Vitalij Komar és Alekszandr Melamid moszkvai születésű konceptuális művészek, akik eredetileg a nyugati pop-art mintájára (vagy arra válaszul) létrejött, a kommunista propaganda legszélsőségesebb megnyilvánulásait az abszurditásig fokozó, szatirikus és rendszerkritikus Sots Art mozgalom úttörőjeként váltak nemzetközileg is jegyzett alkotókká, majd a hetvenes évek végén disszidáltak a Szovjetunióból, és néhány kisebb kacskaringó után New Yorkban kötöttek ki, ahol még több mint két évtizeden keresztül dolgoztak együtt.
Komart és Melamidot szerencsére nemcsak a szocialista blokk művészete foglalkoztatta, sőt az egyik legizgalmasabb munkájuknak, az 1994 és 1997 között futó People’s Choice (ez szabad fordításban mondjuk lehetne a Nép akarata) című sorozatnak végképp semmi köze nem volt a totalitárius vagy fél-totalitárius diktatúrák esztétikájához, hanem inkább az akadémikus és az avantgárd művészeti rutinhoz való viszonyunkat kutatta, és még ma is bőven aktuális kérdéseket tett fel a populizmusról úgy általában.
Komar és Melamid: A szocialista realizmus eredete, 1982 (forrás: Simon K/flickr)
A művészpáros egy közvélemény-kutató céget bízott meg a feladattal, hogy mérje fel az amerikaiak szépművészeti ízlését egy párezres, az ország lakosságának keresztmetszetét hűen reprezentáló csoportban; hogy milyen gyakran járnak múzeumba, milyen színeket és formákat kedvelnek, az absztrakciót vagy a figurativitást részesítik-e előnyben, csendéletet, csatajelenetet, tájképet nézegetnek-e szívesebben, netán reneszánsz szépasszonyokat hermelinnel, és a többi.
Az összegyűjtött és tudományos alapossággal kiértékelt adatok alapján pedig végül a két orosz megfestette Amerika kedvenc képét (America’s Most Wanted Painting), amelyen egy elegáns frakkot, parókát és harisnyát viselő, George Washington-szerű figura áll hősies, szoborszerű pózban, és nagy államférfihoz méltó bölcs nyugalommal figyeli az előtte elhaladó derék polgárokat, vagy csak fürkészi a jövőt és a végtelen láthatárt, miközben poétikusan zöldell és burjánzik a tavaszi táj, a háttérben elterülő, kristálytisztán ragyogó tóban pedig nemes szarvasok gázolnak méltóságteljesen; igazán borzalmas, nagyszerű és lenyűgöző az egész. Ezzel párhuzamosan elkészítették azt a képet is, amit az amerikaiak a legkevésbé akarnak látni: ezen színes háromszögek és egyéb alakzatok vannak egymásra dobálva, és nagyjából úgy néz ki, mintha leszedált konstruktivista festők terveztek volna linóleum- vagy tapétamintát egy óvoda számára.
A legóhajtottabb amerikai festmény (forrás: awp.diaart.org)
A kísérletet aztán még Izlandtól Kenyán és Portugálián át Kínáig több mint tíz különböző országban is megismételték, az eredmény pedig minden esetben nagyon tanulságos és nagyon szórakoztató lett. A legkevésbé vágyott kép többnyire valami absztrakt-geometrikus, avantgárd kockafantázia, a kedvenc kép meg egy zsongító árkádiai tájidill, amelyen az égre törnek a hegyek, büszkén állnak az ódon faóriások, kéklenek a tavak, felvonulnak a helyi vadvilág jellegzetes képviselői, és apró emberalakok csinálnak mindenféle nagyon ünnepélyes és irracionális dolgokat: az orosz verzión Jézus talán épp megáld egy medvét, Dániában a nemzeti lobogót húzza fel egy úr a táncoló balerináknak, Kínában meg ki van rakva az elnök (?) portréja a békésen legelő vízibivaly mellé, hisz ez ott nyilván mindennapos.
Érdekes kivétel Hollandia, ahol egy színes, pacaszerű absztrakt lett a befutó, és egy macskás-feszületes impresszionista csendélet testesíti meg a nem kívánt képzőművészetet, az olasz igények alapján megfestett képek pedig tényleg annyira értelmezhetetlenek, mintha ott kizárólag LSD hatása alatt lettek volna hajlandóak válaszolni a közvélemény-kutatók kérdéseire. (Az összes festményt például ezen az oldalon lehet megtekinteni.)
De Komar és Melamid számára szűknek bizonyult a képzőművészet otthonos komfortzónája, úgyhogy 1997-ben, mintegy a sorozat záródarabjaként, David Sulzer (művésznevén Dave Soldier) komponista-neurológus segítségével, valamint profi vendégzenészek közreműködésével lemezre vették a The Most Wanted Song és The Most Unwanted Song című szerzeményeiket, amelyek hasonló módszerrel készültek, mint a festmények, azaz ismét a nép mondta meg, hogy mit szeret és mit nem szeret hallani egy zeneszámban. A Kedvenc dal természetesen tökéletesen érdektelen: nagy érzelmeket közvetítő stúdiópop valahol a liftzene és a B-filmek végefőcímét aláfestő hangkulisszák között félúton, a kötelező erotikus szaxofonozással és tekerős gitárszólóval. A Világ legindokolatlanabb dala viszont már annál figyelemre méltóbb.
Mivel a Komar-Melamid tandem közvélemény-kutatása szerint az emberek többsége cowboy-balladákat, skót dudát, harmonikát, operát, rapet, gyerekkórust, tubát, dobgépet és reklámszignálokat szeret hallani a legkevésbé, így végül ezekből az összetevőkből kevertek ki egy 22 perces, sehonnan sehová nem tartó, önfeledt dadaista ámokfutást, ami azért bizonyos részleteiben majdnem emlékeztet egy popszámra, és amiben többek között egy opera-énekesnő áriázik Wittgensteinről, illetve gyerekek buzdítanak énekelve a Walmartban való vásárlásra, miközben harsog a skót duda és rotyog a tuba. De inkább hallgassuk meg, mert igazából nehéz erről bármi értelmeset írni:
Persze a végeredmény lehetne sokkal formabontóbb és radikálisabb (és cserébe lehetne kevésbé vicceskedő), de azért ez így sem rossz teljesítmény két középkorú képzőművésztől, akik korábban még soha nem csináltak ilyet. A dalt állítólag egyszer élőben is előadták egy New York-i performance alkalmával, és ezzel le is zárult Komar és Melamid valószínűtlen popsztárkarrierje. Ahogy pár éven belül a közös munkájuk is véget ért; a két őrült orosz 2003 óta ugyanis már külön utakon jár, ki tudja, miért.
címlapkép: fineartbiblio.com
