Nem tudom, hogy annak idején a Titanic sikere mennyivel dobta meg a világ papírzsepigyártóinak forgalmát, de az biztos, hogy idén április végén még annál is nagyobbat kaszálhatnak. Hogy miért? Mert míg a Titanic végén a könnyezők nagy része a nők közül került ki, addig a Bosszúállók: Végjátékon egyszerre sírnak nők és férfiak, és utóbbiakat ez a hatás ráadásul felkészületlenül éri. A sajtóvetítésen mellettem ülő kollégám például kénytelen volt a másik oldalán helyet foglaló lánytól pézsésegítséget kérni, mivel nem készült fel arra az érzelmi sokkra, ami a Végjáték három órája alatt átment rajta. Amatőr.
A Marvel kegyetlen titokkampánnyal vezette be a filmjét: szinte semmit nem tudtunk meg az új rész sztorijáról, a takarékos szpotok leginkább az érzelmeinkre és a nosztalgiára építettek. A rajongók kacifántosabbnál kacifántosabb teóriákat találtak ki arra vonatkozóan, mi fog majd történni, és ebben egészen odáig mentek, hogy még egy olyan ötlet is nagy nyilvánosságot kaphatott, amiben a Hangya felmászik Thanos fenekébe, hogy ott aztán óriásira nőve szétrobbantsa a melákot. Szerencsére a Marvel-filmek háza táján még nem tűnt fel Adam Sandler, így ez az elmélet nem válhatott valósággá. Viszont azt kell mondanom, hogy a forgatókönyvírók egy elég egyértelmű teória mentén vitték végig a történetet, és aki arra számít, hogy feltalálták a spanyolviaszt, és valami olyan megoldással álltak elő, amire senki sem számított, az csalódni fog. A Végjáték sztorija alapvetően rém egyszerű, és ezt tudja is magáról: a történet csavarossága helyett inkább az érzelmeinkre kíván hatni, és ezt nagyon ügyesen csinálja.
Robert Downey Jr. Tony Stark szerepében
Egy nagy befejezés
Kevin Feige, a Marvel főguruja elmondta: a fő célja az volt ezzel a filmmel, hogy egy igazi befejezést kanyarítson a kedvenc szuperhőseinknek. Emberünk régimódi figuraként ahhoz szokott, hogy az elmesélt történetek egyszer csak véget érnek, márpedig ez eddig hiányzott a cég repertoárjából. A filmek úgy voltak egymásra felfűzve, hogy amint véget értek, azonnal jelezték – legkésőbb a stáblista utáni jelenetben – a nézőknek, hogy már a kanyarban van a folytatás. Ezen szeretett volna változtatni Feige, márpedig ez nem egyszerű annak tudatában, hogy mind tudjuk: bármi is történjék a Végjátékban, a Marvel-filmek folytatódni fognak. Az új film tehát azzal a szándékkal készült, hogy egyfajta kvázi befejezést adjon az eddigi, nagyrészt a végtelen kövekre építő történetfolyamnak, és ezt a feladatát sikerrel teljesíti. Lehet azt mondani, hogy ez nem nagy kunszt, csakhogy ennyi karaktert egymással párhuzamosan mozgatni már önmagában is komoly logisztikai feladat, és az, hogy legalább a fontosabbak közülük kapnak valamiféle lezárást, elképesztő teljesítmény. Vannak búcsúzó karakterek, és persze rengeteg az új fickó, akiknek kell a hely a későbbi kibontakozáshoz. Míg a Végtelen háború elsősorban Thanos filmje volt, az új már egyértelműen a Bosszúállók csapatáról szól, és közülük is elsősorban az alapcsapat tagjairól. Az ő gyászukról, dilemmáikról, félelmeikről és arról a felelősségről, hogy a fél világ porrá válásának súlya ül a vállukon. Anthony és Joe Russo rendezők jól érezték, hogy egy olyan horderejű esemény után, ami a Végtelen háború végén történt, nem lehet csak úgy azonnal továbblépni. A háromórás játékidő tekintélyes része telik azzal, hogyan dolgozzák fel a karakterek a feldolgozhatatlant. Persze ettől még nem lesz a filmből Sundance-dráma: Russóék jól tudják, hogyan kell egy-egy poénnal oldani a drámai feszültséget, és nem félnek használni a tudásukat.
Karakter-központúság
Az új Bosszúállók-film már elsősorban úgy működik, mint egy tévésorozat. Bár valószínűleg önállóan nézve is értékelhető, és úgy-ahogy érthető, de rengeteget ad hozzá az élményhez az előzetes tudásunk. Az alkotók jól ismerik ezeket a karaktereket és mindazt, amit az eddigi filmfolyamban átéltek, és ügyesen fordítják ezt arra, hogy még tovább vigyék őket az eddigi úton. Öröm látni például, hogy a Ragnarök sikere után most már végleg komikus karaktert csináltak Thorból – a legtöbb röhögést ő gerjeszti majd a teremben –, ahogy azt is jó nézni, hogy a saját filmeket nélkülöző Hulk hogyan vált központi karakterré a csapatfilmekben, és most is tudtak annyit fejleszteni a figuráján, hogy izgalmas maradjon. Robert Downey Jr. az elmúlt egy-két filmjében ugyan takaréklángon égett, és úgy tűnt, hogy már mindent megmutatott, amit Tony Starkból megmutatni érdemes, most mégis új színt tudott hozni a karakterbe, és ha lehet ilyet mondani, akkor ő a Végjáték lüktető szíve. Öröm látni, hogy az előző részből kihagyott karakterek (Hangya, Sólyomszem) most teljes jogú Bosszúállókként térnek vissza, és Sólyomszem figurája végre valóban hasznos tagjává válik a csapatnak, emlékezetes pillanatok fűződnek hozzá. Amerika Kapitány karakteríve gyönyörűen kanyarodik vissza önmagába, és Fekete Özvegyet is sokkal közelebb tudják hozni a nézőkhöz, mint eddig. Sajnos minden gondoskodás ellenére sem kap mindenki egyforma figyelmet: Marvel Kapitány megmarad a szuper erős csaj, aki szúrósan néz, és Mordályt sem használják másra, mint poénkodásra. Mindenesetre öröm látni, hogy egy ilyen gigászi produkciót karakter-központúan építettek fel: a cselekmény szinte minden pontja a figurák jellemén alapul és azt építi tovább. Talán nem tűnik nagy dolognak, pedig egy ekkora csapatfilmnél ez hihetetlen bravúr.
Bosszúállók: Végjáték
Az év filmeseménye
Jó hír, hogy a háromórás játékidő nagy része nem üres látványorgiával megy el – meglepően visszafogott a CGI-csihipuhi mértéke –, hanem karakterépítéssel és azzal, hogy megalapozzanak a film utolsó órájában bekövetkező érzelmi szőnyegbombázásnak. A karaktereket szembesítik a múltjukkal és önmagukkal, aminek olykor megható, máskor pedig vicces következményei vannak. A Végjáték minden eddiginél jobban épít a korábbi filmekre, olyan helyekhez, helyzetekhez és karakterekhez térünk vissza általa, amikről sosem gondoltuk volna, hogy még szerepet játszhatnak a későbbiekben. Időnként persze Russóék belecsúsznak a csapdába, és érzelmesség helyett érzelgőssé válnak, de sosem annyira, hogy ne legyen onnan visszaút. A csatajelenetek továbbra sem tartoznak a Marvel erősségei közé, látszólag itt is az „essünk túl rajta” jegyében telik a zúzás, de egyéb téren szerencsére elég kreatívak az alkotók. Örömteli volt számomra az is, hogy a Végjáték teli van filmes utalásokkal: a karakterek gyakran utalgatnak az egymás közti párbeszédekben különféle filmekre, és ez afféle szép tiszteletadás is Hollywood nem szuperhősös része felé. Ha a Végjáték miatt csak pár száz új ember megnézi A nagy Lebowskit, már megérte elkészíteni.
Gondolom, feltűnt, hogy e sorok írója vért izzadt azon, hogy ne spoilerezzen, mégis legyen a cikknek információtartalma. Egy biztos: tényleg a legjobb úgy beülni a Végjátékra, ha minél kevesebbet tudunk róla, és érdemes mihamarabb jegyet váltani, mert csütörtöktől már senki sincs biztonságban a közösségi médiában. Biztos, hogy nem ez lesz az év legjobb filmje, de az biztos, hogy ez az év filmeseménye, és a végeredmény méltó is ehhez a ranghoz.
KÖZÉRDEKŰ KÖZLEMÉNY (lightos spoilerrel)
Mivel a film háromórás, szólok, hogy kivételesen nem kell végigülni a stáblistát, lehet rohanni rögtön a mosdóba. Ezúttal nincs stáblista alatti/utáni jelenet.
