Judit/ BMC)
Néhány hete megkeresett a Scala, hogy a világpremierre rendezett kiállításhoz szeretnék néhány képemet felhasználni. Pisszenés nélkül ülte végig a közönség a kétórás operát, egy tűt sem lehetett volna leejteni. Amikor az utolsó hang elhangzott, szinte sokkos állapotban voltunk, és csak nagy sokára zúgott fel a taps. Másnap a világsajtó fő helyen számolt be az eseményről, sokan a képeimet használták, ami nagy megtiszteltetés. Most szeretném megmutatni a magyar közönségnek is a sorozat néhány darabját” – mesélte Marjai Judit a Bestnek.
