Egy véletlennek köszönhetően pont tavaly szeptemberben láthattam az Aladdin színpadi változatát a londoni West Enden, így ha voltak is korábban kétségeim, hogy ez az animáltan elhíresült történet mennyire tud működni élő szereplős változatban, akkor azok ott azon nyomban köddé váltak. Mivel az Aladdin főszereplői leginkább emberek, így az élőszereplős változat sem okozott különösebb technikai kihívásokat a Disney-nek, és mivel a cég már A dzsungel könyvével is bizonyította, hogy maximális élethűséggel képes digitális állatokat létrehozni, így Abu vagy Jágó is olyan lett első ránézésre, mint akikkel akár az állatkertben is találkozhatnánk. A nagy kérdés leginkább az volt, hogy mit tud kezdeni ezzel a történettel az a Guy Ritchie, akit máig A ravasz, az agy és két füstölgő puskacső és a Blöff című gengsztermozijai kapcsán emlegetünk, és aki azóta sem volt képes túllépni a saját árnyékán. Vajon meglesz az affinitása ahhoz, hogy egy szerethető családi musicalt alkosson?
Guy Ritchie? Miért?
Ritchie állítólag azért érezte magához közel épp az Aladdin sztoriját, mert egy utcagyerekről szól, és ő épp abból csinált karriert, hogy a kisstílű utcai bűnözők londoni világát vitte vászonra. Ráadásul ötgyerekes családapaként amúgy is egyfolytában animációs filmeket néz otthon, és kívülről fújta a teljes Disney-katalógust, úgyhogy hiába gondoltunk rá furcsa választásként, jobban belegondolva tényleg testhez állónak tűnik számára az Aladdin. A film pont úgy kezdődik, ahogy azt Ritchie-től várnánk: pillanatokon belül elmerülünk Agraba mesebeli városának színes forgatagában, és ahogy a mesében, úgy Aladdin itt is menekülni kényszerül a morcos őrök elől a háztetőkön és annyi minden máson keresztül. Ritchie gyorsan emlékeztet bennünket, hogy miért is kedveltük meg őt annak idején: például a vizuális stílusjátékai miatt. Elsőre talán szokatlannak tűnhet, hogy az éneklős üldözésjelenet közben időnként belassítja, máskor pedig felgyorsítja a szereplői mozgását, de mindebből egy nagyon izgalmas, dinamikus képsor születik, és már itt is kiderül, hogy a sztorihoz még 1992-ben írt dalok ma is ugyanolyan remekül működnek, mint annak idején. Aladdin a csibészségével rögtön a szívünkbe lopja magát, az üldözés dinamikája magával ragadó, Agraba városa pedig mesébe illően gyönyörű. Már a nyitány után érezzük, hogy itt nem lehet nagy baj.
Egy politikailag korrekt arab világ
Az Aladdin kétségtelenül a Disney egyik legkedveltebb kilencvenes évekbeli meséje volt, de ez még nem jelenti azt, hogy ne lenne számos szempontból problémás. A rajzfilmet annak idején azzal vádolták meg, hogy teli van káros sztereotípiákkal az arabokkal kapcsolatban, és ez már a két főszereplőn, Aladdinon és Jázminon is meglátszik, akik feltűnően világosabb bőrűek az őket körülvevő arab világnál, amelyben ráadásul velük ellentétben sokszor vaskos arab akcentussal is beszélnek az emberek. A dalszövegekben is akadt néhány ordítóan rasszista sor: az „ahol levágják a füled, ha nem bírják a képed” fordulatot például az Amerikában élő arabok felháborodása miatt vágták ki végül a produkcióból.
A Disney jól láthatóan szerette volna elkerülni, hogy az élő szereplős változat hasonlóan problémás legyen, így szinte csak és kizárólag indiai, közel-keleti vagy észak-afrikai származású színészeket válogatott össze, és még arra is figyeltek, hogy az új Jafar ne legyen olyan barátságtalan képű: egy kifejezetten vonzó színésszel, az interneten már „Hot Jafar”-ként ismert Marwan Kenzarival játszatták el a szerepet, aki se nem világosabb, se nem sötétebb bőrű az Aladdint és Jázmint alakító kollégáinál.
Guy Ritchie, Mena Massoud, Naomi Scott, Will Smith és Marwan Kenzari az Aladdin londoni bemutatóján (Fotó: Stuart C. Wilson/Getty Images)
A Disney még a statisztáknál is figyelt erre, és amikor kiderült, hogy néhány esetben mégis alkalmaztak fehéreket, és őket mindenféle barnítókkal próbálták beolvasztani a tömegbe, a cég kénytelen volt magyarázkodni, arra hivatkozva, hogy csak és kizárólag speciális tudást igénylő embereknél (pl. kaszkadőr, kardnyelő stb.) vetették be ezt a trükköt, akiket nem tudtak volna gyorsan pótolni valaki mással. A mesebeli, gyönyörű selymekkel és szőnyegekkel teli arab világ sztereotípiája a Ritchie-féle változatban is itt van velünk, de az kétségtelen, hogy az arabokat már korántsem azon durva sémák mentén ábrázolják, mint korábban, és arra is komoly figyelmet fordítottak, hogy Jázmin jóval több legyen, mint egy hercegnő, akit egy férfinak kell megmentenie.
Egy új Jázmin
Jázminhoz kötődik a film egyik új dala és egyben az egyik legizgalmasabb pillanata is. Mivel a Disney az évek során folyton megkapta, hogy a hercegnői sokszor mást sem csinálnak, csak arra várnak, hogy megmentsék őket, ezen most próbáltak látványosan változtatni. A film úton-útfélen hangsúlyozza Jázmin (Naomi Scott – aki hamarosan Charlie egyik új angyala lesz – tökéletes a szerepben) rátermettségét, és azt, hogy Agraba valójában akkor járna jól, ha ő lehetne az új szultánája. Ezzel nincs semmi baj, sőt kifejezetten dicsérendő hozzáállás, csakhogy Guy Ritchie kissé túlpörgeti a dolgot, és azzal, hogy Jázmin új dala csak és kizárólag erről szól, már túl szájbarágóssá teszi az üzenetet: szinte propagandának érezzük, márpedig egy jó gondolat is tud kellemetlenné válni, ha túlzottan sulykolják.
Naomi Scott Jázmin szerepében (Fotó: Profimedia, Film Stills)
Ezt leszámítva Ritchie nagyjából tartotta magát az eredeti dramaturgiához, a filmje nem okoz majd nagy meglepetéseket azoknak, akik látták az 1992-es animációs filmet, de nincs ezzel semmi baj. A Disney élő szereplős remake-jeinek egyik bevallott célja úgyis az, hogy új generációkkal ismertessék meg a klasszikus történeteket, valamint az új köntösnek köszönhetően azokat is rávegyék az újranézésre, akik már látták az eredetit.
Ki a jobb Dzsini?
Tudom, rengeteget írtam már Jázminról, Aladdinról, Jafarról, viszont még nem szóltam semmit a film talán legfontosabb szereplőjéről, a kívánságokat teljesítő Dzsiniről. Robin Williams (nálunk Mikó István) annak idején egészen zseniális dolgokat művelt a hangjával a szerep kedvéért, és nem kis része volt abban, hogy a mese ennyire sikeres lett. A helyébe lépő Will Smith nem próbálja meg utánozni őt, inkább a saját, fiatalkori, a Bel-Air hercege című sorozatban megismert bolondozós és kissé infantilis énjét hozza elő és nagyítja fel rajzfilmszerűre – és láss csodát, a dolog működik. Tény, hogy első ránézésre a kék, hatalmas mellizmúra duzzasztott Will Smith elég félelmetes látványt nyújt, de az alakítása van annyira vicces és könnyed, hogy még ilyen formában is könnyen levesz a lábunkról, ráadásul a játékidő felében nem is így, hanem emberi változatban, Will Smithként láthatjuk. A Mena Massoud által játszott Aladdinnal tökéletes párost alkotnak, néha tényleg az az érzésünk, hogy a ’92-es rajzfilm éledt újjá.
Mena Massoud és Will Smith (Fotó: Profimedia / Hollywood Archive)
Guy Ritchie Aladdinja ugyan azokat nem fogja meggyőzni, akik a remake-eket teljesen feleslegesnek gondolják, ugyanis annyi újdonságot tényleg nem tartalmaz, hogy az eredetihez képest teljesen önálló alkotásnak tűnjön, ugyanakkor az új, élő szereplős forma miatt még azok is találhatnak benne élvezetet, akik a régi mesét már kismilliószor látták. Nem több ez családi matinéfilmnél, annak viszont szuper.
