Mindenki kedvenc amerikai szerzői filmese, a fején egy egyre ezüstösebben ragyogó hajcsodát viselő David Lynch talán nem kifejezetten az a klasszikus magával ragadó történetmesélő típusú alkotóművész, de hát nem is vár senki lebilincselő kávéházi anekdotákat olyasvalakitől, aki karrierje csúcsán egy talányos dialógusokban és természetfeletti lázálmokban bővelkedő tévésorozatot szentelt a fenséges duglászfenyőknek, valamint a különös szabású szvettereknek, és aki az amerikai gótika, a francia szürrealizmus, a német expresszionizmus és a brit ipari kultúra határvidékén (határvidékein) készít lassú folyású, zavarba ejtő és nehezen követhető film noirokat (mondjuk).
A Small Stories/Kis Történetek címe tehát némileg megtévesztő, esetleg ironikus, vagy ha kicsit megengedőbbek vagyunk, akkor mondhatjuk, hogy termékeny feszültséget teremt, hisz nehéz elképzelni (vagy: jobb nem elképzelni), hogy milyen történet húzódhat meg mondjuk egy olyan fotó mögött, amelyen egy idős úr és egy lángoló (?) birka állnak egy üres szoba közepén különösebb meggyőződés nélkül. Na nem mintha ezzel bármi gond lenne, hisz például Esterházy Péter Kis magyar pornográfiájában sincs igazán kemény pornó (sajnos), hiába ez a címe, bár az tény, hogy valóban kicsi és letagadhatatlanul magyar.
© David Lynch / Courtesy MEP / Item Gallery
A több mint ötven fekete-fehér fotót felvonultató kiállítás ettől függetlenül nagyon szórakoztató, mármint a szó leghagyományosabb értelmében is az. A festőként és dalszerzőként is aktív író-rendezőnek mindig különleges tehetsége volt ahhoz, hogy kompromisszummentes, öntörvényű és nem ritkán meglehetősen nyomasztó művészi vízióit valami aprósággal a szélesebb tömegek által is egészen könnyen befogadhatóvá varázsolja; hogy mi is ez az apróság (vagy apróságok), arról nyilván el lehet vitatkozgatni, de ha tippelnünk kellene, mi azt mondanánk, hogy a hol diszkrétebb, hol harsányabb, de mindig jellegzetes humora a titok.
Ahogy nagy előképei, a szürrealisták is egy őrületesen, már-már a komolyanvehetetlenségig vicces társaság voltak, úgy általában Lynch sem szívesen tetszeleg a megrendítő mélységeket bejáró nagy művész vagy a perfekcionizmusra törekvő profi szerepében, hanem simán felvállalja a kisebb-nagyobb (akár szándékos) melléfogásokat, oda nem illő értelmetlenségeket vagy akár a teljes hülyeséget, ami mindig nagyon rokonszenves. És ez most sincs másként.
© David Lynch / Courtesy MEP / Item Gallery
Persze, első pillantásra ezek a képek is sötétek, komorak, rémálomszerűek, vagy legalábbis nyugtalanítók. Groteszk figurák, torz arcok, kopár tájak és még kopárabb enteriőrök váltogatják egymást üdítő egyhangúsággal a falakon, de mindig akad valami bájos kis furcsaság, valami gesztus, valami hiba, valami ormótlan pixel, ami finoman kibillenti a nézőt ebből a hátborzongató monokróm masszából. Talán csak a kiállítás központi darabjának szánt sorozat (arról az arc nélküli fejről) idézi fel túl direkten a kilencvenes évek végi–nullás évek eleji, nagyon művészinek szánt, de mai szemmel inkább nevetségesnek tűnő videóklipeket és lemezborítókat, de tulajdonképpen az is szerethető minden bénaságával együtt.
Noha elvileg a tárlat darabjai 2013-ban készültek, az egész mégis inkább egy afféle életmű-kiállítás benyomását kelti, amely a művész minden alkotói korszakára és minden filmjére reflektál valamilyen formában, úgyhogy aki oda-vissza ismeri Lynch munkásságát, annak valószínűleg még nagyobb élményt nyújt a Kis történetek. De komoly előtanulmányok nélkül is pompás szórakozás, már csak a lángoló birka miatt is.
Fej #2 / Head #2, 2013 © David Lynch Courtesy MEP, Paris, Item Gallery, Paris
A Small Stories június 2-ig tekinthető meg a Műcsarnok Kamaratermében
