Amikor Vivi kiveszi az otthonos, egyébként teljes egészében saját készítésű terráriumából, Guszti, a sisakos kaméleon még nem sejti, mi vár rá. És ezzel egyáltalán nincs egyedül. Mert lássuk be, én se igen tudom. Aztán mielőtt kettőt pisloghatnék, Vivi már a tenyerembe is rakja Gusztit, aki – velem ellentétben – meglepően gyorsan ocsúdik a sokkból, hogy a következő pillanatban már szaladjon is a vállam irányába, apró kis lábaival a karomba kapaszkodva. Hazudnék, ha most azt írnám, pontosan erre az élményre készültem aznap reggel, mikor a múlt héten elindultunk a Budapesttől nagyjából 60 kilométerre lévő Hajnal-tanyára. Ráadásul ami az életre szóló élményeket illeti, ez még bőven csak a kezdet volt; hiszen hol volt ekkor még Géza, az egyébként tojó és meglepően kameraérzékeny emu, Bingó, a szégyenlős boa vagy Beni, a kutyákkal a legnagyobb egyetértésben élő Benett-kenguru.
Ám még mielőtt sorra vennénk a tanya különlegesebbnél is különlegesebb négy- és kétlábú lakóit, jöjjön Hajnal Vivien, aki nemcsak az egyik legfiatalabb tanyatulajdonos, akivel valaha találkoztam, de mindenféle túlzás nélkül a szíve és lelke, ha úgy tetszik, motorja ennek a brémai muzsikusokat is megszégyenítő, színes társulatnak. „Életem egyik legnagyobb vágya volt, hogy egyszer majd legyen egy saját tanyám” – árulja el már rögtön a beszélgetés elején Vivien, akiről az is ugyanilyen villámgyorsan derül ki, hogy volt honnan örökölnie a tanya, de főleg az állatok iránti szeretetet. „Édesapám is tanyán nőtt fel, rengeteget mesélt nekem az élményeiről. Tőle tanultam meg, hogyan kell bánni az állatokkal” – mondja.
„Az első pillanatban tudtam, hogy ez az én házam lesz”
Vivien alig 22 éves volt, mikor több hónapnyi reménytelennek tűnő keresgélés után Tápiószentmártonon végre sikerült rátalálnia, majd egy kicsivel később meg is vennie álmai otthonát. „Nyugodtan leírhatod, hogy hitelből van, egyáltalán nem titok” – mondja nagyon őszintén a most halőrként dolgozó egykori rendőr. A konyhában beszélgetünk, Vivi szigorúan a tükörfényesre suvickolt padlón ül törökülésben, és miközben Igort, a hófehér pulikeveréket vakargatja, azt meséli: öt éve, mikor végre övé lett a tanya, és aláírták a papírokat, konkrétan visszaszámolt a költözésig. Pedig pontosan tudta, hogy a házon még bőven van felújítanivaló, és bútora is épp csak annyi lesz, amennyit magával visz a szülői házból.
Vivien és Igor (Fotó: Ignácz Péter)
„Ne gondold, hogy nekem rossz volt odahaza, a szüleimnél. Dehogy is. De egy saját ház, egy saját birtok, az teljesen más.” És hogy mennyire teljesen más, azt semmi sem árulja el jobban, mint a tény, hogy Vivit még most is minden egyes nap hatalmába keríti egy jóféle, izgatott zsongás, mikor elindul haza a munkából. „Ahhoz tudnám leginkább hasonlítani az érzést, mint amit akkor érzel, mikor külföldre indulsz; egy másik, idegen országba, és már alig várod, hogy felfedezd magadnak. Na, nekem pontosan ilyen minden napom itthon. Kicsit mintha mindig nyaralnék” – vallja be Vivi, hogy aztán pár perccel később a világ legtermészetesebb dolgaként közölje, ezt az egészet gondolkodás nélkül odaadná, ha azzal visszahozhatná Maját.
„A lelkem másik fele”
Vivi kijelentése annyira derült égből jövő villámcsapásként ér, hogy egy pillanatra még az ásványvíz is megáll a számban. Kell pár perc, mire összeszedem magam, no és persze a bátorságot ahhoz, hogy rá merjek kérdezni, ki volt Maja. Szerencsére Vivi egyáltalán nem bánja a dolgot, sőt a rá oly jellemző nyers őszinteséggel mesél az első saját kutyájáról, aki amellett, hogy vele nőtt fel, édesapja és édesanyja mellett a legnagyobb hatást gyakorolta az életére.
Guszti, a sisakos kaméleon (Fotó: Ignácz Péter)
„Maja sokkal több volt, mint egyszerű kutya: ő volt a lelkem másik fele, az én négylábú tanítóm, akitől a közösen töltött évek alatt nem csak azt tanultam meg, hogyan bánjak jól a kutyákkal. Az emberekről is Majától tanultam a legtöbbet, bármilyen furcsa is” – ismeri be Vivi, aztán felidézi Maja utolsó hónapjait.
Mint kiderül, a jugoszláv farkasölőt egy kiszakadt sérv vitte el még 2016 augusztusában. „Sokáig reménykedtem benne, hogy végül felgyógyul. Hogy ezt a betegséget is legyőzi, ugyanúgy, mint a babéziát évekkel korábban. Aztán egyik reggel azt láttam a szemében, hogy ő már feladta, én pedig ekkor döntöttem el, bármennyire fáj is, elengedem őt.” Ahogy erről beszél, Vivi egy pillanatra el is érzékenyül, de tényleg csak egy pillanatra, a következőben pedig már pattan is fel, hogy megmutassa az egész birodalmát. És ezzel együtt azokat, akik Maja után jöttek.
Tüzér, Bambi, Márton, Géza, Beni és a többiek
Reggelente másfél-két óra etetés, hetente több liter Domestos és többórányi takarítás a házban és persze azonkívül végtelen türelem: számokban így lehetne összefoglalni a Hajnal-tanya kicsit sem átlagos mindennapjait. Legalábbis Vivi szerint, akiből csak úgy ömlik a szó, miközben annak rendje és módja szerint bemutat minket az állandó lakóknak. Még jóformán be se lépünk az udvarra, már szalad is elénk Márton, a rókatámadásban életveszélyesen megsérült, ám ennek már nyomát se mutató liba, akivel Vivi a kritikus napokban konkrétan együtt virrasztott a nappaliban, és akinek legnagyobb szerelme Tüzér, a hatalmas termetű, de egyébként pont ugyanennyire jámbor farkaskutya.
Alfréd, a kacsa (Fotó: Ignácz Péter)
Néhány méterrel odébb képzeletben kezet rázunk Bambival, a tíz év körüli őzsutával, akinek gondozását Vivi egy közeli állatmenhelytől vette át, álmélkodunk egy sort a Benett-kenguru Benit látva, hogy végül lecövekeljünk Géza, az online adok-veszek oldalról mentett emu kifutója előtt. „Nyugi, nem kell félni tőle. Nagyon kedves madár. Legfeljebb annyi lesz, hogy megnézi a szemüvegedet” – biztat Vivi, mielőtt belépek utána a kifutóba, de hiába: semmi és senki nem tud felkészíteni arra a páni félelemre, ami akkor hasít belém, mikor életemben először nézek farkasszemet egy embernagyságú madárral.
Szerencsére Géza – ahogy azt Vivi előre megmondta – tényleg egy angyal. Szóval ellentétben a távoli, nem épp kézhez szoktatott rokonaival, akik üdvözlés gyanánt jó eséllyel rögtön lerúgtak volna a lábamról, Géza szívélyes kíváncsisággal méricskélt minket, szemérmetlenül udvarolt a kamerának, sőt utóbb még a kedvenc időtöltését – a fürdőzést – is bemutatta.
Vivi emuja, Géza a vízben hűsöl (Fotó: Ignácz Péter)
„Itt mindenki tudja, mi a dolga”
Béke és harmónia. Nem tehetek róla, míg Viviéknél vendégeskedünk, egyfolytában ez a két szó jár a fejemben. Pedig ha valahol, hát ott, ahol kutyák, lovak, macskák, papagájok, liba, kacsa, kenguru, nyúl, tengerimalac, kaméleon és boa élnek egymás mellett, egyáltalán nem ezekre számítottam. És tessék, mégis. Vivi azt mondja, a tanyán a békés együttélés kulcsa a jó idegrendszer, a fegyelem, no és az, hogy itt mindenki tudja a dolgát.
Szerintem meg nem csak ennyi. Szerintem ahhoz, hogy itt mindenki úgy éljen, ahogy most él, igenis kellett a rengeteg utánajárás, plusz Vivi meglévő tapasztalata, tudatossága és megfeszített munkája, amivel szép lassan megtanította kedvenceit a békés együttélés szabályaira. Hogy csak egy példát mondjak, mikor Beni, a kenguru érkezett, Vivi napokig karanténban tartotta az összezavarodott állatot, és csak lassan, lépésről lépésre, az állandó felügyelete mellett szoktatta őt hozzá a többiekhez. Hetekbe telt, mire Beni végül megtalálta a helyét. De megtalálta, ahogy előtte a többiek is.
Vivi azt mondja, a Hajnal-tanya Beni érkezésével lett igazán teljes, és bár a jövőben nagy vágya még egy nőstény kenguru Beni mellé, egyelőre nem tervez újabb létszámbővítést. „Mindig kapacitástól függően szoktam dönteni arról, hogy magamhoz veszek-e egy újabb rászoruló állatot, vagy sem. Szívem szerint tényleg mindenkire igent mondanék, nem véletlenül él itt megunt, bántalmazott, elhanyagolt és az utcáról befogadott állat is, de pontosan miattuk már más szempontokat is figyelembe kell vennem: egész konkrétan azt, hogy nekik mi a legjobb.”
***
Már javában hazafelé tartunk Budapestre, de én még mindig a tanyán és a lakóin gondolkodom. Egész konkrétan azon, vajon mi lehet az a láthatatlan erő, ami összetartja, ugyanakkor rábírja ezt a rengeteg, különféle fajból álló nagy családot arra, hogy békében és egyetértésben éljen együtt. Aztán eszembe jut valami: Bingó, a boa valósággal menekült az ölemből, amikor Vivi beletette. Aztán ugyanez a kígyó néhány perccel később egy szempillantás alatt szenderedett el és változott óriás kakaós csigává, mikor végre a gazdája ölébe került. Ekkor jöttem rá, hogy a láthatatlan erő, amit keresek, az univerzális nyelv, amit minden tanyán élő beszél, a szeretet. Ebből pedig a Hajnal-tanyán végtelen mennyiség áll rendelkezésre.
