A különféle tudományos tanulmányok az adott szakterületen dolgozó tudósok számára – a nyilvánvaló felfedezéseken túl – azért is fontosak, mert a szakemberek ezek révén mutathatják meg a világnak, hogy mennyire központi helyük van kollégáik között. Egy kutató eredményességét az (is) mutatja, hogy hány kutatási anyagban szerepel a neve a készítők között, hányan idézik, illetve hivatkozzák a nevéhez köthető dokumentumokat.
Igen ám, de ez sokszor ad lehetőséget visszaélésekre, egy-egy kutatási projekt részfeladataiban közreműködő – és fontos, kemény munkát végző – kevésbé ismert szakemberek neve azonban könnyen elveszhet, ha nincs megfelelően dokumentálva a munkásságuk.
A genetika elfelejtett kutatónői
Pontosan ennek ment utána egy álló csoport, Emilia Huerta-Sánchez, valamint Rori Rohlfs egyetemi adjunktusok vezetésével. A csapat két évtizednyi genetikai kutatási anyagot dolgozott fel azért, hogy megtalálják azokat a nőket, akiknek munkáját soha nem ismerték el – ez a mai kutatási környezetben elképzelhetetlen lenne.
Találtak is egy tucat, programozóként dolgozó nőt, akik munkájukkal hozzájárultak az adott tudományos projektekhez, nevüket viszont sosem jegyezték le, és nem tüntették fel megfelelően a kutatási anyagokban. Akadt olyan, akinek ugyan név szerint megköszönték a bevezetőben a hozzájárulását, de szerzői elismerést nem kaptak – szó szerint lábjegyzetté váltak a tudománytörténetben, annak ellenére, hogy munkájuk sokszor kulcsfontosságú volt egy-egy kutatás során.
„Amikor Emilia és én körülnézünk a genetika területén, nagyon-nagyon kevés nőt látunk – mondta Rohlfs, a The Atlanticnak nyilatkozva. – Pedig nagyon is dolgoztak nők ezen a területen, akik rendkívül fontos munkát végeztek. Számomra már az is nagy szó, hogy egyáltalán tudok a létezésükről.”
Orvostanhallgatók 1925-ből: a nőket sok esetben igyekeznek lebeszélni a tudományos pályáról (Fotó: Wikipedia)
A projektet épp a 2016-os A számolás joga című film hívta életre, amely a NASA-nál dolgozó, diszkriminált matematikusnőkről szól, akik közül külön kiemelendő Katherine Johnson személye – aki papíron, ceruzával számolt ki olyan röppályákat, amelyeket ma már szuperszámítógépek segítéségével kalkulálnak a különféle űrmissziók előtt és közben.
Miután Huerta-Sánchez és Rohlfs megnézték a filmet, maguk is elcsodálkoztak, hogy még sosem hallottak a filmben említett nőkről. Elgondolkodtak, hogy vajon hány, hozzájuk hasonló nő lehet, aki a tudomány területén dolgozott, de neve feledésbe merült.
Huerta-Sáncheznek ekkor eszébe jutott Jennifer Smith neve, akit egy több évtizedes kutatási dokumentum előszavában említenek, megköszönve neki, hogy „kiválóan programozott, és minden számítást elvégzett”. Ezt furcsának találta, főleg, mivel napjainkban, ha egy programozó minden programozási feladatot elvégez egy kutatáshoz, akkor a nevét feltüntetik szerzőként a kutatási anyagban.
„Számomra furcsa volt, hogy Smith nem szerepelt a szóban forgó dokumentum szerzői között – magyarázta Huerta-Sánchez. – Kíváncsiak lettünk arra, hogy akadnak-e még hozzá hasonló nők.”
A kutatópáros ezután pár diákkal kiegészülve elkezdték átnézni a Theoretical Population Biology című szakfolyóirat 1970 és 1990 között megjelent számait, de körülbelül 900 oldalnyi kutatási anyagot is átnéztek, és listába gyűjtötték a megemlített neveket, illetve igyekeztek megállapítani, hogy közülük kik foglalkozhattak programozással, mivel az ő esetükben volt a legvalószínűbb, hogy érdemeiket nem ismerték el megfelelően.
Sokkoló számok
Az eredmények önmagukért beszélnek: a Huerta-Sánchez és Rohfls által vezetett csapat azt találta, hogy a XX. század hetvenes éveiben a tudományos kutatásokban programozóként dolgozó szakemberek 59 százaléka volt nő, közülük azonban csupán 7 (!) százaléknak a nevét tüntették fel szerzőként a dokumentumokban. Mindezt egy olyan időszakban, ami rendkívül fontos volt a genetika szempontjából, sok modern elmélet alapját ekkor fektették le, vagy ekkor igazoltak korábbi feltételezéseket.
„A szerzői adatokat elnézve azt gondolhatnánk, hogy ezeket a genetikai kutatásokat egy maréknyi kutató végezte el – jellemzően férfiak” – írta Huerta-Sánchez és Rohlfs. Az eredményeiket látva azonban nem nehéz megkérdőjelezni ezt a vélekedést.
„Nehéz megállapítani, hogy a múltban kik és milyen módon járultak hozzá a tudományos kutatásokhoz a kulisszák mögött – mondta szintén a The Atlanticnak Jessica Abbott, a svédországi Lund University genetikusa. – Ez a mostani kutatás azonban rávilágít, hogy egy kis kreativitással hozzá lehet jutni ezekehez az adatokhoz.”
Érdemes megemlíteni Margaret Wu példáját is, akinek egy 1975-ös kutatási anyagban köszönik meg „a számításokkal kapcsolatos segítségét”. Pár szóval el van intézve, pedig egy olyan statisztikai módszert dolgozott ki, amelyet a Huerta-Sánchezhez és Rohlfs-hoz hasonló genetikusok a mai napig használnak a genetikai sokszínűség várható arányának kiszámításához. Ezt az eszközt Watterson-becslésnek nevezik, mivel a szóban forgó, 1975-ös kutatás egyetlen szerzőjeként G. A. Wattersont tüntették csak fel.
A projekt kritikusai szerint a korabeli programozók csupán rutinfeladatokat oldottak meg, Rohlfs szerint ez azonban nem igaz, és különösen nem igaz például Wu, Jennifer Smith vagy épp egy Barbara McCann nevű nő esetében, akiknek a neve rendszeresen felbukkan a genetikai kutatásokban.
„Ez azt jelzi, hogy olyan jó munkát végeztek, hogy újra és újra felkérték őket” – magyarázta Rohfls.
Annie Eisley is a NASA-nál dolgozott, nevét mégsem ismerik széles körben (Fotó: Wikipedia)
A csapat megpróbálta elérni Jennifer Smith-t, ez nem sikerült, viszont kapcsolatba tudtak lépni Margaret Wuval,a ki elárulta, hogy kutatási asszisztensként dolgozott az említett dokumentumon, közben pedig autodidakta módon tanult meg programozni.
„Azt hiszem akkortájt az ilyen projekteken dolgozó nőkre úgy tekintettek mint titkárnőkre, akik kódot írtak vagy épp lyukkártyákat lyukasztgattak, de nem végeztek intellektuális munkát – magyarázta Huerta-Sánchez. – Wu beszámolójából azonban kiderül, hogy amit csinált, az napjainkban az egyetemi és posztdoktori képzésben részt vevő hallgatók feladata.”
Wu egyébként végül két évtizednyi statisztikai munka után tudta megszerezni doktori fokozatát – ebben feltehetően szerepet játszott az is, hogy kevésszer szerepel a neve szerzőként fontos, sokat idézett kutatási anyagokban – jelenleg pedig a University of Melbourne munkatársaként statisztikai modelleket fejleszt.”
A kutatók rámutatnak, hogy a fenti gyakorlat – vagyis, hogy a programozókat jellemzően csak a köszönetnyilvánításokban említették – a nyolcvanas években kezdett megváltozni. Ennek is megvan azonban az oka: a programozásra korábban úgy tekintettek, mint úgynevezett „rózsaszín galléros” munkára, vagyis olyasmire, ami leginkább egy titkárnő feladata. Ebben pedig éppen a nyolcvanas évek elején állt be fordulat, ahogy egyre több férfi lépett be erre a területre, úgy kezdtek egyre több tudományos elismerést is kapni.
„A projektünk remek lehetőséget nyújt arra, hogy az akadémiai siker mércéit és normáit kissé újragondoljuk” – magyarázta Rohfls, rámutatva, hogy még a mai napig sincs kőbe vésve, hogy egy kutatáson dolgozó szakemberek milyen feltételek mellett válhatnak az adott kutatás feltüntetett és citált szerzőivé. Egy professzornak lehet, hogy elég elküldenie egy e-mailt ehhez, míg egy laboráns rengeteg munkát elvégezhet úgy, hogy a nevét végül fel sem tüntetik a végső dokumentumokban.
„Nincsenek erre megfelelő sztenderdek, ez pedig tulajdonképpen annak a biztosítéka, hogy a kutatási anyagok bizonyos embercsoportokat részesítenek előnyben” – tette hozzá Rohfls.
Ez a rendszer a mai napig diszkriminálja a nőket, ráadásul több kutatás is rámutatott, hogy az általános és középiskolai oktatás során sok lánynak egyszerűen elveszik a kedvét a tudományos pályától, mondván, hogy „az nem nekik való”. Ez meg is látszik az adott területeken dolgozók összetételén is: egy közelmúltban elvégzett felmérés szerint átlagosan 16 évnek kellene eltelnie, hogy a férfi és női szerzők azonos számú kutatási anyagban legyenek feltüntetve vezető szerzőként, de egyes területeken ez jelentősen több is lehet. A fizika területén például 258 évre lenne szükség ugyanehhez, miközben a legnívósabb tudományos szakfolyóiratokban megjelenő tanulmányok, kutatási anyagok esetében is csak 25-35 százalék az első helyen említett női szerzők aránya. A tudományos területen dolgozó nőket ezen felül további hátrányok is érik: kevesebb fizetést kapnak, kevesebb lehetőségük van előadni, cserébe rengeteg a velük kapcsolatos negatív sztereotípia és a szexuális zaklatásnak is jóval nagyobb arányban esnek áldozatul, mint férfi kollégáik. A kutatónők által jegyzett anyagokat pedig sokkal szigorúbb feltételek szerint értékelik, mint a teljesen azonos képzettségű férfi kutatókét.
