Ha David Duchovny neve elhangzik, először általában a vezetéknév kiejtése merül fel beszédtémaként – gyorsan tisztázzuk is, hogy nem a magyaros, ’cs’-betűs változat a megfelelő – ezután pedig általában az X-Akták – Kaliforgia tengelyen halad tovább a társalgás, hiszen az 58 éves színész leginkább ezzel a két szerepével írta be magát a köztudatba.
Érdemes azért megemlíteni, hogy pályája kezdetén a Twin Peaks-ben alakított transzvesztita drogellenes ügynököt, az éles szemű – és memóriájú – tévénézők pedig kiszúrhatták, hogy az 1991-es Kipurcant a bébicsősz, anyának egy szót se! című vígjátékban is feltűnt egy mellékszerep erejéig, illetve ő volt a narrátora a Red Shoe Diaries című erotikus sorozatnak is.
A nagy áttörésre 1993-ban, illetve utána került sor, ekkor indult ugyanis az X-Akták című sorozat, amelyben Gillian Anderson oldalán az egész világ megismerhette az UFO-hívő Fox Mulder szerepében. A sorozat végül jó hosszú kihagyással egészen tavalyig ment, igaz, a rajongók közül sokan fanyalogva nézték a legújabb évadot, mint ahogy az X-Akták filmek sem bizonyultak elképesztő kasszasikernek.
Duchovny ettől függetlenül köszönte szépen, nagyon jól elvolt Hollywoodban és környékén, és ha kevésbé volt is sikeres, ami a filmeket illeti, hét éven át csavarta el a világ fejét a nőcsábász kaliforniai író, Hank Moody szerepében, a Kaliforgia című sorozatban. Ezért, illetve a már említett Mulder ügynök megformálásáért is Golden Globe-díjjal tüntették ki.
Nem csak színész, író is
David Duchovny munkásságából nagyjából ennyit ismer a világ java része, azt azonban már kevesebben tudják róla, hogy igen komoly irodalmi végzettsége van: a nívós Princeton egyetemen – ahol a kosárlabdacsapatnak is oszlopos tagja volt – 1982-ben summa cum laude diplomázott angol irodalomból, diplomamunkáját Samuel Beckett korai műveinek elemzéséből írta. Ugyanebben az évben az Amerikai Költészeti Akadémia részesítette elismerésben költői munkássága miatt. Ezt követően a Yale egyetemre is beiratkozott, ott szerezte mesterdiplomáját, amelynek a Mágia és technológia a kortárs költészetben és prózában címet adta. Ezután nekiállt PhD-fokozatán dolgozni, mivel azonban ekkor hívták el első színészi munkájára, egy sörreklám felvételére, ezt a mai napig nem fejezte be.
Első könyvét, a Holy Cow: A Modern-Day Dairy Tale című regényét 2015-ben adta ki, ezt egy évvel később a Bucky F*cking Dent című alkotás követte, végül a Miss Subways: A Novel című kötetet tavaly adta ki.
Ráadásul még zenélni is tud…
A polihisztor művész 2011-ben kezdett ismerkedni a zene világával, közvetlenül azután, hogy korábbi feleségével, a színésznő Téa Leonival különváltak az útjaik. Duchovny saját bevallása szerint ekkor azon kapta magát, hogy rengeteg szabadideje lett, így elkezdett gitározni tanulni. Ennek lett az eredménye a 2015-ben kiadott Hell or Highwater című album, amelyen dalszövegíróként és énekesként is bemutatkozott. Az alternatív rock műfaj kétségkívül jól áll Duchovny-nak, a kissé melankolikus, borongós hangulatú dalokkal teli lemezt a szaksajtó is jobbára pozitívan fogadta, hozzátéve: érezhető, hogy a színész helyenként még keresi saját hangját, de ahol ezt sikerült megtalálnia, ott remekül működik a koncepció.
A múlt évben már a második albumot adta ki, Every Third Thought címmel, amelyet várhatóan idén egy újabb korong fog követni. Ami a zenét illeti, Duchovny nem tagadja, hogy a lemezeken a kortárs zenei képzés egyik fellegvárát képviselő Berklee College of Music-on végzett profikkal dolgozik együtt. Ők kísérik el a fellépéseire, például a február 11-i budapesti koncertjére is, amelynek apropóján telefonon beszélgettünk a sokoldalú művésszel.
Andersen Dávid: Februárban indulsz európai turnéra, amelynek során szűk két hét alatt nyolc országban kilenc koncertet adtok. Ezt akár egy profi sportcsapat is megirigyelhetné, például egy NBA-csapatnak sincs ennyi meccse ilyen rövid idő alatt. Hogyan fogod bírni a rengeteg utazást és a munkát, hogyan készülsz fel?
David Duchovny: Ó igen, ez elég kemény lesz. De úgy érzem, bírni fogom, korábban is részt vettem már hasonlóan sűrű programokon, szóval amiatt nem aggódom, hogy fizikailag ne bírnám az iramot. Csak attól félek, nehogy beteg legyek közben, nehogy megfázzak, vagy bármi olyasmit összeszedjek, ami miatt nem tudnám rendesen használni a hangomat.
David Duchovnyról kevesen tudják, hogy már három könyvet is írt, de költőként is elismerték a munkásságát (Fotó: Sean McGlynn)
A.D.: Szerencsére az Egyesült Államokban uralkodó időjárási viszonyokhoz képest errefelé szinte nyár van…
D.D.: Ez remekül hangzik, tartsátok is így, ha kérhetem.
A.D.: Az első albumod 2015-ben jelent meg, úgy, hogy csak néhány évvel korábban kezdtél megtanulni gitározni. Egy, a Rolling Stone-nak adott korábbi interjúdban említetted, hogy ez afféle hobbiként indult. Hogyan lett ebből koncertezés és turnézás?
D.D: Apró lépésenként. Először elkezdtem tanulgatni a gitározást, ezzel elvoltam egy darabig. Aztán gondoltam, írok egy dalt, majd írtam még egyet, meg még egy párat. Ezután beszélgettem egy barátommal, Kenton Simiansszel, akinek a garázsában van egy kis stúdiója és megkértem, hogy hadd vegyek fel néhányat a szerzeményeim közül, csak hogy halljam, milyenek valójában. Az ő révén megismerkedtem Brad Davidson zenei menedzserrel, aki azt mondta: „nagyon jó a hangzása, ha dolgozol egy kicsit a hangodon és a szövegeiden, ebből még lehet valami”. Neki is köszönhető, hogy ma itt tartok, mert magamtól valószínűleg nem ütöttem volna tovább a vasat.
David Duchovny hobbiból kezdett gitározni még 2011-ben (Fotó: Sean McGlynn)
A.D.: Ugyanebben az interjúban mondtad, hogy számodra az éneklés nem jött természetesen, hogy a stúdiózás közben sokat stresszeltél. Ez hogyan változott az évek folyamán? Ma már csuklóból kirázod, vagy azért még mindig neki kell veselkedni a fellépéseknek, dalszerzésnek?
D.D.: Sokat dolgoztam ezen, sokat gyakoroltam az éneklést. Kevés dolgot vettem ennyire komolyan életemben. Egy szerencsés véletlennek köszönhetően találkoztam egy kiváló tanárral, Don Lawrence-szel, aki a kezembe adta a „megoldóképletet”, ami ahhoz kellett, hogy rájöjjek, mit miért és hogyan csinálok, és hogyan tudok fejlődni ezen a téren. A hangszálaink olyanok, mint az izmok, minél többet használjuk, annál jobbak leszünk. Ennek köszönhető, hogy megnőtt az önbizalmam az éneklést illetően, és így tudtam fejlődni.
A.D.: Most már befejezem a korábbi interjúk felemlegetését, de ezt még meg kell kérdeznem: korábban azt mondtad, rajongsz a hetvenes évek funkjának hangzásvilágáért, de még nem érzed úgy, hogy zeneileg ott tartanál, hogy ilyesmivel próbálkozz. Ez több évvel ezelőtt volt, szóval adja magát a kérdés: mi a helyzet most, elképzelhető, hogy egy funk-albummal jelentkezel valamikor?
D.D.: A mai napig imádom, de nem tudom, hogy mi lenne, ha ezzel próbálkoznék. Azért nem elképzelhetetlen a dolog, főleg, hogy tavasszal kezdjük majd felvenni a harmadik album dalait, szóval minden attól függ, hogyan zenésítjük meg. Egy kis funkot végül is feldobhatunk a lemezre…
A.D.: Elsősorban a tévés és filmes munkáidról vagy ismert, de dolgoztál színházban is. A koncertezés hogyan viszonyul egy filmforgatáshoz vagy színpadi előadáshoz, már ami a művészi önkifejezést, önmegvalósítást illeti? Más szóval: mit kapsz meg egy koncerttől, amit nem kapnál meg egy forgatáson vagy egy színielőadás során?
D.D.: Ez nagyon jó kérdés, mert teljesen más világokról van szó. Ha egy filmet vagy egy sorozatot forgatsz, annak a vége egy állandó és megváltoztathatatlan dolog lesz. Egy olyan művészi alkotás, amit aztán többször is meg lehet nézni, be lehet fogadni, de mindig ugyanaz lesz. Persze, erre is lehet büszke az ember, de úgy, mintha egy tárgy lenne. Ehhez képest, amikor színpadon játszol, vagy élőben zenélsz, az egy sokkal szervesebb folyamat, egy kicsit én adok, egy kicsit a közönség. Egyfajta oda-vissza kapcsolat alakul itt ki a zenészek és a közönség között.
Imádom elengedni magam és hagyni, hogy a koncert saját életre keljen (Fotó: Sean McGlynn)
Erre még akkor jöttem rá, amikor színházban dolgoztam: minden közönség más és más, ezért minden előadás, minden este is másmilyen lesz. Lehet, hogy egy csendesebb, visszafogottabb publikummal találkozol, vagy ennek épp az ellenkezőjével, a lényeg, hogy más érzés lesz, ami nem hasonlítható egyik korábbihoz sem. Ugyanez a helyzet a zenéléssel is, én pedig pont azt szeretem benne, amikor elengedhetem magam és hagyhatom, hogy az előadás haladjon a saját útján, és így öltsön végső formát.
A.D.: Írtál három könyvet is, szóval ugyanez a kérdés, csak az írással. Hogyan viszonyul ez a fentiekhez?
D.D.: Az írásban azt szeretem, hogy ott végig az én kezemben van az irányítás. Minden más, amit csinálok, az együttműködésen alapul, másokkal együtt kell dolgoznom egy közös célért. Színészként ez hatványozottan érvényes: mások szavait mondod ki, egy rendező utasításait követed és egy vágó dönti el, hogy mi kerül be a végén a filmbe, vagy a tévébe. A zenével ugyanez a helyzet, hiszen nem tudok minden hangszeren játszani, sőt amin játszom, azon se vagyok még annyira jó, ezért jó zenészekre van szükségem, hogy meg is lehessen hallgatni, amit előadunk.
Viszont, amikor írok, bár persze van szerkesztőm, de ilyenkor lehetek leginkább önmagam, ilyenkor érzem igazán, hogy a saját gondolataimmal dolgozom. Van ebben egyfajta magányosság, meg némi nyomás is, hogy elkészüljek, de éppen ettől más, mint a többi dolog, amivel foglalkozom.
Egyelőre próbálom még megtalálni a saját hangomat (Fotó: Sean McGlynn)
A.D.: A szavak embere vagy, komoly irodalmi háttérrel. Ezért mondtad korábban, hogy egy dal zenéjét, harmóniáit megírni sokkal nehezebb számodra, mint a dalszövegeket kitalálni?
D.D.: Nem is tudom, lehet, de egyelőre lényegesen kevesebb tapasztalatom van a dalok írásában. Inkább arra gondolok, hogy ha a fejemben van egy jó melódia, nem izgulok amiatt, hogy ne tudnék valami jó szöveget írni hozzá. De ha fordított a helyzet, akkor mindig úgy érzem, hogy ez volt az utolsó dal, amit megírtam.
A.D.: Vannak zenészek, akik nekiülnek és időt szánnak rá, hogy a dalszerzéssel foglalkozzanak, míg mások teszik a dolgukat, aztán éjszaka közepén felülnek az ágyban, mert éppen eszükbe jutott egy fülbemászó dallam vagy egy jó refrén. Te hogy dolgozol a dalaidon?
D.D.: Én is leülök, úgy csinálom. Van egy füzetem, amibe dallamokat írok le, meg szövegötleteket, aztán ezt időről időre előveszem, és próbálgatom, hogy mi passzol mihez. De mára már ott tartok, hogy a zenekarral is sokkal szorosabban együttműködöm, amikor a dalokon dolgozunk.
A.D.: Az első albumoddal, pontosabban az énekstílusodról egy kritikus, Jim Farber, a New York Daily News szerzője azt írta, hogy „kissé befelé forduló, jellegzetes sötét sármmal”. A „sötét sárm” olyasmi, ami visszaköszön a filmes és tévés szerepeidből, elég csak az X-Aktákra vagy a Kaliforgiára gondolni. Mit gondolsz, honnan jön ez a sötétség?
D.D.: Nem is tudom, talán, ahogy a világot látom. Bár én nem feltétlenül gondolnék így magamra, igyekszem nyitott szemmel járni, de az is igaz, hogy tetszik a sötét sárm is. Pesszimistának sem gondolnám magam, ha valóban az lennék, nem foglalkoznék a művészettel. A művészet számomra azt jelenti, hogy tegyük jobbá ezt a világot, alkossunk olyasmit, amitől jobb lesz nekünk itt.
A.D.: Vannak olyan zenészek, előadók, akikkel szívesen dolgoznál együtt?
D.D.: Persze, rengeteg olyan zenész van, akivel imádnék közösen zenélni, nem is tudnám felsorolni, hogy hány ilyen van. De most egyelőre igyekszem megtalálni a saját hangomat, kicsit szilárdabb talajt a lábam alá. Meg aztán, azoknak az előadóművészeknek, akiket imádok, megvan a saját stílusuk, pontosan tudják, hogy mit csinálnak, szerintem nem lenne rám szükségük. Viszont ha valaki megkeresne, hogy szeretné előadni a dalaimat, azt mondanám,
naná bazmeg!
A.D.: Hogyan változott a rajongóiddal való kapcsolatod? Arra gondolok, hogy a kilencvenes években még teljesen más volt a helyzet, mint ma, amikor mindenkinél ott a telefonja és mindenki a szelfikre meg a videókra hajt.
D.D.: Igen, elég rendesen átalakult a világ. Amikor először ismertebb lettem, még sehol sem voltak az okostelefonok, meg a kamerák, így általában autogramokat kértek, de nem voltak annyira nyomulósak az emberek. Ez alaposan megváltozott, de ennek már jó néhány éve, szóval volt időm alkalmazkodni. Alapvetően eléggé zárkózott ember vagyok, úgy érzem, amit láttatok magamból, az pont annyi, mint amennyit én szeretnék. Ez viszont nem a magánéletem, úgy érzem, az nem azért van, hogy a fogyasztói társadalomé legyen.
Ami még nagyon különös számomra, az az influenszerek jelensége, nem is teljesen értem a dolgot. Ez biztos úgy hangzik, mintha egy vénember lennék, de akkor legyen így, csak hadd csinálhassam a dolgaimat úgy, ahogy én szeretném.
A színész-énekest profi zenészek kísérik európai turnéján (Fotó: Steve Carlson)
A.D.: A tévé, filmek, színház, könyvek és a zene mellett videójátékokhoz is adtad a hangodat. Ez a terület mára nagyon jövedelmezővé vált a színészek számára, hiszen ma egy-egy nagyobb cím bőven hoz akkora bevételt, mint egy hollywoodi kasszasiker. Mit gondolsz a szórakoztatóiparnak erről a szegmenséről?
D.D.: Nem vagyok nagy videójátékos, szóval nem igazán ismerem ezt a területet, számomra ez főleg egy új kereseti lehetőséget jelent. Ennek ellenére, már több olyan emberrel beszélgettem, akiket tisztelek, és akik elmondták, hogy a videójátékok mennyire kreatívak és művésziek tudnak lenni. De mivel én nem nagyon játszom, nem is értem ezeket a dolgokat. A fiam viszont igen, ő szokott mesélni a legújabb játékokról.
A.D.: Végezetül áruld el, a harmadik album felvételei mellett mivel foglalkozol mostanában, illetve a közeli jövőben?
D.D.: Színészként és rendezőként is dolgozom pár új projekten, ezekről még nem árulhatok el túl sok mindent, de nemsokára be fogom jelenteni, hogy miről is van szó.
David Duchovny koncertjére 2019. február 11., hétfő este 8 órakor kerül sor a budapesti MOM Sportban.
