A sport és a különféle mozgásformák iránt már az iskolában is érdeklődött, az olimpiai bajnok Kovács Ágival együtt kezdett úszni, később kosarazott, majd a gimnázium alatt a figyelme fokozatosan a tánc felé fordult. Az apai ágon spanyol származású Nieto Mercedes eleinte jazzbalettet tanult, majd a flamencóval próbálkozott, épp ennek köszönhetően figyelt fel egy hastáncórára.
Ennek már húsz éve, Mercedes napjainkra pedig a magyar – de nyugodtan mondhatjuk, hogy az európai, sőt, a nemzetközi – hastáncszcéna meghatározó alakjává vált. Újságírónak készült, még az egyetem alatt el is kezdett ezen a területen dolgozni, idővel azonban választania kellett az írás és a tánc között. Az utóbbi mellett tette le a voksát, azóta pedig rendszeresen járja a világot, fellépőként, oktatóként tevékenykedik, de az ő nevéhez fűződik Magyarország és Európa egyik legnagyobb hastáncos rendezvényének, a Cairo Fesztivál Budapestnek a szervezése is.
A nemzetközi ismertség és az ezzel kapcsolatos teendők miatt Mercedes rengeteget utazik, év elején is csupán pár napot tartózkodott Magyarországon, de akkor is folyamatosan készült következő útjára. Éppen ezért fotós kollégám még tudott találkozni vele személyesen is, az alábbi interjúra azonban már a digitális technológia segítségével került sor a Magyarország–Dél-Afrika-tengelyen, Mercedes ugyanis jelenleg Fokvárosban tartózkodik, ahol tanfolyamokat tart majd helyi táncosoknak.
Mielőtt mélyebbre merülnénk a témában, gyorsan járjuk körül a hastánc eredetét, illetve azt, hogy mennyivel több van benne, mint azt sokan gondolják.
Már eleve a megnevezés kicsit félrevezető, szerencsésebb az angolul is használt orientális tánc vagy közel-keleti tánc megnevezés. A hastánc egy nem teljesen autentikus forrásból eredő szó: állítólag Napóleon katonáitól származik a megnevezés, akik Egyiptomban járva láttak olyan táncosokat, akiknek tánc közben látszódott a hasuk. Ők valószínűleg ghawazi táncosok voltak, tradicionális vándorló szórakoztató családokhoz tartozó nők, akik közösségi tereken, utcán, különböző társadalmi eseményekhez kapcsolódóan táncoltak. A franciáknak tetszett a természetesség, amit láttak, főleg az otthon népszerű baletthez képest, amelyet a szabályos formák, szigorú és uniformizált színpadi megjelenés és öltözék jellemzett. Állítólag ők vitték hírét ennek a különlegességnek, amit francia kifejezéssel danse de ventre-nek (a has táncának) neveztek el. Ezt a kifejezés aztán tükörfordítással terjedt tovább, például az Egyesült Államokba, az 1893-as chicagói világkiállításra, ahol szír táncosok és egy Little Egyptnek nevezett hastáncos előadásain keresztül találkozott először a nyugati világ ezzel a mozgásformával.
Innentől kezdett ismertebbé válni a műfaj világszerte?
Igen, valószínűleg akkortól számítva kezdett növekedni a nemzetközi érdeklődés az orientális tánc iránt, párhuzamosan az orientalizmus nyugati terjedésével. A hastánc kifejezés pedig hosszú időre megragadt az angolban, sokáig nem foglalkoztak a valódi gyökereivel. Később innen szűrődött át más nyelvekbe ez az alapvetően leegyszerűsítő elnevezés. A kortárs közel-keleti táncosok ezért is próbálnak már régóta valamilyen más megnevezést meghonosítani. Elvégre a balettosoknak is kilátszik a lába, mégsem hívjuk lábtáncnak. Ahogy a legtöbb tánc esetében, nálunk is rengeteg különféle stílus létezik, a hastánc elnevezés viszont – elsősorban a laikusok számára – leszűkíti az értelmezési lehetőségeket, amivel a profi táncosok folyamatosan küzdenek. Ezért már a XX. század végén azok a táncosok, akik hivatásuknak választottak ezt a táncot, úgy érezték, vissza kellene térni az eredeti elnevezések valamelyikéhez.
Mi a hastánc, vagyis bocsánat, az orientális tánc eredeti neve?
Az autentikus közel-keleti táncot raks sharkinak hívják, ami annyit jelent, a kelet tánca. Létezik egy szűkebb egyiptomi megnevezés is, a raks beledi. A ‘beledi’ azt jelenti, hazám, országom, de egy autentikus táncstílust is jelöl, ami a színpadi raks sharki egyik alapja is. Talán az orientális tánc elnevezés az, ami a legközelebb áll az eredetihez.
Az orientális táncról viszont inkább talán a Távol-Keletre lehet asszociálni, nem?
Ez is igaz, jogosan merült fel, hogy ez a megnevezés utalhat akár például indiai, kínai táncokra is. Szóval ez sem bizonyult a legpontosabbnak. Amerikában a Middle Eastern Dance, vagyis közel-keleti tánc megnevezést kezdték el használni, ami már közelebb van az igazsághoz, de sokan maradtak a hastánc elnevezésnél, mert ez a köznyelvben könnyen értelmezhető. A legtöbben felváltva használják az összeset, ahogy én is. Végül is ugyanarról beszélünk, és nehéz lesz olyan elnevezést találni, ami nem egyszerűsíti le a dolgot, mert ez egy elképesztően sokrétű műfaj.
A gyökereket tekintve kijelenthetjük, hogy a hastánc, vagyis a közel-keleti tánc hazája Egyiptom?
Ez sem ilyen egyszerű, pont a tánc összetettsége miatt. A ma ismert színpadi raks sharki Egyiptomban alakult ki a XX. század elején, de addig is és azóta is rengeteg közel-keleti és észak-afrikai vagy éppen öböl-térségi tánc hatása hagyott rajta nyomot. A hastánc gyökerei valóban visszavezethetők az ókori Egyiptomig, de ez a tánc aktuális hovatartozását nem egyszerűsíti le: a ghawazi táncosok például állítólag Indiából származtak, Little Egypt Szíriából, az első kairói hastánckabarét pedig egy libanoni nő hozta létre a XX. század elején, libanoni mintára. A hastánchoz köthető folklórtáncok szinte a teljes Közel-Keletet lefedik, az olvasztótégely viszont mindenképpen Egyiptom volt. Még ha ezt látszólag elég felemásan is vállalták fel…
Magyarul, ez egy olyan tánc, amelynek nincs egyértelmű hazája, de azért Egyiptomhoz erős a kötődése…
Igen, így van. Érdekes, hogy emellett viszont Egyiptomban nem egyértelműen pozitív a megítélése, főleg a hivatásos táncosok esetében. Az egyiptomiak többsége például, a férfiak is, szeretik a táncot, annak viszont nem örülnének, ha a feleségük vagy a lányuk ezt csinálná, sőt. A hivatásos táncosok megítélése részben vallással, részben tradíciókkal összeköthető okok miatt még mindig ellentmondásos és érzékeny téma a Közel-Keleten, többek között ezért sem tudott kialakulni olyan akadémikus háttér, mint az összes többi, folklórból eredő tánc esetében.
Ennyit a „gyors” bevezetésről…
Nem egyszerű helyzet ez, én már húsz éve táncolok, de a mai napig küzdök vele, hogy mit válaszoljak, ha valaki megkérdezi, hogy mivel foglalkozom. Ilyenkor általában hosszú magyarázatra kényszerülök, mert fontosnak érzem, hogy teljes képet kapjanak az emberek a dologról.
A hastánc hallatán, gondolom, sokan a sztereotípiákra gondolnak főleg…
Igen, a legtöbb embernek van egy prekoncepciója, egy berögzült képe, ami rögtön eszébe jut. Részben a korai évek marketingjének köszönhetően. Magyarországon a kilencvenes évek végén ívelt fel elképesztően a hastánc népszerűsége, akkor rögzültek a reklámszlogenek, hogy végre egy tánc, amit kortól, testsúlytól, adottságoktól függetlenül bárki művelhet, egyedül vagy csoportban és akár színpadon is. Ez nagyon jól működött, rengeteg érdeklődőt, hobbitáncost ért el az üzenet, ami egyébként igaz is volt.
Ennek az időszaknak rengeteg pozitív hatása volt, elsősorban az új érdeklődők bevonása, a közösségteremtés, azonban részben be is szűkítette a hastánc lehetőségeit, nem világított rá a tánc rétegzettségére vagy épp a hivatásos táncosok munkájának összetettségére. Sokan a mai napig ezekre a címszavakra és a kezdeti évek amatőr lelkesedésére gondolnak vissza, amikor a hastáncról van szó, a túl korai vagy nem túl felkészült produkciókra, sok profi táncos pont ezért szeretne ettől elhatárolódni. A hobbitáncosok oktatása és a lehetőség, hogy ezt a táncot tényleg bárki kipróbálhatja, bármilyen korban kiteljesedhet benne, ez mindig is része lesz a hastánc világának, és mindennek rengeteg pozitívuma van.
Van, akinek segít a nőisége megélésben vagy az ehhez való kapcsolódásban, és van, akinek oldja a gátlásait, sőt vannak férfiak is, akik táncolnak, nekik ugyanúgy jár, hogy kipróbálhassák, ha közel érzik magukhoz stb. Nem is ettől kell elhatárolódni, hanem bővíteni kell a minőségi szakmai oldalt, a profi munkát.
Ez tényleg rengeteg pozitívum, de akkor végül is mi ezzel a baj?
Nem ezzel van a baj, inkább a sokszínűségből adódó szabályozatlansággal. Profi hastáncosok közül sokan évtizedek óta dolgoznak keményen azon, hogy kialakuljon egy minőségi szakmai háttér, hogy magyarázkodás és felszínes előítéletek nélkül lehessen alkotni. Én is annak örülnék, ha akadémikusabb lehetne a rendszer, legalább annyiban, hogy akik oktatnak, fellépnek, azoknál egységesen meglegyen a kulturális és szakmai háttér. Ehhez viszont kellenek közös pontok. Ez a mostani egy picit skizofrén állapot, de remélem, hogy a közeljövőben tisztulni fog a kép. Rengetegen ezen vagyunk világszerte.
A hastánccal, a hastáncosokkal kapcsolatban léteznek bizonyos negatív sztereotípiák is, gondolom, ez nem segít ebben…
Valóban nem. A hastáncról sokaknak csinos lányok, nők sokat mutató ruhákban való sematikus táncolása ugrik be. Ezt egyrészt a bulvárnak köszönhetjük, de azért nyilván van valamennyi történeti hagyománya is: orientalista képzőművészeti ábrázolásokon vagy akár múlt századi közel-keleti filmekben, amikor megjelenik egy egzotikus táncosnő, általában lenge ruhában, főleg férfiakból álló közönség számára érzéki táncot mutat be. Ez szervesen összekapcsolódott a hastáncos képével, amit azóta is árnyalni próbálunk.
Közben pedig azért van ebben egy kis modern kori csavar is – a nyugati világ hobbitáncosai egy részének éppen ez a fajta szerepjáték volt vonzó, ők éppen ezen keresztül tudtak közelebb kerülni a nőiségükhöz, annak szabad megéléséhez. Ráadásul a hastánc folyamatosan kifejezetten testpozitív üzenetet közvetít – ami viszont szerintem azon a sztereotípián néha elcsúszik, hogy ez elsősorban férfiaknak szól. Mindeközben, ahogy említettem, férfiak is csinálhatják és csinálják is.
Érdekes ellentmondás, hogy egy ilyen szabad és természetes tánc pont egy olyan kulturális közegben jött létre, ahol egyébként folyamatosan érzékeny téma a nőkhöz, a nők szerepéhez való viszonyulás.
A Közel-Kelet egy nagyon összetett világ, ahol az adott régiók szerint is nagyon eltérően viszonyulnak a saját kultúrájukhoz is. Ha például szigorúan a folklórtársulatokat nézzük – márpedig a hastáncban a közel-keleti folklórtáncok is megjelennek, nekünk ezekről is kell tanulnunk –, azokra nagyon büszkék az adott országokban, Egyiptomban, Libanonban vagy mondjuk Iránban. De ahogy bekerül a képbe a szólóhastánc, az mindig valamiféle félig hazai, félig idegen, részben imádott, részben megtűrt valami, ami a szórakoztató ipar ködös homályába vész. A legtöbb esetben egyszerűen nem fér bele a „rendes” nőről alkotott tradicionális képbe. Egyiptomban például, főleg a Mubarak-rezsim előtt, szép hagyományai voltak a revüszerű színpadi táncelőadásoknak, óriási zenekarral, vagy épp filmeken vagy a tévében közvetítve. Aztán ahogy fokozatosan, mesterségesen elkezdett szigorodni a közerkölcs, úgy zártak be sorra ezek a helyek, szűkültek a lehetőségek, és szorultak ki a táncosok a turisták szórakoztatására kihegyezett helyekre, szállodákba, hajókra. Ezzel viszont még élesebb lett a kontraszt az aktuális társadalmi helyzet és a táncosnők megítélése között. Egyre kirívóbb lett, ha egy nő a társadalmi elvárásokhoz képest gyökeresen más szerepben és öltözékben, a saját testét megmutatva, tulajdonképpen azt használva áll ki a színpadra, ráadásul egyedül.
Ez csak Egyiptomra korlátozódik?
Nem, szinte mindenhol megvan ez a kettősség, például a Perzsa-öböl térségében is, ahol a helyi folklórra mindenki büszke, a raks sharki, vagyis főleg a „szólózás” viszont könnyű szórakoztatóipari kategóriának számít. Az általános hozzáállás szerint egy „ilyen nő” nem törődik azzal, hogy mit gondolnak róla, nem törődik azzal, hogy férfiak a testét nézik, tehát ő maga valószínűleg olyan típusú nő, mint egy prostituált.
De nézni azért szeretik, csak a lányaik ne csinálják…
Így van. Elképesztő, mi mindenen ment át ez a tánc.
Az ókori Egyiptomban szakrális tánc is volt, termékenységi, szülést segítő rituálék része volt, sőt az esküvőknek is mindig fontos és pozitív eleme volt, ez a mai napig így van. Egy egyiptomi esküvő például szinte elképzelhetetlen hastánc nélkül.
A külföldi táncosokat egyébként a fenti ellentmondások miatt egy picivel könnyebben elfogadják. A Perzsa-öböl térségében, ahol elsősorban vendéglátóiparhoz kapcsolódó szórakoztatásról szólnak a fellépések, az esetek 90 százalékában külföldi, nem arab származású táncosok dolgoznak, akiket helyi menedzserek segítenek – ők minden esetben férfiak, máshogy nem igazán működne. Egy külföldi szakmai közegben szocializálódott táncosnőnek mindenképpen kihívás a Közel-Keleten munkát vállalni. Nyilván sok pletykát lehet hallani arról, hogyan próbálják a táncosokat kompromittálni például gazdag vendégek vagy a különböző helyek befolyásos tulajdonosai, aminek a legtöbb esetben a táncos issza meg a levét. Fontos a megfelelő szakmai védelem és kapcsolati háló. Érdekes módon ez a kettősmérce-alapú megítélés, ami a Közel-Keleten még mindig gyakran sújtja a hastáncosokat, sehol máshol a világban nem tapasztalható.
Márpedig neked elég széles körűek a tapasztalataid, elvégre rengeteget utazol.
Igen, épp Dél-Afrikában vagyok, de Európa szinte összes országában és gyakorlatilag az összes földrészen vannak hastáncos közösségek, én évek óta így utazom oktatni, fellépni. A tanárok mindenhol keményen dolgoznak azon, hogy az említett sztereotípiákat felszámolják. Persze hatalmas különbségek vannak az közel-keleti világon belül is, elég csak sorolni az érintett országokat, mondjuk Marokkó, Törökország vagy épp Irán, és már láthatóak is ezek a differenciák. Ha a keleti táncost egy erős, a nőiségével rendben lévő, önmagából inspirálódó és művészetet alkotó, önálló nőnek képzeljük el, ahogy a legtöbb esetben az is, az magában hordoz sok olyan következtetést, ami a közel-keleti társadalmak egy részében a nőkről alkotott általános képpel egyszerűen nem kompatibilis. Azértma már ez a helyzet is fokozatosan árnyalódik, szerencsére.
Kijelenthetjük, hogy a hastánc voltaképpen feminista? Vagy ez azért erőltetés lenne?
Bárcsak kijelenthetnénk. Bizonyos aspektusaiban ma már mindenképpen, de szerintem ez az egyéni interpretáción múlik, illetve azon, hogy milyen országról beszélünk. Azért elég látványos ellentmondás figyelhető meg a tradicionális gyökerek és a mai feminizmus tengelyén, főleg, ha arra gondolunk, hogy a feminizmus elvileg nemcsak a nők ügye, hanem mindenkié. Ma már sokféle új megközelítés belefér, de inkább a nem autentikus közegben működő táncosok esetén. Tranzitzónában vagyunk, sok az új kérdés, amire szerintem a művészetnek reflektálnia kell, még ha ez bonyolult is egy tradicionális gyökerű művészet esetén. Én legalábbis szeretnék reflektálni. Persze nem kell, hogy minden egyes táncos ugyanúgy gondolkodjon erről, attól is függ, épp ki műveli, milyen országban, milyen közegben, háttérrel stb.
Azt gondolom, hogy a mostani helyzet, amikor a nők minden korábbinál jobban készen állnak, hogy a kezükbe vegyék a sorsukat, amikor minden a #metoo-ról szól, még intezívebbé, még kontrasztosabbá teszi ezeket a gondolatokat. Profi karrierem elején bennem is az munkálkodott, hogyan lehetne ezeket a hastáncművészetben munkálkodó, egymásnak ellentmondó dolgokat összehozni, tompítani, de valójában leginkább ignoráltam a hastánc feminizmusnak gyökeresen ellentmondó vonásait azzal, hogy elfordultam ezektől, és arra koncentráltam, amit én személy szerint ki szerettem volna hozni belőle. Ma már sokkal inkább az érdekel, hogy ez a tánc az összes ellentmondásával, misztikájával, szépségével és problematikájával együtt hogyan illeszkedhet abba a történelmi és kulturális helyzetbe, ami éppen alakul körülöttünk. Izgalmas kérdés.
Főleg, hogy a tradicionális megközelítés nem kifejezetten feminista…
Ez is igaz, hagyományosan az egzotikus szórakoztatással, csábítással kapcsolták össze, sőt sokszor kapcsolják össze még a mai napig, ennek minden sematizáló vagy éppen szexista következményével. De hazudnánk, ha azt mondanánk, hogy a csábításnak és a hastáncnak soha semmi köze nem volt egymáshoz. Ez is egy érzéki tánc, ahogy az összes többi, és ez teljesen jól van így.
Hogyan fejlődik, hogyan alakul egy táncstílus, egy műfaj a modern világ behatására?
Folyamatosan alakul, ez egy igazi olvasztótégely, egy élő, folyamatosan megújuló művészeti ág. Adott ez a kettősség, hogy a Közel-Keleten sokak számára egy hastáncos prostituáltnak számít, míg mások számára ez az egyik legszebb és legszentebb, legelegánsabb tánc, ami létezik. Az egyiptomi profik közül sokan alulbecsülik a külföldi táncosokat azért, mert nem autentikusak, miközben sokszor többet tudunk tenni a műfajért „kívülről”, mint ők. Mi például elmehetünk bárhova fellépni, népszerűsíthetjük a munkánkat, emiatt nem fognak megbélyegezni minket, önállóan dönthetünk a karrierünkről, és emiatt nem csúszhat félre az életünk, nekik viszont adott esetben igen. Mindeközben őket is befolyásolja, alakítja, ahogy a külföldi táncosok fejlődnek. Rengeteget tanulunk az egyiptomiaktól, sokat utazunk hozzájuk, ők viszont eközben a mi lelkesedésünkből, profizmusunkból és kemény munkánkból inspirálódnak.
Ez a tánc legalább annyira összetett, mint maga az arab világ.
Az arab világban is folyamatos a fejlődés, ez, gondolom, a táncot is befolyásolja, nem?
Mindenképpen, de nem egyértelmű, hogy milyen irányba. A Közel-Kelet és az arab világ egy része fejlődik, egy másik része destabilizálódik, egyre kevesebbeknek jut eszükbe róla a mesés kelet vagy a gyönyörű művészetük, és egyre többeknek a menekültválság. Nem feltétlenül prioritás a művészet, főleg a tánc. Egyre több külföldi táncos dolgozik a közel-kelet színpadain, ahol épp a nyugatiasodás a trend. Közben a műfaj a szakmán belül organikusan folyamatosan alakul, de másképp, mint más folklór eredetű táncok esetében.
A flamencónál, tangónál például egy csomó alapvetéshez ragaszkodnak, annak ellenére, hogy ott is többféle stílus van, van mihez tartania magát az embernek, a tánc egy határozott ív mentén fejlődik, és egyértelműbbek a szakmai lehetőségek és határok. A hastánc pedig ehhez képest inkább olyan, mint egy polip: rengeteg „csápja”, rengeteg stílusa van, amihez folyamatosan új dolgok, újítások, trendek, új értelmezések jönnek. Én is teljesen mást táncolok, mint 5-10 évvel ezelőtt – én is változom, a műfaj is változik, a világ is körülöttünk, az a kérdés, hogy hogyan lehet ezt hitelesen bemutatni.
Ez egy izgalmas kihívás azoknak, akik benne élnek, vagy inkább teher?
Én azon dolgozom, hogy megpróbáljam elfogadni, és ne zavarjon, hogy nem lehet jobban definiálni ezt a világot. Többször beszélgettem kollégákkal az akadémikus kapaszkodóink hiányáról, ami engem néha frusztrál. Ez kicsit önellentmondás is, mert a művészet egy szabad dolog, egy tanulatlan művész is hozhat újdonságokat – valahogy nekem mégis hiányzik a kapaszkodó. Néhány kollégám szerint pont ez az izgalmas benne, hogy bármikor bárhonnan jöhet valami újdonság, és majd a közönség eldönti, hogy mi maradjon. Nekem viszont picit ez egy válságállapotot is jelent, mert ha valami ennyire szabad és megfoghatatlan, akkor éppen az autentikus vonásai kophatnak el idővel. Ráadásul a női önkifejezés témaköre egy picit kezd lerágott csont lenni az elmúlt évek, évtizedek fényében. Ez sok tanár szakmai válságához hozzájárult. Azt látom, hogy egyre kevesebb kezdő tanítvány van, akit ez vonz be, talán részben azért is, mert a nők ma már rengeteg platformon, fórumon, eszközökkel közelíthetnek a női önkifejezés kérdéséhez, és ez egyébként nagyon jó. Ez már nem az a helyzet, mint 15-20 éve, amikor ezeket a szinte feltáratlan utakat kerestük. Most inkább az a téma, hogy mi minden mást tud adni a hastánc, és itt kezdődik egy újabb adag igazán érdekes kérdés és kihívás.
Mit látsz, hogyan fog ez megváltozni a közeljövőben?
Sok kérdőjelet látok, de mint ahogy más művészeti formáknak, a hastáncnak is folyamatosan meg kell újulnia, tágabb keretekre és újabb kihívásokra van szüksége, mint amik az eddigi szlogenek voltak. Kérdés, hogy át tudjuk-e látni és el tudjuk-e fogadni a gyökereinket, hogy ez egy ennyire szerteágazó hagyományokkal rendelkező, részben nem feltétlenül kiművelt környezetből származó tánc, aminek vannak szakrális, művészi, de szórakoztatóipari, sőt akár a prostitúció korai formáihoz köthető szálai is. El tudjuk-e fogadni, hogy nincs egy anyaország, ahonnan majd megmondják nekünk az új irányokat? Illetve vannak talán izgalmasabb egyéni kérdések, hogyan hat ránk az egész poszt-metoo? Hogyan lehetne az orientalista-koloniális jelleget feldolgozni, modernizálni? Hogyan lehet megfogni ezt a világot az alkotói szabadság irányából fizikailag és művészileg? Hogyan tudunk fejlődni, és lebontani a sztereotípiákat? Én például nem szeretnék innentől kizárólag mondjuk kortárstánc-produkciókat előadni csak azért, mert az elismert táncművészetet Magyarországon leginkább az akademizálható táncstílusok jelentik, ha egyszer 20 éven át tanultam egy iszonyú összetett mozgásrendszert, egy bonyolult zenei világot, kulturális vonatkozásokat és a többit. Egy ideig azt gondoltam, hogy az a jó út, ha szépen lassan elszakadunk a tradicionális hastáncos vonaltól, és valami frisset, valami emelkedettebbet hozunk létre belőle, de ez valószínűleg rossz koncepció volt. Ma már úgy gondolom, hogy úgy kellene tágítani a határokat, hogy közben meg lehessen tartani a tradicionális sokszínűséget is.
Kétségtelenül izgalmas időszaknak néz akkor elébe a hastánc világa. Számodra mit tartogat szakmailag a jövő?
Remélem, még sok aktív táncos évet, de egy picit több stabilitást is szeretnék, mert nagyon sokat utazom. Általában 25-30 alkalom körül alakul az utazásaim száma évente, ezek között van hétvégi fesztiválon való szereplés és 1-2 hetes intenzív tanfolyam is valahol a világban. Ezt már tíz éve csinálom, imádom, rengeteget adott, de most azt érzem, hogy jó lenne egy kicsit több állandóság. A budapesti tánciskolám és tánctársulatom életét és a fesztiválomat is menedzselem, zenei producerkedek Egyiptomban, ez is sok energia, és szeretem csinálni, de mellette szeretnék kicsit több teret adni az újratöltésnek, az inspirációnak, megújulásnak is. Rengeteg inger ért ez alatt a tíz év alatt, elképesztő élmények és találkozások a világ minden táján, női közösségek mentén, idén szeretnék valami olyasmit is csinálni, ami segít ennek a feldolgozásában. Lehet, hogy végre elkezdek újra írni, talán pont erről. Az utazásaimon keresztül még érzékenyebbé váltam más emberek, életutak, kultúrák iránt, és valahogy ezt is látom a jövőmnek, hogy másokat érzékenyítsek. Ha ezt tudom a táncon keresztül tenni, az nagyon jó, szeretnék például majd újra színházi előadásokon dolgozni, és szélesíteni a hazai közönséget, de úgy érzem, emellett most valami másra is vágyom.
Akkor azért még nem a visszavonulást fontolgatod?
Nem, dehogy, csupán a saját folyamataimon keresztül próbáltam érzékeltetni, hogy mennyi új dolog jöhet még, és hogy szakmailag nagyon is van hova fejlődnünk, ehhez viszont néha újratervezés kell, néhány lépés távolság. Az óráimon is azt próbálom hangsúlyozni, hogy ne tekintsünk lezártnak még egy kombinációt sem, mindig van egy újabb réteg. Én nem is szeretek teljesen kész dolgokat átadni, inkább egy vázlatot, ami inspirál másokat, amit aztán a saját színeikkel ki tudnak színezni, de ehhez nekem is folyamatosan inspirálódnom kell. A hastáncban pedig ez az egyik legizgalmasabb és legszebb dolog. Számomra is más-más dolgot jelent, attól függően, hogy éppen milyen időszakomban vagy élethelyzetben vagyok, kihívást vagy épp megnyugvást kínál. De ugyanezt látom a tanítványaimon is –
amikor figyelem őket próbán vagy akár előadáson, ahogy elmélyülnek egy-egy táncban, mozdulatban, megváltozik az arcuk, érzem, amit átélnek, számomra ezek borzasztóan értékes és gyönyörű pillanatok, amik nem csak a nőiségről szólnak, a személyiség, a lélek adott állapotáról is.
Emellett közben a hastánc egy olyan mozgásforma, ami jó és egészséges a testnek, csodálatos mozdulatokat, koordinációt, zeneértést, szép izmokat eredményez, ugyanakkor izgalmas és mély zenei rétegeket és élményeket lehet rajta keresztül megélni és megérteni. Az ember hallása finomodik, kulturálisan és művészileg érzékenyebbé válik, közben pedig valami elképesztően szépet és egészségeset alkot a testével. Vagyis a hastánc nem csak testpozitív, hanem, ha lehet így fogalmazni, „szellempozitív és lélekpozitív” is. Soha nem tudnám és nem szeretném abbahagyni.