Van egy barátnőm – illetve volt, mert már nem a barátnőm –, nevezzük Nikolettnek. Mióta az eszemet tudom, barátnők voltunk, valójában fogalmam sincs, miért. Nikolettnek sosem volt pasija, a rokonaival nem tartotta a kapcsolatot, és más barátairól sem nagyon tudtam. Én sajnos elég pesszimista, negatív ember vagyok, de hozzá képest magam voltam a megtestesült jókedv és optimizmus. Nikolettnek mindig minden rossz volt, és senkire nem volt egy jó szava, de én elfogadtam őt ilyennek, mert – mint említettem – ezer éve barátok voltunk, és ő mindig ilyen volt.
Mindössze egyszer nyaraltunk együtt, de akkor megfogadtam, hogy soha többet, mert annak ellenére, hogy többnyire sikeresen ignoráltam zsörtölődését, a norvég fjordokon hajózva kénytelen voltam közölni vele, hogy most vagy befogja a száját és élvezi a tájat, vagy bedobom a vízbe. Mikor néha úgy éreztem, hogy végképp elegem van belőle, pár hónapig nem találkoztam vele, de végül mindig megbékéltem. Sajnáltam őt, mert arra gondoltam, ha én nem vagyok, tényleg alig lesz valakije, mert ugyan arany szíve van, de ilyen szörnyű természettel ki viseli el.
Egyszer megjelent egy cikkem, amire nagyon büszke voltam, olyannyira, hogy ugyan nem szoktam ilyet csinálni, de körbeküldtem a barátaimnak. Mindenki visszaírt, hogy mennyire tetszett neki, gratuláltak, páran építő kritikát is megfogalmaztak, boldog voltam. Nikolett viszont visszaküldött egy kétoldalnyi irományt, amiben gúnyolódó, lefitymáló hangnemben pontokba szedte, miért trágya a cikk. A büszkeségem és a jókedvem egy perc alatt elszállt, és a következő két napban csak ezen járt az eszem, borzasztóan rosszul esett minden, amit írt. Ekkor gondoltam arra életemben először, hogy lehet, hogy ő mégsem szókimondó és kegyetlenül őszinte, hanem csak simán egy bunkó. Úgy döntöttem, nekem erre nincs szükségem, és azóta nem beszélek vele. Nem hiányzik.
De mire vártam eddig?
Azon gondolkodtam, miért nem zártam ki Nikolettet az életemből hamarabb? Arra jutottam, hogy ez nálam a korral jött. Tíz évvel ezelőtt még nem léptem volna ilyen drasztikusan, de így negyven felé közelítve úgy vagyok vele, elég öreg vagyok már ahhoz, hogy ne kelljen jó pofát vágnom mindenhez, és ha ilyen egyszerű a megoldás, kiiktatom az életemből az ilyen negatív elemeket. Így hát mikor unokatestvérem esküvőjén belebotlottam az egész család által gyűlölt, de mégis tolerált nagynénémbe, a szokásos gyomorgörcs helyett zenbuddha mosollyal fogadtam cukormázba burkolt sértegetéseit, majd exkuzáltam magam, és szépen otthagytam. Mikor pár nap múlva e-mailben folytatta, akkor pedig megírtam neki udvariasan, hogy nem tartok igényt a további kommunikációra, ami részemről itt be is fejeződött. Természetesen vérig sértődött, és visszahallottam, hogy a családnak hápogott emiatt, de mindenki a vállamat veregette, és irigyelt, amiért sikeresen kiiktattam az életemből a sárkányt.
Természetesen ez a viselkedés nem csak a nők sajátja, egyik barátnőm évekig volt együtt egy sráccal, aki álladóan azzal szekálta, hogy kövér (nem volt az), egy fiú barátom pedig szintén lehúzott félévet egy olyan lánnyal, aki rendszeresen hordta el szegényt mindennek, ráadásul előttünk, társaságban. Egyszer ez annyira tarthatatlanná vált, hogy a srác barátai állították le a csajt, mert amit művelt, már kimerítette a manapság oly divatos verbális abúzus fogalmát.
Dr. Galambosi Elvira szakpszichológust kérdeztem, hogy egyáltalán mikortól jelenthetjük ki egy kapcsolatra, hogy mérgező?
Elvira: Nagyon jól leírják ezek a példák a lényeget. Vannak emberek, akik egyszerűen nem veszik észre, hogy folyamatosan vagy túl gyakran kritizálnak, lehúznak másokat. Ha rendszeresen azt érzed, hogy egy-egy hosszabb beszélgetés valakivel teljesen lemerít, akkor kezdj el gyanakodni. Nyilván vannak átmeneti nehéz időszakok, amikben éppen a barátokra szoktunk támaszkodni. Van olyan, hogy valaki nehéz helyzetben van, és tartani kell benne a lelket. De ha utólag elgondolkodsz rajta, és megállapítod, hogy nincs krízis az életében, objektíve semmivel sem nehezebb neki, mint másnak, akkor nem érdemes felvállalni a lelki szemetesláda szerepét. Általában telítődik ezzel az ember, és egy idő után kilép egy ilyen kapcsolatból. Legfeljebb abban van különbség, ki meddig bírja. Ennek már belül kell keresni az okát. Hogy miért is hagyjuk, hogy ennyire megterheljen valaki minket a bajaival vagy lenyomjon a kritikáival.
Van különbség egy toxikus párkapcsolat és egyéb (rokoni vagy baráti) között abban, hogy melyiktől hogyan szabaduljunk meg? Egy párkapcsolatot esetleg nehezebb kezelni?
Elvira: Van különbség, hiszen érzelmileg máshogy kapcsolódunk a szerelmünkhöz, a barátunkhoz és a rokonunkhoz – akit, ugye, kapunk, és nem választunk. Rokontól, ha közeli a kapcsolat, nem olyan egyszerű „megszabadulni”, ritkítani tudjuk a találkozásokat, de jó eséllyel minden találkozás újra és újra bántó lesz vele. Sokszor reménykedünk, hogy talán most nem, aztán csalódunk. Közeli rokonról úgy érezzük, képtelenség megváltoztatni, egy barát esetében ebben jobban bízunk. Egy ideig jelezzük finoman, hogy mi másképp gondoljuk, vagy hogy kezd elég lenni a sok morgolódás, esetleg mondhatna már valami jót is, és előfordul, hogy változik is az illető, ha nem is esik át a ló túloldalára. A párunk mondatai sokszor jobban fájnak, mint másé. Előtte „meztelenek” vagyunk a szó minden értelmében, hiszen ilyen a viszony köztünk. Ha ő bánt, az sokszor jobban fáj, mert ő úgy ismer minket, ahogy kevesen. Van, aki elhiszi, hogy megérdemli ezeket a szavakat, és elsősorban ő maga a hibás – ők nehezen tudnak kilépni egy ilyen kapcsolatból. Mások immunisabbak az ilyen viselkedésekre.
Ha rendszeresen azt érzed, hogy egy-egy hosszabb beszélgetés valakivel teljesen lemerít, akkor kezdj el gyanakodni
Miért viseljük el – bizonyos esetben akár évekig –, hogy valaki így bánjon velünk? A lelkiismeret-furdalás miatt, vagy egyszerűen csak gyávák vagyunk?
Elvira: Említettem, hogy van különbség abban, kire mennyire hatnak a kritizáló, negatív emberek. Ennek a gyerekkori élményekben kell keresni az okát. Sajnos nagyon gyakori, hogy irtó keveset dicsérik egymást az emberek, és cserébe nagyon sokat kritizálják. Mintha ez lenne ma a divat. Nagyon jó lenne új divatot teremteni, és keveset kritizálni, viszont nagyon sokszor elismerni, megköszönni, megdicsérni a másikat! Mindenki hibázik, tudjuk, és csak úgy tudunk szembenézni a hibáinkkal, és megpróbálni változtatni rajtuk, ha elég erősek vagyunk, és ha azt érezzük, hogy a hibáinkkal együtt is szeretnek bennünket. Aki gyerekként azt tanulja meg, hogy normális, ha folyton kritizálnak, és hogy egy szeretetkapcsolatba belefér az, hogy a másikat verbálisan bántjuk, az felnőttként is kevésbé fog tudni kilépni egy ilyen kapcsolatból, vagy maga is verbálisan bántalmazóvá válik.
Van egy ismerősöm, aki határozottan fél az anyjától, mert az folyamatosan piszkálja és kritizálja. Ebben az esetben mi a teendő?
Elvira: Nincs könnyű helyzetben. Az évek során valószínűleg olyan lett a kép önmagáról, amibe bele lehetett illeszteni az anyukájának ezt a viselkedését mint oké dolgot. Én azt javasolnám neki, kezdjen bele egy önismereti folyamatba, felnőtt fejjel tekintsen gyermek önmagára, és írja át a torz sémákat önmagáról. Ezt persze könnyű mondani, de nagyon nehéz és sokszor fájdalmas megtenni. Viszont kell erő és magabiztosság ahhoz, hogy jobban tudja majd kezelni a mérgező kapcsolatait.
Manapság főleg digitális formában tartjuk a kapcsolatot ismerőseinkkel. Ez a fajta kommunikáció sokkal személytelenebb, és sokkal könnyebb írásban megfogalmaznunk olyan mondanivalónkat is, amihez személyesen talán nem is lenne bátorságunk. Ennek ellenére miért vesszük rá magunkat ilyen nehezen arra, hogy tudtára adjuk valakinek, hogy viselkedése bántó számunkra, és már nem szeretnénk találkozni vele többet?
Elvira: Szeretnénk, ha szeretnének, talán ez az oka. Egy kapcsolatot megszakítani nagy veszteség. Ha az illető fontos számunkra, akkor a vele való kapcsolat nemcsak energiát igényel tőlünk, hanem ad is nekünk valamit. Ha szakítunk, ezt is elveszítjük. Meg az eddig belefektetett időt, erőfeszítést. Meg mintha magunkból is elveszítenénk egy darabot, hiszen sokat tud rólunk, közös élményeink vannak, valamennyire az életünk része. Ezt mind el kell gyászolni, ha oda jut a dolog, hogy nem mehet tovább, és ő nem tud vagy nem akar változtatni a maga részén. És el kell fogadni a saját sikertelenségünket is, ami az ő megváltoztatására irányult – sokan ezt nem tudják elfogadni.
Meddig érdemes próbálkozni változtatni egy ilyen kapcsolaton, és mikor kell azt mondani, hogy itt a vége?
Elvira: Amikor az ember benne van valamiben, nem lát rá kívülről. A barátok, hozzánk közel állók szoktak adni visszajelzéseket. Egy idő után, ha már régóta mondják többen ugyanazt, érdemes elgondolkodni rajta. Előfordul, hogy testi tünetek jelzik, hogy nem érezzük jól magunkat a bőrünkben – zavaró panaszaink nem múlnak, és az orvosok sem tudnak mit kezdeni velük. Ezek is lehetnek felkiáltójelek. De ha az ember ki tud szakadni pár napra a megszokott környezetből, visszaérkezve könnyebben meglátja, mi nehéz neki benne. Szóval akár el is vonulhatunk, utazhatunk kicsit, kizárólag olyan embereket, helyeket és tevékenységeket célozva, amiktől fel tudunk töltődni. Hátha ennek hatására rájövünk, min is kellene változtatni.
Mikor már nincs visszaút, és a „szakítás” mellett döntöttünk, mi a legmegfelelőbb mód ennek közlésére?
Elvira: A mérgező kapcsolatok túloldalán sokszor energiavámpírok vannak. Számítani kell rá, hogy az illető nem fog örülni a veszteségnek, és minket fog hibáztatni, esetleg megpróbál még jobban megbántani. Legelőször fel kell erre készülni. Képzeletben egy páncélt érdemes vonni magunk köré, amiről vissza fog pattanni minden bántás és kritika. Ha tudjuk, hogy amit mond, nem rólunk szól, hanem az ő fura igénye a sértésre, könnyebb lepattintani. Egyébként semmiképp ne menjünk bele semmilyen szócsatába, ne magyarázkodjunk! Röviden fogalmazzuk meg a lényeget. És ha igényesek vagyunk arra, mi hogyan kommunikálunk másokkal, akkor ne bántsuk, még ha olyan jó is lenne visszaadni! Saját érzéseinket fogalmazzuk csak meg, és a döntésünket. Ennyi elég.
