Hogy került a családod Franciaországba?
Hajdúszoboszlói nagyapám, Szabó László szobrászként sokat dolgozott Németországban és Franciaországban, ahol később művészeti iskolát alapított. Dalí, Picasso korszakában alkotott, elismert művész volt. Absztrakt szobraival újszerű koncepciót talált ki a világ ábrázolására, „lakható” szobrokról álmodott; páva alakú szobra például templomot ábrázolt. Apukám nagyon keveset látta gyerekkorában, vágyott rá, hogy jobban megismerje, ezért felnőttként utánament Franciaországba, anyukám meg követte.
Apukádból is művész lett?
Nem. Nagyapámat menedzselte egy ideig, később halszaporító céget alapítottak édesanyámmal. Ők vittek ki elsőként magyar pontyot. Egy folyóparti malomban születtem, később egy Párizs és Bordeaux közötti gyönyörű, hangulatos házba költöztünk. Gyerekkoromban művészek jártak hozzánk, de egyszerű, természetközeli életet éltünk, állatokat tartottunk. Apukám sokat dolgozott vagy olvasott, de ha velünk volt, fantasztikus játékokat talált ki: festettünk a testünkre, beöltöztünk és táncoltunk. Nagyapám halálakor én csak kétéves voltam, de apám kapcsolatban maradt azokkal a művészekkel, akikkel ő dolgozott. Így az egész gyerekkoromat meghatározta, hogy kreatív, extravagáns emberek vettek körül.
Viviane B. Szabó (Fotó: Rácz Tamás)
Ebben a természetközeli művészvilágban mi akartál lenni?
Színésznő. Gyakran játszottam kis színdarabokat a szüleimnek, színiiskolába, konzervatóriumba jártam húszéves koromig, de zavart, hogy mindenki az egójával akar érvényesülni, így végül abbahagytam. Közben találkoztam szintó jazzt játszó utcazenészekkel, akik így keresték a kenyerüket. Nagyon megtetszett a szabadságuk, ezért autodidakta módon elkezdtem gitározni, énekelni. Egy barátnőmmel összeraktunk egy repertoárt, és elkezdtünk mi is utcazenélni. Fél óra alatt kilenc eurót kerestünk. Nem a pénzre mentünk, de sikerélmény volt.
Milyen dalokat játszottatok?
Magyarország mindig is egy idealizált álomvilágként élt bennem. Tizenhét éves voltam, amikor anyukám vett egy kazettát, amin cigányok énekeltek (az ő édesapja remek amatőr hegedűsként gyakran játszott cigányzenekarokban). Nagyon megtetszett, ezért a repertoárunkba cigányzene is került; cigányul és magyarul is énekeltem, így kapcsolódtam a magyar zenéhez, kultúrához. Később felfedeztek az utcán, és fantasztikus művészek csatlakoztak hozzánk – egy algériai zenész és egy madagaszkári bőgős. Mindannyian a saját kultúránkat próbáltuk beletenni a zenénkbe. A formáció nagyon menő lett Franciaországban, én menedzseltem magunkat, szerveztem a fellépéseket.
A szüleid mit szóltak az utcazenéléshez?
Apukám már nem érte meg – tizenhárom éves voltam, amikor meghalt. Anyukám aggódott, de a súlyos anyagi gondjaink ellenére is támogatta a terveimet. Elveszítettük a házunkat, ezért mindenki azt mondta neki, menjen takarítani, költözzünk panellakásba, mert egyedülálló nőként nem fogja tudni a halgazdaságot vezetni, halászni, jeget törni. De a gyerekei boldogságáért mégis hitt benne, és továbbvitte az üzletet. A halgazdaság laboratóriumában alakított ki egy kis lakást, ott kuckóztunk, egyedül szigetelte le, a mai napig ott lakik. A boldogság nem a házad méretétől függ… Amikor elkezdtem zenélni, és vonzódni a magyar kultúrához, szerintem lelkileg is apukám nyomdokaiba akartam lépni.
Mivel a rokonaim szétszórva élnek a világban, mindig vágytam egy összetartó családra (Fotó: Rácz Tamás)
Mit csináltál az utcazenekar feloszlása után?
Korábban az együttesünkkel játszottunk egy francia fesztiválon, ahol megismerkedtünk a Romano Drom zenekar tagjaival. Akkoriban még játszott benne Rostás Mazsi Mihály is, aki ma a Romengo vezetője. Pár hónappal később megkerestem Budapesten egy közös projekt ötletével. Végül segítettem nekik felépíteni a Romengót. Franciaországba szerveztem nekik koncerteket; kezdetben kiskocsmákban, később nagy világzenei fesztiválokon léptek fel.
Miért szakadt meg velük a közös munka?
Öt évig dolgoztunk együtt, ma is nagyon kedves barátaim, de mindenki a saját útját akarta járni. Ismertek lettek, már tudták magukat menedzselni, én meg belekezdtem egy másik projektbe: megismerkedtem egy spanyol flamenco gitárossal, Juan De Leridával, akinek az együttesében énekeltem és a családjában éltem évekig.
Milyen volt egy spanyol roma családban létezni?
Mivel a rokonaim szétszórva élnek a világban, mindig vágytam egy összetartó családra. Ebben a világban a kulcsszó a közösség – ha valaki bajban van, számíthatsz rájuk. Együtt vészeltük át a keményebb élethelyzeteket, de a szívemben őrzöm a vidám időket is. Ünnepekkor minimum százfős társaság gyűlt össze, élőzenével, tánccal, finom ételekkel. Kedvencem egy babbal, spanyol sonkával, friss kaporral készült fűszeres egytálétel meg a hagyományos paella. A nők ott nem recept szerint főznek, hanem érzésből. Tiszteletben tartottam a tradícióikat, de közben őriztem a magam világát.
Akinek különböző gyökerei vannak, mindig keresi a helyét, sehol sem érzi magát teljesen otthon (Fotó: Rácz Tamás)
Milyen zenei projekten dolgozol most?
A mostani szívügy, mert Magyarországon eddig még nem zenéltem, de nagyon vágytam rá. Egy évvel ezelőtt megkerestem az örmény születésű harmonikaművészt, David Yengibariant, mert az ő zenei világa nagyon gazdag: a jazz- és improvizatív zenétől kezdve az argentin tangón át a francia sanzonig minden műfajban otthon van, ami nagyon vonzott. Duóban izgalmas és színes repertoárt állítottunk össze, amiben francia és dél-amerikai dalok felelgetnek egymásnak, és alkalmanként vendégénekes vagyok a triójában is.
Magyarnak vagy franciának érzed magad?
Fele-fele. Se teljesen franciának, se teljesen magyarnak. Nehéz annak, akinek különböző gyökerei vannak, mindig keresi a helyét, sehol sem érzi magát teljesen otthon.
Itt mi hiányzik Franciaországból?
Anyukám, a testvéreim, a tenger gyümölcsei és a nyelv.
És fordítva?
A magyarországi családom, a barátaim, a Balaton-felvidék és a pezsgő budapesti kulturális élet.
Fotó: Rácz Tamás
Hogy lehet egyben tartani egy multikulti, több-bázisú családot?
Anyukám, az öcsém és a bátyám ugyan Franciaországban él, de gyakran látogatjuk egymást. Nagyapámnak viszont – kalandos útjai során sok helyen – összesen vagy harminc gyermeke született. Sokan nem ismerték egymást a testvérek közül, de nyolc éve megkerestem az egyik lányát, egy Belgiumban elismert táncosnőt, Yumma Mudrát, és hazahoztam Hajdúszoboszlóra, hogy megismerje az apukája gyökereit. Amikor elmentünk a Hajdúszoboszló tábla mellett, akkor vettük észre a naptárban, hogy aznap van nagyapám születésnapja. Innen jött az ötlet, hogy a következő szülinapra találjuk meg az összes gyereket, és hívjuk meg őket ide. A Kanadából, Németországból, Franciaországból, Amerikából érkező testvérek akkor találkoztak először, ami szimbolikus jelentőségű az életemben, mert nagyapám álma is az volt, hogy a gyerekei összejöjjenek. Mindannyian egyedül nőttek fel, és családra, gyökerekre vágytak.
Franciaországban is zenélsz?
Igen. Felépítettem egy szólóműsort. Nagyapám a szobrászkodással tudott utazni, én a zenével. Szükségem van rá, hogy úton legyek.
