Egy rozsdamentes acélból készült pókszörny volt az anyám

Louise Bourgeois életművét elsőre nehéz hová tenni. Párizs egyik elegáns negyedében, a St. Germainben született 1911-ben, és a francia fővárosban élt egészen 27 éves koráig. A két világháború között nyakig elmerült a Montmarte és a Montparnasse pezsgő művészvilágában, legelső mestere pedig Fernand Léger, a kubizmus egyik vezéralakja volt, tehát ennél franciább már csak akkor lehetett volna, ha baguette-tel a hóna alatt ostromolja meg a Bastille-t; önmagát elsősorban mégis inkább amerikai alkotóként definiálta.

Azonban választott hazájában is örök kívülálló maradt. Noha kimondottan baráti viszonyt ápolt olyan neves kortársaival, mint Jackson Pollock, William de Kooning és Mark Rothko (akárcsak a francia emigránsokkal, Duchamp-mal, Bretonnal és a többiekkel), illetve munkássága – főleg a kezdeti időszakban – mutatott bizonyos rokon vonásokat a szürrealizmus, pontosabban az amerikai absztrakt expresszionizmus törekvéseivel, annak macsó esztétikájához képest viszont már homlokegyenest mást képviselt a maga jellegzetesen női témákat, női traumákat és női szexualitást feldolgozó műveivel. Meg egyébként is, egy ilyen férfiklubban csupán másodrendű tag lehetett (és most nemcsak egy metaforikus férfiklubról van szó, hanem konkrétan az Amerikai Absztrakt Művészek csoportjáról, amelyben szintén nem nagyon tolongtak a nők).

Ugyanakkor az is érdekes ellentmondás, hogy bár Bourgeois munkái részben a feminista áramlatok fokozatos megerősödésének köszönhetően váltak egyre szélesebb körben ismertté, és a közvélemény szemében ő maga is a mozgalom egyik ikonikus alakjának számított, saját művészetét mégsem tekintette feminista művészetnek. Az meg pláne igen szokatlan, hogy már 80 éves is elmúlt, amikor elkészítette a leghíresebb és sok szempontból legradikálisabb alkotásait: az inváziós sci-fikbe illő gigantikus pókszobrait, valamint az egyszerre klausztrofób és biztonságot nyújtó Celláit (vagy Sejtjeit). De már akkor is 60 körül járt, amikor gipszből formázott meg egy erektált óriáspéniszt, amit Kislánynak (Fillette) hívott, és amit Mapplethorpe nevezetes fotóján valóban a hóna alá csapott, akár egy baguette-et, és akkor ezzel sikeresen vissza is kanyarodtunk a franciaság témaköréhez.

Ám rendhagyó pályafutása, ellentmondásossága és körön kívülisége dacára Bourgeois egyáltalán nem volt az a klasszikus értelemben vett outsider művész (illetve az sem volt); a New York-i képzőművészeti arisztokrácia köreiben mozgott, szalonjában (vagyis brooklyni stúdiójában) rendezett vasárnapi összejövetelein befolyásos írók, kurátorok és kritikusok keresték a kegyeit, 1982-ben életmű-kiállítása volt a MoMában, 1993-ben ő képviselte az Egyesült Államokat a Velencei Biennálén, a 2000-ben megnyílt Tate Modernben pedig az ő szobrait állították ki először.

Mindezekhez képest már igazán semmiség, hogy eredetileg nem is képzőművésznek, hanem matematikusnak szánták. Falikárpitok restaurálásával és eladásával foglalkozó szülei elég jómódúak voltak, így a kis Louise első osztályú oktatásban részesült; angol nyelvre például egy eredeti angol nevelőnő, bizonyos Sadie Gordon tanította, aki szabadidejében a családfővel, Louis Bourgeois-val bonyolódott romantikus viszonyba, természetesen annak felesége, a gyenge, beteges, és mindig alárendelt szerepet játszó Joséphine tudtával, ami sok kibeszéletlen feszültséghez vezetett a Bourgeois családban.

Louis igazi, békebeli francia úriember volt: szellemes, kifinomult, arrogáns és elviselhetetlen. Rajongva imádta és előszeretettel terrorizálta gyerekeit, kiváltképp kis kedvencét, az afféle csodagyereknek számító Louise-t, akinek művészi pályáját végig meghatározta apjával való ambivalens kapcsolata. A lány filozófiát hallgatott a Lycée Fénelonban, majd matematikát és geometriát tanult a Sorbonne-on; érdeklődése csak 1932-ben, anyja halála után fordult végképp a művészetek felé. Eleinte festőnek készült, az École du Louvre-ban és az École des Beaux-Arts-ban tanult, de a már említett Léger ösztönzésére végül a szobrászat mellett kötött ki. Ahogy ő mondta később, szüksége volt arra a bizonyos „harmadik dimenzió nyújtotta valóságra”, amit a festészet nem adott meg neki. 1938-ban, 27 éves korában házasodott össze egy Robert Goldwater nevű fiatal amerikai műtörténésszel, akivel aztán New Yorkba költöztek. Még épp időben.

Túlzás lenne azt állítani, hogy Louise Bourgoise azonnal berobbant a tengerentúli művészeti életbe. Bár légies és titokzatos, leginkább kopjafákra emlékeztető faszobraiból rendezett kiállítását jól fogadta a kritika és Modern Művészetek Múzeumának közönsége, a neve legfeljebb bennfentes tippként terjedt a városban. Ekkoriban készült egy meglehetősen zavarba ejtő festménysorozata, a női önfeladást és kiszolgáltatottságot megörökítő Háziasszony (Femme Maison), amelyen meztelen nőalakok viselnek a fejükön (vagy a fejük helyén) különböző épületeket, de ez sem okozott különösebben nagy szenzációt, és csak évtizedekkel később vált a feminista művészet egyik fontos relikviájává.

Ami azt illeti, ebben az időben maga Bourgoise sem pörgette csúcsra az önmenedzselést. Az ötvenes években inkább gyereket nevelt, pszichoanalízisbe járt, valamint szenvedélyesen érdeklődni kezdett a pókok iránt, amelyekben – Najmányi László cikke szerint – a női psziché megtestesülését látta:

„Rajzolta, fényképezte őket, tanulmányokat, rövid történeteket írt róluk. Dzsungelekbe, egzotikus tájakra utazott, hogy ott különleges pókokat tanulmányozhasson. Brooklyni műtermében több tucat, különféle fajtájú pókot, köztük számos halálos marásút tartott, egy részüket engedte szabadon kóborolni készülő művei között. Pókjait családtagjai és barátai után nevezte el. Állítása szerint jelbeszéddel kommunikált velük, s azok értették gesztusait és szavait, ahogy ő is pontosan értette lábaik, rágóik, potrohuk mozgatásával adott jeleiket. Vendégeit gyakran ékszerként, fejdíszként viselt óriási madárpókokkal fogadta, amelyeket vacsora közben apró ezüsttányérokra helyezett galambhússal etetett.”

A hatvanas évektől főleg a női test, a női szexualitás foglalkoztatta, illetve a változatos formájú péniszek minden mennyiségben: a rózsaszín márványból készült, késszerűvé stilizált nőalak, a Femme Couteau, a Janus Fleuri nevű dupla bronzfallosz, a prehisztorikus termékenységistennő-jelmeznek is kitűnő Avenza vagy a düledező pénisztorony mind ennek a korszaknak a termékei.

Férje a hetvenes évek elején hunyt el, és ezzel nagyjából egyidőben a feminizmus legújabb hulláma is a hátára kapta Bourgeois-t, aki többé már nem magányos hős volt, hanem egy mozgalom nagyasszonya, aki keményen harcolt a cenzúra ellen, istápolta a feltörekvő fiatal művészeket, és bronzba és márványba öntötte saját – és sok más nő – szorongásait, indulatait és félelmeit – a péniszekről és a pókokról már nem is beszélve. Ekkoriban készült egyik leghíresebb műve, az anti-freudiánus, kannibalisztikus lakomát ábrázoló Az apa elpusztítása is, amely tényleg értelmezhető akár dühös és határozott feminista állásfoglalásként is, de annál azért jóval személyesebb, vallomásosabb, és legfőképp: viccesebb, legalábbis a maga kissé visszataszító módján.

Az 1982-es életmű-kiállítása után valódi világsztár lett, és nemcsak a műértő közönség, hanem a média is a tenyerén hordozta ezt az apró termetű, nyers modorú, furcsa, idős asszonyt, noha az újságírókkal nem mindig találta meg a közös hangot, és a direkt konfrontációtól sem félt (bár a beszámolók szerint nagyon elbűvölő is tudott lenni, ha akart). Ezen a ponton akár kényelmesen hátra is dőlhetett volna, hogy élvezze az intézményesült, nagy művészeknek járó figyelmet és megbecsülést, hisz már 70 éves is elmúlt, de Bourgeois csak most lendült bele igazán.

A sokmellű, fejetlen szfinxszobor is elég erős darab ebből a periódusból (és akár a Kossuth téren is el tudnánk képzelni!), de leginkább az 1994 és 2003 között épített számos pókszobrának köszönhető, hogy még a nyolcvanas és kilencvenes éveiben járva is releváns és meghökkentő tudott maradni. Ezek közül – már csak méreteit tekintve is – kiemelkedik a Maman névre keresztelt, tizenegynéhány méter magas márvány- és acélszörny, amelyet édesanyja emlékére emelt (bár ez első pillantásra talán nem olyan nyilvánvaló, hisz az édesanyák, legyenek bármily csodálatosak, viszonylag ritkán kapnak ilyesfajta emlékművet).

Louise Bourgeois szó szerint az utolsó pillanatig dolgozott. Még 2010-ben, halálának évében is jelentkezett új művekkel, noha akkor már 98 is elmúlt. De hát belőle tényleg simán ki lehetett nézni, hogy százéves korában ismét egy új művészi korszakba lép, és a meztelen nők, a pénisztornyok és a pókmonstrumok után mondjuk repülő vaginákat kezd el gyártani a műhelyében. Kár, hogy ezt már érhette meg.