Az egészen kiváló múltbéli történeteket és érdekességeket bemutató Atlas Obscura számolt be a XX. század elején New Yorkban kitört „banánpánikról”, amikor a sárga déligyümölcs feltűnését sokan annyira nem nézték jó szemmel, mint napjainkban az egyre több nagyvárosban megjelenő elektromos rollerekét.
Burleszkpoén a valóságban
Bár a banánhéjon való elcsúszásra ma már olcsó kabaréelemként tekintünk, a gyümölcs héja tényleg nagyon csúszik, ezt az a néhány, Darwin-díjra is esélyes internetező is ékesen bizonyította, akik néhány évvel ezelőtt, az úgynevezett banánhéj-kihívás keretében videón igyekeztek utánajárni, vajon igaz-e, amit a burleszkek vagy épp a rajzfilmek állítanak.
A banánhéj pedig bizony komoly sérüléseket okozott a XX. század elején New Yorkban, ahová a Karib-tenger térségéből szállították a gyümölcsöt. Eleinte persze rendkívül drága volt – Dan Koeppel író például egy egész könyvet szentelt a sárga egzotikumnak. A Banana: The Fate of the Fruit That Changed the World című könyvében Koeppel megemlékezik arról, hogy a banán eleinte olyan státuszszimbólumnak számított az Egyesült Államokban, mint a kaviár. Ez többek között annak is volt köszönhető, hogy a Jamaikától New Yorkig tartó, három hetes hajóutat a gyümölcs nem bírta ki, ezért nagyon nehézkes volt a beszerzése. Egészen addig, amíg az egyik hajós rá nem jött, hogy a gyümölcsöt nem kell bepakolni a hajó rakodóterébe, hanem a fedélzeten kell hagyni, ahol az óceáni szelek megfelelően lehűtik. Később jéggel oldották meg a hűtést, ehhez azonban jéggyárak egész láncolatát kellett a mexikói partokon felállítani, hogy menet közben a hajók pótolni tudják az elolvadt mennyiséget. Ezzel pedig a banán ára is csökkenésnek indult, rövid idő alatt olcsó tömegtermék lett belőle.
Érkezik a banánrakomány New York egyik kikötőjébe ezen az 1890-1910 közti fotón (Fotó: Library of Congress)
Így kezdődtek a bajok
Az elterjedő banánfogyasztással elszaporodtak a banánhéjak is, a bajt pedig tetézte, hogy néhány élelmes árus a héjakat afféle biocsomagolásként kezelte, és különféle utcán kapható élelmiszereket – avagy mai szóval street foodot – csomagoltak bele. New York derék népe, ahogy az a nagyvárosokban lenni szokott, a csomagolást hanyag mozdulattal csűrte a járdaszegély mellé, a korabeli napilapok hasábjain pedig elkezdtek szaporodni a banánhéj által okozott balesetek beszámolói.
„Egy 75 éves kereskedő az otthona előtt elcsúszott egy banánhéjon, és eltörte a jobb lábát a csípője mellett – írta a The New York Times egy 1884-es száma. – Felgyógyulására nem látnak esélyt.”
Egy harminc évvel későbbi hír pedig arról számol be, hogy egy gyári munkás halálát azért okozta egy banánhéj, mert megcsúszva kiesett egy ablakon az utcára, ahol egy teherautó elgázolta.
Korabeli vásárlók a banánokat nézegetik egy amerikai piacon (Fotó: Library of Congress)
De hát nem látták?!
Bár egy sárga banánhéj viszonylag feltűnő jelenség egy nagyvárosi járdán, a XIX. és a XX. századok fordulója környékén New Yorkban annyi szemét volt az utcákon, hogy a gyalogosok gyakran bokáig, de akár térdig is gázoltak a hulladékban. Igaz ugyan, hogy New York-ban 1881-ben megalapították az Utcatisztító Hivatalt, a közterületek hulladékmentesítésére szánt összegek a valóságban gyakran olyan politikai szövetségesekhez kerültek, akik inkább saját bankszámláikra terelték ezeket a pénzeket.
A szemét tehát állandó „vendég” volt New York utcáin, a helyiek pedig ennek megfelelően egyszerűen eldobták, amire már nem volt szükségük. A lovas közlekedés sem segített a dolgon, a patások ugyanis naponta több mint egymillió kilogramm trágyát és több mint 227 ezer liter vizeletet ürítettek az utcára, de az elpusztult lovak tetemét is egyszerűen ott hagyták, ahol az állat elhullott, amíg az teljesen el nem rohadt. A helyzet enyhítésére egy ízben vaddisznókat vetettek be, végighajtották őket az utcákon, hogy legalább a hulladék egy részét felzabálják. A banánhéjak tehát ilyen környezetben már korántsem voltak annyira feltűnőek, főleg, ha idővel barna péppé változtak a járdán, amikor pedig már végképp nehéz volt távolról felismerni a leselkedő veszélyt.
Bár a narancs- és a krumplihéj is hasonló veszélyforrást jelentett, az emberek a banánhéjaktól tartottak a legjobban: azóta a tudomány is bebizonyította, hogy valóban a déligyümölcs külső borítása az egyik legcsúszósabb a növények között. A korabeli újságok szerkesztői számos dühös olvasói levelet is kaptak, amelyben szigorú bírságot követeltek a „banánhéjbűnözőknek”. A leendő elnök, Theodore Roosevelt, aki ekkortájt New York City rendőrfőkapitányként dolgozott, egy ízben nyilvános beszédet is tartott a rendőrség tisztjeinek, amelynek témája a „banánhéj rossz tulajdonsága” volt, amelynek „kifejezett hajlama, hogy feldobja az embereket a levegőbe, hogy ezután nagy erővel csapódjanak a járdának”.
Banánhéjszédelgők is akadtak: volt olyan is, aki egészen jövedelmező bizniszt épített a banánhéjaktól való rettegésre: egy Anna H. Sturla nevű nő például egy ízben 500 dollár – mai árfolyamon számolva 14.107 dollár – kártérítést kapott, amikor a 125. utca és a Park Avenue kereszteződésénél megcsúszott egy banánhéjon, és legurult a metróállomás lépcsőjén. Sturla egyébként többször is összetűzésbe keveredett a sárga héjakkal, négy év alatt összesen 11 ilyen balesete volt, amiért 2950 dollárnyi – mai értéken több mint 83 ezer dollár – bánatpénzt fizettek ki neki. Később aztán csalás vádjával bíróság elé állították, de ez is jól mutatja, hogy ez a fajta baleset annyira gyakori volt, hogy még visszaélni is elég jól lehetett vele.
Nem csak New Yorkban pusztított a „sárga vész”
A Missouri államban található St. Louis lakóit is bosszantották a csúszós héjak, ezért rendelettel tiltották be utcai eldobálásukat. Még Panamából is érkeztek beszámolók a banánhéj által okozott halálesetekről, noha a közép-amerikai országban azért valamelyest jobban ismerték a gyümölcs e veszedelmes tulajdonságát, mint az Egyesült Államokban.
New York azonban önálló kategóriát képviselt, legfőképp a már említett szeméthelyzet miatt. Az, hogy a banánhéjas tréfa bekerült a burleszkek állandó elemei közé, részben talán ennek is köszönhető, mivel New York már akkor is a szórakoztatóipar egyik központja volt, így a filmsztárok és komikusok is gyakran megfordultak ott, így pedig valószínű, hogy ők is tanúi voltak egy-két hasonló esetnek, de ha mást nem, az újságok szalagcímeit bizonyára ők is látták.
A helyzetet végül egy rendőrségi korrupciós botrány oldotta meg, igaz, ez elsősorban nem az utcák megtisztítására irányult. Egy lelkésznek ugyanis elege lett a város megannyi illegális bordélyházából, zugkocsmájából és fekete kaszinójából, ezért felfogadott egy magánnyomozót, hogy a helyzet mélyére ásson. A nyomozás pedig nem egyszerűen az alvilág sötét üzelmeit leplezte le, hanem egy rendszerszintű konspirációt, amely végül a polgármesterig bezárólag elsöpörte a korrupt hivatalnokokat.
Az új városvezetés George Waringet bízta meg a köztisztasági helyzet megoldásával. Waring már régóta szószólója volt a városi csatornarendszerek modernizálásának és a háztartási szennyvíz elkülönített kezelésének, így nem volt ismeretlen számára a mocskos nagyvárosok látványa. Egyik első rendelkezésével megtiltotta, hogy a lovakat éjszakára az utcán hagyják, ennél is fontosabb azonban, hogy megalapította a már említett Utcatisztító Hivatalt, amelynek fehér egyenruhás munkásai voltak a nagyváros első utcaseprői. Őket eleinte nem mindenhol fogadták tárt karokkal, voltak olyan negyedek, ahol kövekkel dobálták meg, és botokkal kergették el a sepregetőket. Waring azonban nem adta fel, újra és újra visszaküldte embereit a kérdéses területekre, így idővel a banánhéj is eltűnt az utcákról, hogy csak elcsépelt kabarétréfaként éljen tovább az emlékezetünkben.